Mi nők a férfienergiát – amit C. G. Jung svájci pszichiáter animusnak nevezett el – elsősorban az apánktól kapjuk, illetve az formálja bennünk, hogy milyen az anyánk férfiképe. Ezek a minőségek akár generációkon át is továbbadódhatnak. „A tudattalanunkban élő férfi lélekrész olyan erőt képvisel, amely küzdésre sarkall, segít a problémák megoldásában – mondja Antalfai Márta klinikai szakpszichológus, művészet- és meseterapeuta, A női lélek útja mondákban és mesékben című könyv szerzője. – Az egészséges animus mint aktív, maszkulin energia megvéd attól, hogy megfutamodjunk a nehézségek elől, és hogy pesszimistává váljunk. Életünk motorjának is nevezhetjük. Az animus azonban sérülhet, ha szüleinktől nem kapunk megfelelő mintát. Ha az apánk gyenge, visszahúzódó, szinte nincs is jelen a gyermekkorunkban, zavar támad formálódó belső férfi energiáinkban. De ennek ellentéte, a túlkontrolláló, elnyomó, esetleg agresszív szülő mellett sem tudnak kibontakozni önálló kezdeményezéseink. Mivel érzéseink nem kapnak teret, kénytelenek vagyunk elfojtani őket. Így nővé érésünk során nincs módunk belső világunk megélésére, férfi lélekrészünk felnevelésére.”
Az ismétlés kényszere
Ha a szülői elvárások ütköznek belső igényeinkkel, ha nem fogadnak el minket annak, akik vagyunk, megkérdőjeleződik bennünk, hogy jók lehetünk-e. Előfordul, hogy ezt a fájdalmas tapasztalatot újra és újra átéljük felnőtt kapcsolatainkban. Nehéz a gyerekkorunkban belénk égett mintát megváltoztatni – ha rossz is, nincs másik.
„Apám nagyon okos ember, a zseni és az őrült határán mozog – kezdi történetét Gál Ivett (42). – Tíz-tizenkét éves koromig szinte szerelmes voltam belé, feltétel nélkül csodáltam. Mindig azt éreztem, hogy rengeteg energiát kell magamból kipréselni, hogy aput megközelítsem. Nagyon szerettem volna megfelelni neki – és ez a vágyam erősebb volt, mint az, hogy önmagammá váljak. Aztán mikor kamaszodni kezdtem, az addig szép kislány meghízott, pattanásos lett. Eltávolodtam aputól, mert úgy éreztem, nem fogad el nőként, csúnyának, butának tart.”
Ivett nővé válását az anyai modell is nehezítette. „A mamám csinos, szőke, magas asszony, a nőiességét mégsem élte meg – meséli. – Soha nem beszélgettünk női dolgokról, például a menstruációról. Bár anyunak is fontos a hivatása, otthon a klasszikus feleség szerepét töltötte be. Mégsem láttam a szüleim között gyengédséget, simogatást, sokkal inkább barátként voltak együtt. Apu anyagilag biztonságot teremtett a családunknak, de érzelmileg már kevésbé, a szexualitását ugyanis más nőkkel osztotta meg, és nekem mesélte el a kalandjait. Ez hízelgő volt, de idő előtt rákényszerített, hogy felnőtt legyek.
A saját szabadossága ellenére engem szigorúan fogott: ha mégis elmentem egy buliba, odajött, és botrányt csinált. Ráadásul erős gimnáziumba járattak, amit nagyon nehezen végeztem el. Az érettségihez közeledve aztán fellázadtam, rosszfiúkkal barátkoztam, egyéjszakás kalandokba keveredtem, ittam, gyógyszert szedtem. Mindezt persze azért, hogy így is szeressen, fogadjon el.”
Ivett későbbi párkapcsolatait is meghatározta az apai minta. „Bár az édesapám rendezőnek készült, mégis ügyvéd lett – mondja. – A művészeket, talán a be nem teljesült álmai miatt, a mai napig lenézi. Én pedig az érzékeny lelkekhez vonzódom, mindhárom meghatározó férfi az életemben alkotó ember volt.
„Egy valóságos férfi nem lehet olyan, mint az, aki bennünk él, de fontos, hogy hasonlítson rá.”
És minden fontos kapcsolatomban én voltam a harmadik, a szerető: gyakran nálam fiatalabb férfiak mellett. A férjemet egy szerelmi csalódásomban elkövetett öngyilkossági kísérlet után ismertem meg a pszichiátriai osztályon, ahol kezeltek – ő kábítószer-problémával került be. Ebben a kapcsolatban nem egy nő, hanem a drog mellett voltam a harmadik. Szinte rögtön, ahogy kijöttünk a kórházból, összeköltöztünk, az esküvő után pedig megszületett a kislányunk. A férjemnek inkább az anyja és a pszichológusa voltam, mint a felesége. Végül nem sikerült megküzdenie a droggal: egy rehabilitációs otthonban öngyilkos lett – én pedig egyedül maradtam a másfél éves gyerekünkkel. Azóta több mint tíz év telt el. Bár nagyon vágyom egy klasszikus, harmonikus kapcsolatra, félek is tőle, hiszen nincs hozzá mintám. Ha megalázó is egy viszony, mégis biztonságot ad, mert ismerős a fájdalom – ebben nőttem fel.”
|
Hogyan ismerheted fel, ha belső férfi energiáid sérültek? Aktivitásban megjelenő sérült animus: Passzivitásban megnyilvánuló sérült animus: |
Megfelelni vagy önmagunkká válni?
Az apai-anyai támogatás ideális esetben segít, hogy a saját utunkon járjunk: ennek hiányában azonban kompenzálni kezdünk. Például úgy, hogy magunkra erőltetjük a személyiségünktől idegen elvárásokat – hogy aztán kamaszként szembeforduljunk velük. Ám kiléphetünk a ránk osztott szerepből, és az öngyógyítás útját járva magunkra találhatunk. „Mindig is apás gyerek voltam – meséli Kelemen Panni (30). – Meg akartam felelni annak a szerepnek, amit otthon rám osztottak. A nővéremnek jutott a hajtós, kiválóan teljesítő skatulya, nekem pedig a jó és szép, szőke kislányé. Apu addig volt boldog, míg minket gyereknek tudhatott. Tizennyolc évesen aztán megpróbáltam szembefordulni ezzel az elképzeléssel. De apu nem engedett: jellemző eset volt, hogy amikor éppen indultam valahová, és azt éreztem, hogy megfojt a kapucnim – ő állt a hátam mögött, és húzott vissza.
Úgy kezdtem dacolni a szüleimmel, hogy nem tanultam, alig ettem – vagy éppen falásrohamok törtek rám, és túlhajszoltam magam a sportban. Azt gondoltam, hogy majd a párkapcsolat kimenekít otthonról, és végre megszűnik az állandó kontroll. Mégis mindig jóravaló fiúkat választok – a szülői értékrend szerint. A kapcsolataim elején megpróbálok jókislány-képet mutatni magamról, ami egy ideig működik is. Ám ez nem én vagyok: lassacskán lekopik a máz, és kiderül, hogy csak az álarc volt szimpatikus, a valódi lényem már nem az. Ettől nemcsak az önbizalmam dől össze, hanem a kapcsolatom is. Eddig a társamtól vártam, hogy ingatag önértékelésemet helyre tegye. Most eldöntöttem, hogy külföldre megyek dolgozni, a magam lábára állok, és megteremtem az egzisztenciámat. A sorsomért, a boldogságomért végre magam akarom vállalnia felelősséget. Sokat harcolok a családommal, de jót is kaptam tőlük. Azt pedig már nekem kell tudnom, hogy mindabból, amit adtak, mit hasznosítok.”
A kiteljesedés útja a lemondás
„Mikor társat keresünk, a bennünk élő belső férfit szeretnénk megtalálni kívül – mondja szakértőnk. – Így párkapcsolatunk, a másik felünk is hű tükre animusunknak. Sok nő küzd azzal, hogy – mint a mesebeli királylány, aki már a századik kérőjét fejezteti le – nem találja az igazit, mert senki sem olyan, mint a kép a lelke mélyén. Így végül egyedül marad. Bár fontos, hogy képesek legyünk megteremteni az önállóságunkat, ám csak úgy lehetünk egészek, ha életünkben a női minőségek is teret kapnak.
A szinglilét hasznos állomása lehet a lány útjának – melyben megtanul megállni a saját lábán –, de egy ponton el kell fogadnunk, hogy egy valóságos férfi nem lehet olyan, mint az, aki bennünk él. Lényeges, hogy hasonlítson rá, de ha túlzottan kritikusak vagyunk, az megöli a kapcsolatot. Ezzel a lemondással kiteljesedhetünk, hiszen női tulajdonságainknak adunk teret: az empátiának, a szeretetnek, a megbocsátásnak. A tudatos áldozatvállalás az anyaságnak is fontos része, hiszen a gyermek születésével saját vágyainknak, törekvéseinknek háttérbe kell húzódniuk – legalábbis egy időre. A lemondás így az önmegvalósításhoz segít hozzá minket.”
„Csak úgy lehetünk egészek, ha életünkben a női minőségek is teret kapnak.”
Gyógyulás mesékkel, alkotással
„A belső, tudattalan területhez tartozó lélekrészekkel legtöbbször álmainkban vagy relaxáció, meditáció során felbukkanó képekben találkozhatunk – mondja Antalfai Márta. – Az animus sérült energiáit megszemélyesítheti például a betörő, üldöző, rabló figurája. Ezeket a képeket lerajzolhatjuk, és történeteket szőhetünk köréjük – feltehetjük magunknak a kérdést, milyen viszonyban vagyunk velük. Mindez segítheti rejtett lélekrészeink megismerését. De gyógyító útitársaink lehetnek a mesék és a művészet is. Az önismeret fejlesztését szolgáló, meseelemző kiscsoportokban, valamint a kreatív foglalkozásokon előbukkanó szimbólumok és az ezekből készült alkotások is közelebb vihetnek minket önmagunkhoz. Minden krízis egyben lehetőség a fejlődésre: az út, mely kivezet minket a válságból, boldogságunkhoz juttathat el” – fűzi még hozzá szakértőnk.
Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- Sárkányanyák és kicsi papucsfiaik
- Nézd meg az anyját, kezeld a fiát! – Interjú Novodomszky Évával és Papadimitriu Athinával
- Égnek áll a hajad a stressztől?
- Férfiélet, női sors – Müller Péter írása
- A nőiesség segélykiáltása – PCOS-szindróma
- Szabadság, szerelem – Teszt
- Gyógyító irodalom
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted!