Régóta izgatott, hogy felkeressek egy olyan csoportot is, amely Eric Berne, a pszichiátria nagy forradalmára módszerével dolgozik. A neves tudós nálunk is népszerű: az Emberi játszmák és Sorskönyv nagy bestsellerek hazánkban is, most adták ki őket frissen újra. Érdekelt, hogy néz ki ez a gyakorlatban. Így kerültem Goldschmidt Lizához, aki ezt a csoportot a tranzakcióanalízis és az úgynevezett Gestalt-terápia, Fritz Perls módszerének kombinációjával vezeti.
| Sokaknak egy csoportban mindig a legnehezebb a kezdeti feszengéseket, szorongásokat feloldani, olykor már a bemutatkozás is nehézségekbe ütközik, mert nagyon nehéz pár kerek mondatban összefoglalni, amit első körben magunkról fontosnak gondolunk. Itt a helyzetet megkönnyítette a szerződéskötés köztünk és a terapeuta között, amivel módszerként most először találkoztam. A szerződés jelentése: megállapodás a két fél, itt egy csoport és a vezető között arról, mit várnak a csoporttól, mi ebből a teljesíthető, és kinek mi a feladata ebben. A „Gyökerek” csoport tagjainak feladata általában az aktivitás, nyíltság, a „jelen levés” és bizonyos megállapodások (például a fizikai támadás) elkerülése, illetve a csoporttitok megőrzése, betartása. A tag felelős azért, hogy maga is mindent megtegyen a céljai teljesüléséért, ne csak passzív befogadó és elviselő legyen. A megfogalmazott vágyakra azonnali reakció érkezik: kiderül, hogy megvalósítható-e, avagy sem a vágyott cél a két nap keretein belül. |
Nem kell olyat, amit nem akarsz
Én arra voltam kíváncsi, hogy az állandó szorongásaim mennyire eredeztethetőek a szüleimmel való viszonyomból, illetve szerettem volna bizonyos dolgokat, amiket nem tudok előhozni az emlékeimből, „visszakeresni”. Elmondtam azt is, hogy nem szeretek más emberekhez hozzáérni, ezért örülnék, ha érintéses gyakorlatok nem lennének. Rögtön kiderült, hogy arra nincs mód, hogy mindenre választ leljek, indító lökéseket viszont kaphatok, amivel már el tudok indulni, és hogy – mivel a többiek az érintéstől nem zárkóznak el – lehetnek ilyen feladatok, de abban nekem nem kell majd részt vennem, ha nem akarok. Az egyik lány azt fogalmazta meg, hogy sírni semmiképp nem szeretne.
„A szerződés biztonságot ad és konkrét célokat fogalmaz meg, ezáltal is az önállóságot erősíti – mondja erre Goldscmidt Liza –, én is kifejtem, mi az, amit én nem tudok vállalni. A sírás elkerülését nem támogathatom, ugyanúgy, ahogy az érintését sem. Terapeutaként abban tudok segíteni, hogy egy olyan elfogadó közeget biztosítok a másik számára, amelyben a fájdalom és a könnyek kinyilvánítása megértésre, elfogadásra talál. Azt mondtam, ez az a hely, ahol szabad sírni és rendjén van sírni. A csoportban a fájdalom együttérzésre talál, hiszen mindannyian hordozunk sérüléseket.”
A sérülések igen hamar előkerülnek, akármilyen óvatosan, tapogatózva is próbálunk eleinte válaszolgatni. Az egyik gyakorlatban például valódi gyökerek fotói (fa, zöldségek) közül kellett kiválasztani mindenkinek egyet, ami szerinte leginkább jellemzi az ő családját. Először a tagok mondják el, mire asszociálnak a képről, aztán ki-ki a maga verzióját tálalja, miért épp azt érezte hozzá közelállónak. Én egy olyan fát választottam, ami kidőlt, de pár hajtást azért még hoz. Fura volt azzal szembesülnöm, hogy mások nem azt látják benne, amit én, tehát alapvetően a pusztulást és szenvedést, hanem éppen hogy az erőt, ami egy beteg növényből is ki tud törni, mindennek ellenére.
Itt partner vagy
Láttam, hogy mesém közben a pszichológus jegyzetel, mint általában, kérdőn néztem rá. Megszoktam már máshol is ezt, de azt nem, hogy egyetlen pillantásomra a vezető el is mondja, mi áll a papíron. A tranzakcióanalízis módszere ugyanis nagyon demokratikus és nagyon szabad: ennél a pontnál megtudtuk, hogy mi, akik részt veszünk, simán megkérhetjük Lizát, mutassa meg például a rólunk írt jegyzeteit. Ezen eleinte csodálkoztam, de kapunk erre is magyarázatot. Eric Berne azt mondja ugyanis, hogy a klienseket partnernek kell tekinteni, csak a súlyos idegrendszeri sérülésben szenvedőknek nincs meg a gondolkodásra, tervezésre való képességük.
Másnap fura karikatúrák közül kellett választani egyet, ami hozzánk közel áll. Én egy – a többiek számára rémisztő – öreg hölgyet választottam, aki uralta a képet. És hirtelen világossá lett számomra, hogy a kívülről rémületes nő nem más, mint a nagymamám, aki valóban uralja a családot – és megijedtem, mennyi van meg belőlem benne. Hogy hiába ítélem el sok tettét, valójában öntudatlanul engem is ő mozgat…
Na és ezután jött a mozgásos-érintős gyakorlat, amikor modelleznünk kellett egy családi együttlétet, megszemélyesítve a jellegzetes mozdulatával a másik egy-egy családtagját, és hangosan ismételni egy-egy, a szájunkba adott mondatot, ami rájuk jellemző volt. Nehéz elképzelni, de ez tényleg kiborító, ám egyben feloldó hatású. Nem ment érintés és nem ment könnyek nélkül – de ezen a ponton ez már nekem is rendben volt.