Szó sincs nagyszabású “tanításról” vagy a háttérben megszólaló vonós zenekarról. Tóth Icó egyszerűen kedves, természetes és éppen olyan adagban árad belőle valami határozottan átütő lelkesedés, hogy az ragadóssá válik, mindennemű ragacsosság nélkül. Pedig olyasmikről beszélgetünk, ami közben majdhogynem udvariatlanságnak érzem a mosolyomat.
“Nekem ez az első Vivicittám volt – mondja Icó. – Tavaly futottam fél évet itthon, sokkal rövidebb távokat, aztán amikor néhány héttel ezelőtt felhívtak a Sanomától, hogy csatlakozzak, megtisztelve éreztem magam, és persze izgultam is, hogyan sikerül majd. Végül 48 perc alatt futottam le a hét kilométert és annyira kedvet kaptam, hogy be is céloztam következő alkalomra a tízet. Érdekes volt, hogy az én arcképemmel futott a csapat. Rengeteg erőt adott. És persze furcsa is volt nagyon.“
Icó 2011 augusztusában szülte meg második kislányát. A hathetes kontrollon már lehetett látni, hogy baj van, két hónapra rá pedig kiderült, hogy a baj egy négy centis, komoly beavatkozást igénylő daganat: a fiatal nőnek méhnyakrákja van. A műtét során el kellett távolítani a méhét, a nyirokcsomóáttétek miatt szükséges sugár- és kemoterápia során pedig petefészkét is elvesztette. Nagyobbik lánya ekkor négyéves volt.
Hétvégén zajlott a 2014-es Telekom Vivicitta, mely azon túl, hogy rengetegen húztak futócipőt, és tették meg a Margitsziget célvonaláig a távot, nekünk, a Sanoma munkatársainak a korábbi futásoknál még különlegesebb esemény volt. Egy olyan súlyos betegségből felépült kismama futott velünk, aki mellett minden hétköznapi nyűgünk nevetségesnek és minden aktuális mókuskerekünk színesnek tűnik.
Szó szerint elbúcsúztam tőle
“A műtét előtt volt nálam egy mélypont. Próbáltam felfogni, hogy elvesztem a méhemet. Tudatosan megpróbáltam felkészíteni magam arra, hogy ettől még ugyanúgy nő maradok. Furcsa, de a méhem elvesztését jobban viseltem, a nőiségemet inkább a petefészkem kivétele érintette meg. Úgy tudtam feldolgozni, hogy szó szerint elbúcsúztam tőle” – emlékszik vissza a történtekre, és hozzáteszi, rengeteget segített neki, hogy írni kezdett. Mint mondja, kamaszkorától éveken át nagyon szeretett írni, majd a család mellett ez háttérbe szorult. A betegség kezdetekor viszont ösztönösen toll és füzet után nyúlt.
A szűk család támogatása mellett inkább befelé koncentrált és rengeteget írt, utólag visszagondolva mintegy terápiaként. Ebből a naplóból született meg azután könyve, mely azóta sorstársakat segítő alapítvánnyá nőtte ki magát, és melynek címét nagyobbik lányával való beszélgetése adta. “Amikor be kellett mennem a kórházba, nagyon nehéz volt nyugodtan és sírás nélkül elmondanom egy négyévesnek, hogy tíz napig nem leszek vele. Azt mondtam neki, hogy anyucinak fáj a pocakja, a doktor bácsi ezért meg fogja gyógyítani. Ő pedig rám nézett és azt kérdezte: »Minden anyuka meggyógyul?«”.
Ez a mondat lett azután Icó könyvének címe. A könyv végén megadott információs telefonvonal száma pedig hamarosan alig bírta a hívásokat a hasonló helyzetben lévő nőktől. “Megdöbbentően sok az érintett fiatal – meséli a megkeresésekről. – Mindenki másképpen éli meg fizikailag és lelkileg is ezt a betegséget. Első klubtalálkozónkon majdnem öt órán át beszélgettünk egymással és a meghívott nőgyógyásszal. Rengeteget segít már az is, ha van kivel megosztani ezt a lelki terhet, ha sorstársakkal találkozhat az ember. Alapítványunk, a Mályvavirág Alapítvány pedig azért is küzd, hogy minél több nőn tudjon segíteni a gyógyulásban és felépülésben is.”
A Jóisten fejbe kólintott
Az alapítvány önkéntesekből áll, Icó életét pedig most nagyrészt ez a tenni akarás és az új tervek teszik ki. “Teljesen megváltozott minden az életemben. A Jóisten engem fejbe kólintott, más irányba terelt, és sokat adott nekem ezzel a betegséggel. Igen, voltak nehéz pillanatok, a műtét után újra kellett tanulnom még pisilni is, akárcsak a szexuális életet, de a megfelelő torna fantasztikus eredményekre képes, egy támogató társ hatalmas erőt ad, a pránanadinak pedig nagy lelki békét köszönhetek. Több időt szentelek magamra a sportban és a hobbiban is, sokkal merészebb és nyitottabb vagyok, rengeteg álmom és tervem van. És biztos vagyok abban, hogy ezek meg is fognak valósulni. A legközelebbi álmom most az alapítvány. Nagyon szeretném, ha ismert és elismert lenne, ha minél több programmal tudnánk megmozgatni az országot. Bízom ugyanis abban, hogy sokakon fogunk tudni segíteni és sok nőnek fogunk tudni erőt, támogatást nyújtani a nehézségekben.”
