Réges-régen, a mindent megmutató, vizuális gyermekmegrontásnak minősülő, feszülő és semmit nem takaró, de annál kényelmetlenebb fekete tornaruhák idejében az osztályban mindenki tudta, ki az, akinek éppen “megvan”, mert a dresszre mackónadrágot kellett húzni. De legalább lehetett a padon ücsörögni, míg a többiek a kötélen lógtak vagy rótták a köröket, bár néha így is beszólt a tornatanár, hogy “mi lesz, ha szülni mész, akkor is a kispadon fogsz ülni?”. Talán ez volt az utolsó alkalom arra, hogy bárki is női dolgaira való hivatkozással felmentést kérjen.
Kivéve azokat a pénztárosnőket, akikről pár évvel ezelőtt terjedt el az a meghökkentő pletyka, hogy egy áruházlánc cseh és lengyel üzleteiben sárga fejpánt viselésére kötelezték őket menstruációs ciklusuk alatt azért, hogy a kijelölt (vagyis a vezetők által meghatározott) időpontokon kívül is kimehessenek a mosdóba. Ehhez képest Kelet-Ázsiában a női alkalmazottak nemhogy kimehetnek a mosdóba, de még szabadnapot is kapnak – adja hírül a The Atlantic magazin. Mivel azonban a világ másik felén is egyre fontosabb a nemek közötti egyenlőség, úgy vitatják a menstruációs szabadság létjogosultságát. Jól járnak a nők, ha figyelembe veszik szükségleteiket, vagy rontja a megítélésüket, hogy gyenge, hormonjaik által irányított lényekként kezelik őket?
Bugyikontroll
Japánban 1947 óta a menstruációs fájdalmakban szenvedő nők, illetve azok, akiknek a munkája súlyosbítja a panaszokat, seiri kyuka szabadságra mehetnek. Igaz, a törvényt akkor hozták, amikor a nők tömegesen léptek a munkaerőpiacra, és a gyárakban, bányákban, buszállomásokon nem volt megfelelően higiénikus helyiség a betétcseréhez. Tajvanon 2013 óta a 30 nap félig fizetett betegszabadság mellett 3 menstruációs szabadnap jár évente. Ugyan nem világos, hogy ennek mi értelme, különben is ki tud 3 napot 12 részre osztani? Dél-Koreában is jár a havi 1 nap szabadság, és amikor a rendeletet felül akarták vizsgálni, válaszul 5 ezer nő tiltakozott és fordult bírósághoz. Indonéziában havi 2 nap jár, bár sok cég a rendeletet figyelmen kívül hagyja, ráadásul bizonyítékot követel: a nőknek meg kell mutatni a fehérneműjüket. Hát ha ezzel jár a nemi egyenlőség, akkor inkább nem, kösz. Éppen ezért ott is, ahol lehetőség lenne rá, sok nő inkább nem megy szabadságra: feszélyező, hogy erről beszéljenek főnöküknek (ez valószínűleg fordítva is igaz), és nem akarják, hogy emiatt gyenge munkaerőnek tartsák őket. Mondjuk ha kapnának rendes betegszabadságot, feltehetően nem lenne szükség menstruációs szabadságra és arra, hogy főnök az alkalmazott alsóneműjét fürkéssze.
Különben is, ezeket a kelet-ázsiai törvényeket nem azért hozták, hogy a nők ünnepeljék nőiségüket – görcsbe rándulva, szédülés, hányinger, rossz hangulat kíséretében ez azért nem is lenne olyan élvezetes. A törvények háttere az, hogy úgy tartják, ha a nő nem pihen ezeken a napokon, nehezebben szül. Vagyis nem jóérzésből, hanem mert a női testet egy elég bizarr szerkezetnek látják, és homályos fogalmaik vannak a gyerekszülésről. Hogy ne legyen zavar a babagyárban, menjenek haza menstruálni.
Hozzánk közelebb sem jobb a helyzet: Oroszországban egy törvényhozó azt kérte a dumától, hogy a nők kapjanak havonta két nap fizetett szabadságot menstruációjuk ideje alatt. Mihail Degtyarev azt írta honlapján, hogy ebben időszakban sok nő szenved pszichés és testi kellemetlenségektől. “Néha olyannyira rosszul vannak, hogy mentőt kell hívni hozzájuk – a nőgyógyászok szerint a nehéz menstruáció nemcsak orvosi, hanem társadalmi kérdés is.” Javaslatának semmi hatása nem lett.
A míting menstruáció miatt elmarad
Mégis, ha lenne, hogyan működne a menstruációs szabadság a gyakorlatban? Először is, a menstruációs szabadság szükségtelen azon szerencsések számára, akik megússzák a havi vérzést fájdalom nélkül: ők a nők többsége, 80 százalék. A kisebbség bogyókat töm magába, borogat, varázsigéket mormol – bármit megtesz, csak ne érezze úgy, hogy éppen légkalapács fúr lyukat a hasába.
Az sem garantált, hogy mi lennénk a legnépszerűbbek kollégáink körében, ha petefészek-működésünknek megfelelően át kell tenni a megbeszélések, tárgyalások időpontját. Ez biztosan remekül mutatna egy CV-ben.
A menstruációs szabadság – attól tartok – csak arra lenne jó, hogy a nőket szeszélyes, őrült ciklusaik áldozatainak lássák a munkahelyükön. Vajon már az állásinterjún megkérdeznék, hogy “Mondja, maga szokott menstruálni? És nagyon fáj?”. Nem elég, hogy sok nőnek meg kell küzdenie azért, hogy kellőképp komolyan vegyék őket, még olyannak is tűnjenek, hogy egy hormonváltozás hatására egyszeriben munkaképtelenekké válnak? Ezek után végképp nem lenne miért azon csodálkozni, hogy az áhított állásokat miért férfiak kapják meg.
Akkor inkább ne kapjanak női szerveink külön figyelmet a főnökségtől, megoldjuk mi magunk a problémát cinktablettával és ipari mennyiségű fájdalomcsillapítóval. Nehogy megtörténjen, hogy a főnök elenged menstruációs szabadságra, és legközelebb ő maga ajánlkozzon, hogy teliholdkor vudu szertartás keretében elűzi a rossz szellemeket a méhünkből, nehogy már emiatt ne sikerüljön időben leadni a kért prezentációt.
Ha a férfiak véreznének…
Az interneten megjelent véleményekben férfiak képzelték el, mi történne, ha róluk lenne szó. Öniróniának nem voltak híján, és elismerték, hogy ha a férfiak menstruálnának, az minimum munkaszüneti nap lenne mindenkinek. Valószínűleg a férfiasság jeleként értékelnék, hogy kinek erősebb a vérzése, és azzal dicsekednének: “Nézd a nadrágomat, csupa vér, pedig hét maxibetét van rajtam!” “Csak hét? Nekem egy egész matrac, és még így is cserélhetem óránként.”
Bár amennyire a pasik halálos betegekként tudnak szenvedni egy náthától, talán jobb, ha ezt megúszták. Mindannyiunk érdekében.
|
Jakab Kriszta, vezetőszerkesztő véleménye  Egyáltalán nem tartom valóságtól elrugaszkodott gondolatnak, hogy – ha lehetőségeink engedik, és meg tudjuk teremteni – néhány napot egy hónapban nyugodtabban, visszahúzódva töltsünk el. Károsnak hiszem, ha azt a képet erőltetjük, hogy a női ciklus egy figyelmen kívül hagyandó valami, elég bekapni egy pirulát, és a hónap minden napján hófehér feszes nadrágban, energiától kicsattanóan kell helytállnunk a világban. A ciklusunk normál esetben a természettel összhangban halad, ennek megfelelően vannak energikusabb napok, és olyanok, amikor visszahúzódni vágyunk. Ahogy a tenger hullámzik, ahogy a Hold változik – a nő teste ezzel összhangban működik. Számos kultúrában ennek tisztelete evidencia, rengetegben pedig nem. Az NLC-nél, lévén női szerkesztőség, régebben “piros betűs napot” tartottunk. Ez azt jelentette, hogy ha valaki reggel szólt, hogy ma úgy érzi, nem jönne be, vezetőként szó nélkül bólintottam. Nem érdekelt, hogy fáj a hasa, másnapos, úgy alakult az éjszaka, ahogy, vagy egyszerűen csak úgy érzi, szeretne otthon játszónadrágban a kanapén ülve maradni. Soha nem éltek ezzel vissza, nem kezdtek vele a lányok variálni, ha úgy hozta az élet, legálisan lehetett minimum egy napot otthon maradni: ma “otthon dolgozós nap” van. Az internetes újságírásnak számtalan hátránya mellett léteznek előnyei is, ez az egyik ilyen. Ha net van, a munkánkat el tudjuk végezni otthonról is, fájó has, visszahúzódni vágyás, kéményseprő, bútorszerelő, beteg gyerek – mindegy, mi az ok. Szerintem egy olyan munkahelyi közösségben, ahol a munka jellege miatt a feltételek lehetővé teszik, és az emberek nem élnek vissza a bizalommal, megvalósítható, hogy női mivoltunkkal harmóniában dolgozzunk. |
