“Csak semmi hókuszpókusz, ez itt a felsőfokú józanész tanfolyam” – így üdvözöl bennünket Dr. Menis Yousry, majd hozzáteszi, hogy talán még nem hisszük, de a kurzus végére mi, a cirka 160 résztvevő egy nagy családdá válunk. Izgatott és feszült vagyok, elhatározom, hogy nem veszem túlságosan komolyan az egészet, és már az első szünetben találok két új barátot, akik velem együtt szívesen humorra cserélnék az önmagukkal kapcsolatos fájó, ám gyógyító felismeréseket, és a könnyeket.
Arról beszélgetünk, hogy jó munkánk van, szerető családunk, és mégsem vagyunk képesek igazán élvezni az életünket.
Gyakran indokolatlanul szomorúnak, önbizalom hiányosnak és elveszettnek érezzük magunkat. Menis előadásán hamar kiderül: mindez nem úri hóbort, és nem a véletlen műve! Tudatos elménk nincs ezzel tisztában, ám a tudattalanunkban rengeteg elfeledettnek hitt sérülést hordozunk, amelyek a mai napig mélyen fájnak. Lelkünk legmélyebb rétegébe, magjába rejtve, olyan mélyen, hogy a hétköznapokban nem is gondolunk rájuk, ami valójában a védekezési mechanizmusunk. Sokszor az életünk korai szakaszában megélt, keserves tapasztalatokból fakadóan elnyomjuk az ösztönös, belső hangunkat, amely a valós énünkről mesél. Arról az egyéniségről, akit körülbástyázunk kételyekkel, félelmekkel, hitetlenséggel és bűntudattal – ilyen negatív érzésekkel védjük őt, és csodálkozunk, ha nem vagyunk boldogok?
Nem merünk önmagunk lenni, sőt, sokszor már azt sem tudjuk, kik vagyunk valójában. A védelmi játszmáink ugyanis átvették felettünk a hatalmat, megtartanak bennünket kicsinek, és ellehetetlenítik, hogy valós sikert érjünk el az életben, hogy megvalósítsuk a dédelgetett álmainkat. Intelligens elménk komplett kifogás-gyárat létesít annak megindoklására, hogy mit, miért nem teszünk, miért nem változtatunk, annak érdekében, hogy boldog, teljes életet élhessünk.
Napjaink egyik legnagyobb biznisze a boldogság, illetve annak keresése. Mivel nekem is vannak gondjaim önmagammal, úgy gondoltam, kipróbálom, valóban lehet-e eredményes egy önismereti, önfejlesztő tréning. Közelebb visz-e ahhoz az emberhez, aki igazán vagyok? Képessé tesz-e arra, hogy megbékéljek a múltammal, a jelenemmel, hogy jobban szeressem magam? Mivel sok jót hallottam róla, úgy döntöttem, az egyiptomi pszichológus és családterapeuta, Dr. Menis Yousry kurzusát választom.
Menis a háromnapos kurzus alatt szeretetteljesen, sok-sok személyes történeten keresztül vezet rá bennünket arra, miként kerülhetünk kapcsolatba a valós énünkkel. Az előadásokat csapatjátékok törik meg, amelyek megmutatják, hogyan viselkedünk egy-egy élethelyzetben. Az így megtapasztalt élmények rávilágítanak arra, mit kellene másként tennünk ahhoz, hogy érvényesüljünk a hivatásunkban, és az emberi kapcsolataink igazán mélyek, tartalmasak lehessenek. A meditációs feladatok pedig, ha tetszik, ha nem, felszínre hozzák azokat a tudattalanban tárolt sebeket, amelyek blokkolják bennünk a boldogság érzését.
A legtöbb esetben minden gondunk a felmenőinkre vezethető vissza: anélkül, hogy tudnánk erről:
összeszorított fogakkal, folytonosan küzdve hordozzuk magunkban anyánk, apánk, nagyszüleink sorsát, hiedelmeit, – amelyeknek semmi köze nincs ahhoz, akik mi valójában vagyunk.
“A boldogság csak választás kérdése – mondja a kurzus egy pontján Menis. “Nem kell a problémánkat életünk végéig magunk után húzni! Az életemet tettem fel arra, hogy kifejlesszem ezt a módszert, amely segít elengedni őket, amely segít megváltoztatni az önmagunkról kialakított képet, ez által a sorsunkat is. Ha nekem sikerült, bárkinek sikerülhet, ám ezen az úton, az izgalmas, belső utazáson mindenki egymaga megy végig. Nem ígérek csodát: ez egy fejlődési folyamat, amely életünk utolsó percéig tart.”
A kurzuson a csoportos feladatok észrevétlenül hoznak bennünket közelebb egymáshoz. Sokan feltárják életük személyes tragédiáit, mások pedig odaadóan hallgatnak. Én az utóbbiak közé sorolom magam. A szeminárium alatt csak egyszer lendül magasba a kezem: akkor, amikor világgá kell kürtölni a sokaság előtt, mi a legnagyobb álmom. A kurzus, – noha pár napja még annyira hosszúnak tűnt, és nem is tudtam, miként leszek képes önmagamra ennyi időt kiszakítani a mindennapokból, – egy szempillantásnak tűnő idő alatt véget ér.
A gyertyafényes záró ünnepségen mindenki összekapaszkodik azzal a néhány idegennel, akik a legnagyobb mértékben segítették őt az itteni, kőkemény lelki munka során, amelyből bármennyire szerettem volna, “én csak újságíró vagyok itt” – felkiáltással, én sem voltam képes kimaradni. A hatalmas konferenciateremben szinte tapintani lehet az egyetemes szeretetet, és valahogy senkinek nem akaródzik hazaindulni. Búcsúzóul egy levelet írunk, saját magunknak címezve, benne a legfontosabb gondolatokkal, amiket a szemináriumtól kaptunk.
Két hét múlva postázzák nekünk, a tapasztalatok szerint ugyanis ennyi idő kell ahhoz, hogy megnyugodjon a lelkünk, és az új élmények raktározódjanak a tudattalanunkban. Kíváncsi vagyok, mit érzek majd akkor, ha a soraim megérkeznek hozzám. Még nem tudom, milyen változásokat eredményez az életemben ez a kurzus, arra azonban megkaptam a választ, érdemes-e ilyen formán nagytakarítást végezni a lelkemben. Egész nap vigyorgok, mint a vadalma, a nap is szebben süt, és másként tekintek a körülöttem élő emberekre – úgy tűnik, valamit sikerült felszínre hozni az én belső esszenciámból.