És nem azért, mert azt gondoltam, hogy igaza van, hanem azért, mert el sem tudja képzelni, hogy
1. nem direkt alakítottam így az életem,
2. nekem ez nem rossz.
Ha annyira férjhez akartam volna menni, férjhez mehettem volna, de most szégyelljem magam azért, mert nem gondoltam senkiről azt, hogy ásó, kapa, nagyharang?
Szóval úgy kérdeznek arról, hogy van-e pasim, már úgy az emberek általában – a szomszéd néni, az általános iskolai osztálytársam anyukája, rokonok, akiket sose láttam –, mintha az abszolút természetellenes lenne, ha valakinek nincsen párja.
Az mindegy, hogy egyébként boldog, kiegyensúlyozott vagy, vagy hogy épp az utadat keresed, esetleg túl vagy millió csalódáson, és most a legutóbbit próbálod túlélni. Akkor is. Milyen dolog az, hogy nincs férfi a láthatáron? Aztán jön a kérdés: mikor lesz már? Amennyiben az ember lányát jósolási tehetséggel áldotta meg a sors, úgy könnyedén lereagálható a kíváncsiskodás. A többi esetben azonban egy zavart mosoly kísérőjeként elkezdődhet a magyarázkodás a “nem tudom, de majd biztos jön” töltelékmondatokkal, és a “de nekem most így jó” kiegészítésekkel. Ez persze általában igaz, mégis olaj a tűzre…
Ilyenkor gondolhatnánk azt, hogy de jó azoknak, akiknek van párjuk, esetleg jól látható módon (karikagyűrűvel) megpecsételt a boldogságuk. Amellett igyekszem szó nélkül elmenni, bár nehezemre esik, hogy (szerintem) a boldogságnak nem záloga az eljegyzés. Pár együtt töltött hónap után becsap az első kérdés, amely aztán soha véget nem érő bakelitként recseghet a rá érzékeny fülekben: “Miért nem vállaltok gyermeket? Mikor jön a baba?”
Emlékszem, amikor bejelentettem az egyébként tök jó fej barátnőmnek, hogy egy hónapja (!) van pasim, akit imádok, és minden szuper. A barátnőm első mondata az volt, hogy csináljatok gyereket. Nem mondtam rá semmit, nem akartam veszekedni, de eléggé rosszulesett. Mert a kérdés azt sugallta, hogy le vagyok maradva, gyorsan kell gyereket csinálni, mert fogy az idő. Nem kérdeztem vissza, hogy ezt egy hónap után miért gondolja helyesnek. Vagy nem kérdeztem vissza, hogy mi van a nem túl jó házasságával, javított-e rajta a gyerek.
Szóval az emberek szeretnek “intimpistáskodni”, és nem foglalkoznak azzal, hogy sokszor milyen mély sebeket tépnek fel tolakodó kérdezősködésükkel, hiszen nem egy élethelyzetben adva van minden, de fizikailag lehetetlen a gyermekvállalás…
Egy jó barátnőnek megbocsátom az ilyen jellegű kérdéseket (nem szívesen, de megteszem), de miért érzik azt számunkra egyébként teljesen idegen, ismeretlen, közömbös emberek, hogy kérdéseket tehetnek fel, még hozzá teljesen intim kérdéseket?
Ez picit olyan, mintha én azt kérdezném a szomszédasszonytól, hogy
- még mindig csalja-e a férje,
- bepisil-e még a gyerek,
- igaz-e, hogy kirúgták a férjét,
- igaz-e, hogy Pistike egyest kapott az iskolában.
Szóval csupa olyan kérdés, amire nem szívesen válaszol az ember, éppen úgy, ahogy arra sem, hogy miért nincs pasija. Szóval mielőtt ilyet kérdeztek bárkitől, gondolkodjatok egy picit, tényleg van-e közötök hozzá!