42 éves vagyok, 17 éve élek férjemmel. Három csodálatos gyermekünk van. Szép házban lakunk, nincsenek anyagi gondjaink. Kívülről mintacsaládnak tűnünk, sokszor már giccsbe fordulóan. De ahogy az lenni szokott, belül koránt sincsenek rendben a dolgok. Válni szeretnék.
Férjemmel a munkahelyen ismerkedtem meg, gyors szerelem, gyors házasság. Közös percek otthon is, munkahelyen is, együtt jöttünk, együtt mentünk, minden élményünk, történésünk közös volt. Mint egy mesében vagy rózsaszínű amerikai filmben. Mivel férjem vezető beosztásban volt a cégnél, a terhességek, szülések alatt is bejárhattam, és természetesen vissza is vettek. Úgy tűnt, folytatódik az álomtörténet. De nem így lett.
Férjem pár éve kitalálta, hogy felmond, és saját vállalkozásba kezd.
Eleinte nagyon lelkes voltam, cégnevet találtam ki, segítettem a munkám mellett, és nagyon szurkoltam a sikeréért. De egyszer csak bejelentette, hogy nélkülem szeretné folytatni a vállalkozását. Úgy gondolta, az alkalmazottak előtt rontaná a tekintélyét, hogy a felesége is mellette van, ügyfelek előtt egy családi vállalkozás ciki, ő inkább egy menő start upot akar. És amúgy is biztonságosabb, ha nekem megmarad a biztos pénz, kiszámítható kereset. Illetve próbáljuk meg pár évig külön, még talán jobb is lesz, aztán, ha már nagyon megy a bolt, akkor utólag csatlakozhatok.
Mintha kihúzták volna alólam a talajt. Padlót fogtam. Nekem minden közös, nem tudom magam értelmezni nélküle. Úgy éreztem, hogy eldobott magától, nincs rám szüksége. Többször jeleztem szépen is, meg persze csúnyán is – mégiscsak nőből vagyok –, hogy ez így nekem nem fog menni ez nekem így pokol. És egy idő után neki is az lesz. Mert ugye, ha anyu nem boldog, senki sem boldog. De ő hajthatatlan volt, ugyanaz a kemény, következetes gazfickó, akibe ezért annak idején beleszerettem. Csak most velem is ilyen volt, és ezt nem tudtam (és most sem tudom) megbocsátani.
Eddig talán szokványos a sztori, de az érdekes része most jön. Sajnos mindkettőnknek igaza lett. Én közben eljöttem egy új céghez, mert a régit nélküle nem tudtam értelmezni. Sikeres vagyok, új kollégáim megbecsülnek. Sőt még jobban esik az elismerés, hogy nem az ő árnyékában kapom. De nem tudom élvezni, mert közben látom, hogy ő meg nélkülem sikeres. A vállalkozás elég jól muzsikál, de nem tudok örülni a sikereinek, mert nélkülem érte el. Hacsak a cég nevét meghallom, ha egy számlát látok az íróasztalán, leírhatatlan düh fog el. És ezt ki is mutatom, egy kibírhatatlan sárkány lettem tehetetlenségemben. Ő meg csak nézi hidegen, ridegen a szenvedésem.
Sőt minél inkább szenvedek, ő annál inkább behúzza a kéziféket.
És természetesen jönnek a kiabálások, veszekedések, amik szintén nem a megoldás irányába vezetnek. A hab a tortán, hogy munkatársai közt jó néhány csinos kollegina van, sőt gyakran járnak több napos kiállításokra, ahova még csinos hostesseket is visznek, mert hát ugye az adja el a terméket.
Elmondása szerint soha nem csalt meg, amit egyébként el is hiszek. De akkor is kibírhatatlan kínt érzek minden alkalommal, amikor látom őt pózolni a Facebookon a csinos lányok mellett, illetve hallgatom a sikereit, amiket nélkülem ért el. Eljutottam arra a szintre, hogy válni akarok. Egy percet sem tudok egy ilyen kegyetlen férfi mellett leélni. Akinek fontosabb a munkája, mint én, aki ilyen könyörtelenül képes végignézni a szenvedésem.
No és itt jön még egy érdekes csavar. Ő nem enged!
Azt mondja szeret, és velem akar élni, ő a holtomiglan-holtodiglant az oltár előtt komolyan gondolta, sőt most már mehetnék “A” cégbe is. De most már nem akarok. Nem érezném magaménak, nem velem épült, nem az enyém. Nem akarok a főnök kis feleségeként utánfutót játszani. De nem enged el. Azt mondja, elégedjek meg azzal, hogy hűségesen kitart mellettem, gondoskodik rólunk, és a gyerekeket szeretetben neveli. Ne féltékenykedjek, nincs rá okom, inkább legyek büszke, hogy a csinos hostessek után hozzám jön haza, és velem akar élni.
Tudom, hogy a válás egy pokol volna, ráadásul ragaszkodnék hozzá, hogy mind a három gyerek velem maradjon. De vállalom ezeket a nehézségeket is, csak őt már ne lássam. Keménysége, gonoszsága kiölt belőlem minden érzelmet, szeretetet.
Szóval menjek, vagy maradjak? Maradjak a gyerekek meg a békesség, meg a látszat kedvéért éljek és szenvedjek ugyanígy tovább? Vagy rohanjak el tőle. Okos, bátor asszony vagyok, aki ki mer lépni egy ilyen kapcsolatból, vagy a világ legnagyobb hülyéje, hogy egy hűséges, sikeres férfit ott akarok hagyni?
Mit gondoltok? Ne kíméljetek!
