Léda és Móni
“Mi nagyon állatbarát család vagyunk, úgyhogy egyáltalán nem lepődtünk meg, amikor egyik nap a húgom közölte, hogy akkor ezt a kutyust holnap hazavisszük. Amit láttunk: kép, azon egy nagyon szomorú kiskutya volt, hazafelé annyira félt, hogy csak a hátát tudta lefényképezni, mert szinte bebújt az ülés alá a kocsiban.
“Egy ismerősünk osztott meg képet Lédáról, hogy sürgősen el kellene hozni a gyepmesteri telepről. A kétségbeesett pofija, a szomorú tekintete azonnal megfogott. Úgy éreztük muszáj segítenünk rajta, és pont olyan nekünk való kutya volt. Igazból kellettünk egymásnak. Nem is vártunk sokat.”
Léda már majdnem nyolc hónapja lakik a saját kertjében. Jó, osztozik rajta két kutyabaráttal, Hamiltonnal és Bellával, akik szintén mentett kutyák. Egyre szebb és egyre okosabb, és már nem szomorú a kis pofija.
“Nem könnyű, mert egy mentett, problémás kutyának nagyon különleges igényei vannak. Nagyon sok törődést igényel. Semmit nem tudunk az előéletéről, de borzasztó félős volt, szorongott, még azt sem tudta, hogy mire való a farokcsóválás. Nagyon sokat foglalkozunk vele, és ő hihetetlenül hálás. Fantasztikus látni, ahogy napról napra fejlődik, kibontakozik a jelleme, és egyre kutyásabbá válik. Persze nem csak ő fejlődik. Nekem is sokat kell, hogy megfelelő segítő legyek számára. Ő nem csak egy kutya, akit megvettem és hazavittem, ha van kedvem tanítgatom. Rossz gyerekkora volt, ez szinte biztos, most pedig segítek neki testileg és lelkileg is felépülni, így sokkal különlegesebb kapcsolat alakult ki közöttünk.
Akác és Kati
“Az első kutyám 16 évesen ment át a szivárványhídon. Akkor azt mondtam soha többé nem lesz másik kutyám, mert még egyszer nem tudom/akarom átélni az elvesztését. Aztán nézelődtem a neten a sok mentendő mudi között. Mind nagyon jó természetűek voltak, volt fiatal és kicsit idősebb is, akitől könnyen megvált az előző tulajdonosa. Esetleg meghalt a gazdája és az örökösök már rá nem tartottak igényt. Egy gyepmesteri oldalon utolsó segélykiáltásként volt egy kép,14 nap múlva altatás! Gyorsan felvettem a kapcsolatot a Mudi Fajtamentőkkel, ők hozták ki. Egy nagyon kedves, jóindulatú, a hatalmas loncsos bunda alatt csont és bőr kutya volt. Ők gondoskodtak róla, amíg örökbe fogadható nem lett. Az ideiglenes befogadója hozta el egy kutyás rendezvényre, akkor értékeltem át mindent. Alkalmam volt sétálni vele egy kicsit, és egy hét múlva már tudtam, hogy hazaviszem. Néhány hét múlva, amikor már jó erőben volt, ivartalanítani lehetett, akkor költözött hozzánk Akác.”
Akácról tudtam, hogy félénk, amikor találkoztunk nem is nagyon közeledtem, mert nem akartam megijeszteni. Gondoltam én. Ezzel szemben Akác azonnal odarohant, és két perc múlva már osztotta a puszikat. Hihetetlenül kedves és jófej.
“Egy kutyát örökbe fogadni hatalmas felelősség, amit alaposan át kell gondolni, mert a tartás, a kutyaiskola, az orvos, mind nagy költség. Viszont amit tőle kapunk, az felbecsülhetetlen. Rengeteg dolgot csinálunk együtt. Kirándulunk, kutyaiskolába járunk, terelünk, rendszeresen részt veszünk a fajtamentők programjain, és persze versenyzünk is. Márciusban Akác elnyerte a legügyesebb mudi címet. Kicsit szeleburdi, és bizalmatlan még, de ezen folyamatosan dolgozunk.”
Molli és Móni
Molli pedig a legjobb példája, hogy a kutya olyan, amilyennek nevelik. Egy ilyen sokak számára félelmetesnek tűnő fajta is lehet mérhetetlenül cuki, és kedves. Nézzétek azt a pofit!
“Nálunk két kutya volt, Betyár és Dundus. Sajnos Betyár tavaly meghalt, ami miatt Dundus nagyon szomorú és depressziós lett, ezért arra gondoltunk kellene mellé egy barát, hogy ne legyen egyedül. Interneten kinéztünk egy kiskutyát, ő volt Molli, az ici-pici Cane Corso keverék, fekete-fehér nyakkendővel. Annyira pici volt, hogy várnunk is kellett az örökbefogadással, ami alatt a cukiságra más is felfigyelt, úgyhogy végül egy tesztet kellett kitöltenünk érte. Aki mer, az nyer! És mi megnyertük ezt a csodálatos kiskutyát.”
“Miért Ő? Mert szerelem volt első látásra. Azóta már elég nagy lett. Mindent ellop, szerintem kleptó és mindent szétrág. Megmetszette a szőlőt, lerágja a virágokat, szétszedi a kerítést, mert az is fa. Mindent ellop, és mindenre kíváncsi. Ennek ellenére is imádom. Dundussal is nagyon jóban vannak, sokat bunyóznak. Hatalmas szeretet van benne, és a mai napig látszik, hogy nagyon hálás, amiért elhoztuk.”
Verus, Peti és Bugac
2014 tavasza volt. Akkor már jó ideje téma volt nálunk, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy kutyát. Mióta csak az eszemet tudom, kisebb-nagyobb szünetekkel mindig volt a környezetemben egy szőrös jó barát, és miután páromhoz költöztem a szüleimtől, egy idő után már nemcsak lelki, de fizikai tünetei is lettek nálam a kutyaelvonásnak.
Szóval akartunk kutyust, de kizárólag menhelyről. Hónapokig nézegettük a menhelyek gazdira váró védenceit, de csak nem akadtunk az igazira. Vagy ő ránk. Aztán jött Bugac derült égből villámcsapásként. Egy Facebook-posztban láttuk meg először és azonnal döntöttünk: ő az új családtag. Képtelenség volt ellenállni annak a bájos ábrázatnak, és azoknak a kakaóbarna gombszemeknek, amikért Bambi is sírva könyörgött volna.
Az első találkozás a nagy szerelem ellenére igen rendhagyóra sikerült: Bugacot ugyanis teljesen hidegen hagytuk. Valahányszor odamentünk hozzá, hogy megsimogassuk, nagy ívben került ki minket. Bezzeg a gondozóját lelkesen, farokcsóválva követte mindenhová. Végül szerencsére sikerült meggyőznünk arról, hogy jó gazdianyag vagyunk, így hazajött velünk, ma pedig már minket követ farokcsóválva. Különösen akkor, ha kaja is van a dologban.
És hogy miért menhelyről? Bár nekünk is mondták, hogy Bugaccal nehezebb dolgunk lesz, mert nem ismerjük az előéletét, minket ez soha, egyetlen percre sem tántorított el. Sőt! Tudatosan választottunk menhelyről társat, mert így nem csak Bugacon, de rajta keresztül egy másik gazdátlan, sorsára hagyott, vagy épp beteg kutyuson is segíthettünk. Azon, aki Bugac helyére került a menhelyen esélyt kapva ezzel egy szebb és boldogabb életre.
