Wonder Woman úgy kellett az 1940-es évek Amerikájának, mint egy falat kenyér. Szó szerint: nem véletlenül lettek elképesztően sikeresek az optimista, a jó győzelmét hirdető, mai szemmel naiv és bugyuta képregények a gazdasági válság és a második világháború depressziójában. A kiadó DC egy még így is merész húzással a lányokat célozta meg, amikor Sensation Comics sorozatában 1941-ben bemutatta az atletikus, erős, független, ám enyhén alulöltözött, adottságait tekintve pedig a férfi közönség szemének is, hogy is mondjuk, kellemes Wonder Womant, aki erejét és igazságérzetét tekintve nagyjából Superman női változatának felelt meg. Annyira, hogy az alkotó, William Moulton Marston, akiről ez a cikk szól, eredetileg Supremának keresztelte el, ám ezt a kiadó leszavazta.
Wonder Womant tehát elég könnyű feminista ikonnak látni, aki már a 40-es években is az egyenlőséget és a férfiak uralta világ igazságtalanságait hirdette; azt hihetnénk, a most bemutatott, a kritikusokat és a közönséget is meggyőző mozifilm íróinak nem is volt sok dolguk, hogy valódi kortárs női hőssé formálják. A helyzet azonban az, hogy nagyon is volt, sőt, nagy bajban lettek volna, ha ragaszkodnak az eredeti, a negyvenes években híressé vált Wonder Woman karakteréhez. Nála ugyanis – néha a sorok között, néha egészen nyilvánvalóan – minden a férfiak felsőbbrendűségéről szólt. Meg a kötözős szexről.
Megmagyarázzuk.
Ehhez meg kell ismerkednünk az alkotóval, a már említett William Mouton Marstonnal. Az éles eszű, vállalkozó kedvű fiú az első világháború alatt falta az iskolákat és a tudományágakat: jogtudós volt, és pszichológiaprofesszor. Az ő nevéhez fűződik az az érzékeny vérnyomásmérő, amely a mai hazugságvizsgáló elődje, és amely már az ő idejében is bevett eszköze lett a bűnüldözésnek. Saját találmánya előtt a Wonder Woman-képregényekben is tisztelgett: innen ered az igazság lasszója, amely ha elkap vele valakit a hősnő, arra kényszeríti az illetőt, hogy igazat mondjon.
Marston emellett szexista és fantáziáit egyáltalán nem leplező fetisiszta volt, aki nemcsak egyszerűen imádta nézni a megkötözött nőket, hanem kész tudományos elméletet körített a bondage szex köré. Utóbbi lényege, hogy
a nőknek pszichológiai szükségletük, hogy a férfiak megkötözzék őket,
még ha nem is tudnak róla.
Marston egyfelől a 40-es évek macsó Amerikájának jellegzetes figurája volt: reneszánsz ember, polihisztor, művelt, intelligens, tanulékony és simulékony. Másrészt szembement a korra jellemző konzervatív családmodellel: hirdette – és ha nem is konkrétan, gyakorolta – a többnejűséget és a szexuális szabadosságot. Pszichológusként egyszerre hajmeresztő és – ott és akkor – logikusnak tűnő eszmerendszert dolgozott ki, melynek lényege, hogy a férfi-nő kapcsolatok szinte kizárólag a dominancia, az engedelmesség és a behódolás rendszerében értelmezhetőek. Mondanunk sem kell: a nőknek jutott az alárendelt szerep.
Gyakran publikált cikkeket a szerinte ideális családmodellről és nemi szerepekről, közben pedig rádöbbent, hogy a közgondolkodást sokkal erősebben befolyásolhatja az akkor már aranykorukat élő képregényekkel, mint holmi szakcikkekkel. Na jó, egy kicsit az is számított, hogy több bebukott vállalkozás után pszichológus tanácsadóként húzott le pár évet Hollywoodban, a Universal Studios forgatásain. A DC képregénykiadó azzal kereste meg, hogy – szintén tanácsadóként – segítsen a háttérbe szorítani a háborús témákat, amelyek eluralták a korabeli füzeteket. Amikor elkezdett dolgozni, azzal kezdték ugratni, hogy igazán készíthetne saját képregényt. A poént komolyan vette, és előadta feleségének, aki azzal a feltétellel támogatta, hogy a szuperhős nő legyen. Marston rajzolni ugye nem tudott, írni viszont annál inkább, így Charles Moulton név alatt, egy gyakorlott illusztrátorral munkához látott.
Így született meg Wonder Woman, aki – hasonlóan a többi korabeli szuperhőshöz – tanító célzattal érkezett erre a világra. Ám míg Superman és Batman a fiúkat oktatta a jó (Amerika) és a rossz (nácik) örök harcára, az erkölcs és a hazafiasság alapvető értékeit hangsúlyozva, addig Wonder Woman a lányokat vette célba: azt sugallta (néha pedig konkrétan üzente) nekik, hogy a férfiaknak való lelki és fizikai alávetettség az ő egészségüket szolgálja. Marston szavaival élve:
Az egyetlen esély a békére, ha az elszánt, zabolátlan erőtől duzzadó embertársainkat megtanítjuk, hogy élvezzék a zabolát – élvezzék a jó szándékú és bölcs hatalomnak való alávetettséget.”
Ezek után nem meglepő, hogy közös háztartásban, gyakorlatilag többnejűként élt feleségével és szeretőjével. Utóbbi “természetesen” diákja is volt az egyetemen, a nyilvánosság előtt pedig azt hazudta róla, hogy a rokona. Mindkét nőtől születtek gyerekei. Wonder Woman (szexualizált, tárgyiasított) testét Olive Byrne, a szerető ihlette, erejét és függetlenségét pedig megálmodójának feleségétől, Sadie Elizabeth Hollowaytől kölcsönözte.
Az sem meglepő, hogy a korai képregényekben rengetegszer megkötözik Wonder Womant. Megkötözik elölről, hátulról, kötéllel, lánccal, az összes végtagja legkülönbözőbb kombinációiban, legtöbbször kezeinél fogva. Marston ennek indoklásáról is gondoskodott: a kötözés Wonder Womannek olyan, mint Supermannek a kriptonit, elveszíti erejét, ha a csuklópántjait összeérintik. Ám csak akkor, ha férfi kötözi meg; ha nő köti gúzsba, semmi sem történik. (Nem mintha ez utóbbi sokszor megesett volna.) Az már csak hab a tortán, hogy Marstonnak erre is volt “píszí” magyarázata: mint nyilatkozta, a szuperhős karpereceit a magukat épületekhez láncoló szüfrazsettek ihlették, azaz minden alkalommal, amikor Wonder Womant megkötözik, a női egyenjogúságért folytatott harcot szeretné a lányok eszébe juttatni.
Szerencsére kevesen hittek neki.
A kötözés képregényenként legalább egyszer, de inkább többször visszaköszönt mint motívum, ez pedig (a majdnem mindent láttató jelmezével együtt) már a cenzoroknak is szemet szúrt, “erkölcstelen, szexuális tartalom” miatt egy ideig betiltották a Wonder Womant is szerepeltető Sensation Comics kiadását.
Marston fiatalon, 1947-ben meghalt, így azt már nem érhette meg, hogy hősnőjéről lefoszlik az eredeti pszichologizáló üzenet, és azzá a Wonder Womanné változik, akit ma is ismerünk: erős, a férfiak uralta világban helytálló, minden tárgyiasítást, szexizmust visszautasító igazságosztóvá. Igaz, Marstontól függetlenül a mai filmes sikerhez évtizedek kellettek: számtalan elkaszált tévés és hamvába holt mozis produkció a tanúja, hogy Hollywood egyszerűen képtelen volt megbirkózni egy erős nővel.
Marston pedig azóta is távolságtartó érdeklődés tárgya, egyébként megérdemelten. A fentiek ellenére ugyanis nem volt gonosz, sem pszichopata, sem szociopata, inkább egy bizarr gondolatvilággal megáldott vállalkozó, akinek évtizedes útkeresés után bejött a nagy üzlet. (Nem véletlen, hogy éppen a napokban jelentették be: film készül az életéből.) Az új Wonder Womant elnézve egyenesen hálásak lehetünk neki.