A WHO jelentése szerint 2030-ra az egyik vezető halálok a depresszió lesz, amely gyakran kialakul a kiégés végső szakaszában. Ez utóbbi egyformán érinti a nőket és a férfiakat?
Általában azt feltételezzük, hogy a nők jobban ki vannak téve a kiégésnek, mint a férfiak, és tény, hogy gyakrabban is kérnek tőlünk segítséget. De a kutatások nem bizonyították, hogy minden kultúrában eltérés lenne a nemek között e tekintetben. A különbség inkább a “hogyanokban” van.
Hogyan ég ki a nő, és hogyan a férfi?
A nők inkább érzelmileg merülnek ki, és hajlamosak szomatizálni, vagyis testi tüneteket produkálni, és ennek következtében betegszabadságra menni. A férfiak inkább cinikusak lesznek, ők a munkahelyváltásban vagy a nyugdíjazásban látják a megoldást. Különbség van a befolyásoló tényezők közt is: a nők körében gyakoribb a kiégés az alacsony iskolai végzettségűeknél, az alacsonyabb szocioökonómiai státusszal bíróknál. Természetesen a kiégés nemcsak pénzkérdés, de a kevés pénz kevesebb lehetőséggel jár.
Ehhez képest milyen tényezők a meghatározók a férfiak esetében?
A férfiak esetében a családi állapot a meghatározó: nagyobb arányban mutatják a depresszió jeleit az egyedülállók, az elváltak és az özvegyek. Érdekes a nők szerepe ebben. Azt tudjuk, hogy a házasok hosszabb életre számíthatnak, de ezek szerint egy tartós kapcsolat jótékony hatással van a férfiak kiégésének megelőzésére is. Vagyis egy egészséges és boldog házasság esetén maga a nő a kiégést megelőző tényező a férfi életében.
Hogyan reagálnak a nők a kiégésre?
Kivonják az énjüket, a személyiségüket a kiégéssel fenyegető helyzetből, és próbálnak tenni ellene. Lényegesen gyakrabban vesznek részt például kiégésmegelőző tréningeken, előadásokon. Ehhez képest egy férfi általában már csak akkor kér segítséget, amikor már majdnem belehal a rengeteg munkába, pánik- vagy más betegség alakul ki nála, esetleg felbomlik a családja.
Sok helyen azt lehet olvasni, hogy elsősorban a segítő szakmákban dolgozók veszélyeztetettek. Ezt te is így látod?
Igen, főleg azok veszélyeztetettek, akiken nagy az érzelmi teher, kevés a jutalom, és óriási az elvárás. Ezekben a szakmákban férfi és nő azonos mértékben érintett a kiégésben. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy az, aki egy gyárban áll a futószalag mellett, pontosan ugyanúgy kiéghet, mint egy orvos, egy tanár vagy egy nővér. A kiégés ugyanis nemcsak attól függ, hogy mivel foglalkozunk, hanem attól is, hogy mennyi lehetőségünk van a pihenésre, a megújulásra, a saját magunkkal töltött minőségi idő megélésére. A gyes alatt például “pompásan” ki lehet égni. Főleg, ha a nő egy beteg családtagot is ápol másod- vagy harmadállásban.
Tudsz mondani egy példát tipikus kiégési helyzetre?
Nemrég eljött hozzám egy nő, Judit azzal, hogy nem érzi jól magát az új munkahelyén, váltana, de nem tudja, milyen munkára lenne alkalmas. Szerinte évekig nem csinált semmit, “csak” a három gyermekét nevelte, nem érti, hogy miért fáradt folyton, miért kedvetlen, hiszen most is csak négy órára ment vissza dolgozni. Amikor végigvettük, hogy mit jelent a nagy család életének menedzselése, akkor jött rá, hogy ez körülbelül olyan, mintha csoportvezető lenne. Tudnia kell beosztani az idejét, a pénzét, felállítani a család napirendjét, kreatívnak kell lennie, kommunikációs feladatai vannak. Tudatosítottuk, hogy milyen munkahelyi készségeket gyakorolt nem munkahelyi közegben. A végére jelentősen megnőtt az önbizalma.
Jellemző a nőkre, hogy kevesebb időt szánnak a feltöltődésre, mint a férfiak?
A férfiak többsége többször eljár sportolni, sörözni, a nőknél ez gyakran van a lista végén, mert miután lefekteti a gyermekeket, másra nincs ereje. Ennek oka a hagyományos szerepelosztás is: lényegesen több nőnek lenne ereje és ideje kikapcsolódni, ha a férje részt venne az otthoni teendőkben. Sok embert ismerek, akinek felnőttkorában kellett megtanulnia, hogy tisztelje magát, szánjon magára időt, és ne legyen bűntudata minden egyes percért, amit nem a munkájával vagy a családjával tölt.
Mitől függ, hogy mennyi minőségi időt töltök magammal?
A személyiségünktől. A múltunktól, a mintáinktól. Gyakran találkozom olyan emberekkel, akik nem is láttak olyan mintát, amelyben a pár közösen megbeszéli a külön eltöltött időket, és ehhez netán segítséget is kér. Gyakran automata pilótaként tesszük a dolgunkat a teljesítményorientált világban, és nem is tudjuk, hogy jár nekünk olyan idő, amikor saját, külön programot csinálunk.
Most sokan szisszennek fel, hogy meghalni sincs idő.
Nem érzem ezt őszintének. Mindenkinek van valami az életében, amit borzasztóan szívesen csinál egyedül. Nem lehet idő kérdése, hogy hetente, kéthetente egyszer erre sor kerüljön. Ehhez természetesen megint az kell, hogy a partner ezt elfogadja, illetve az egyedülálló szülő tudjon ehhez segítséget kérni másoktól.
Azt mondtad egyszer, hogy ha egy férfi észreveszi, hogy túlhajszolja magát, akkor lehet, hogy több mindenen változtat, de a karrierjét kevésbé adja fel, míg egy nő gyakran engedi el az ambícióit a család miatt. Ezt tartod még?
Igen, a nők gyakrabban élik meg ezt a választást, ami persze nagyon nem szerencsés. Bennük jóval több a bűntudat. Ennek részben az az oka, hogy a mai napig él az a hiedelem, mely szerint a családi harmónia elsősorban azon múlik, hogy mennyi időt tölt otthon a nő, az anya. Pedig a minőségi otthonlét pótolhatja a mennyiséget. Az ideális megoldást egyébként az jelenti, ha mindkét fél törekszik arra, hogy ki tudjon teljesedni a munkájában, és az otthoni teendőket lehetőleg egyenlően elosztják. Fontos, hogy mindkét fél magáénak érezze a döntést, és hogy időről időre módosíthassák akár a feladatok elosztását, akár a saját karrierjükkel kapcsolatos választásaikat.
Hogyan hat a párkapcsolatra az, ha a nő jóval túlterheltebb a párjánál, például az otthoni “pluszműszak” miatt?
Otthon általában azt látja a férje, hogy nem tud örülni semminek, hogy fásult, kedvetlen. Ilyenkor általában a nő fejéhez vágja, hogy nem elég laza, hogy kevés a szex, vagyis hirtelen abban a helyzetben találja magát az érintett nő, hogy mindenhonnan csak záporoznak rá az elvárások, mindenhol csak teljesítenie kell, miközben az ő igényei régóta a háttérbe szorultak. Ez egy olyan negatív spirál lesz, ami nemcsak a párkapcsolatra hat rosszul, hanem mindenre. Azok szenvednek tőle a legjobban, akik az összes elvárásnak száz százalékig meg akarnak felelni. Illetve azok, akiken irreálisan sok teher van, akik egyedül vannak ezzel, és/vagy akik nem tudnak ebben segítséget kérni.
Mi a megoldás?
Tisztázni kell, mik azok az elvárások, amiknek mindenképp meg akarunk felelni. Hogy melyek a nem delegálható feladatok jelenleg és a közeljövőben. És főként tisztázni kell a párunkkal, hogy mi fér bele egy napunkba, és mi az, amit közösen vagy mással kell megoldanunk. Lehet, hogy el kell engedni a tökéletes rend fogalmát, vagy például azt, hogy mindennap főzzünk. És nagyon fontos, hogy a párok feltöltődjenek külön-külön is, együtt is, és persze a gyerekekkel is mint család. Ez önmagában egy mini logisztikai osztály száznapos tervére hasonlíthat. Van benne egy nagy adag nyugodt állapotban való írásos tervezés, higgadt, egyenrangú kommunikáció, indulat- és konfliktuskezelés, rugalmasság és kompromisszumkészség. És jó sok akarat, szeretet, kitartás.
Te kétkezi munkásokkal ugyanúgy rendszeresen találkozol, mint vezető beosztású nőkkel. Miben különböznek az elvárásaik maguk, illetve a különböző szerepeik felé?
A mintáinkat otthonról hozzuk. Az, aki az otthoni elvárásokat az anyával szemben e szerint definiálta: a gyerek legyen egészséges, legyen tiszta ruhája, legyen mit ennie, és akkor a nő jó szülő, nem fogja rosszul érezni magát attól, ha az utóbbi időben kevés családi kirándulás vagy pihentető program volt. Nem volt eddig sem, nem tudja, hogy hiányzik-e neki. Ám ezekben a családokban gyakran dominálnak a hagyományos szerepek akkor is, ha a nőnek ez nem jó. Sok kapcsolatban a nők saját igényei szóba sem jöhetnek. Hatalmas lépés, ha egy nő egy ilyen helyzetben azt mondja: elég. Ha kimondja, hogy joga van a saját programhoz. Nekem hatalmas sikerélmény volt, amikor az egyik gyárban egy nő, hívjuk Margónak, belátta az egyéni konzultáción, hogy nem bírja tovább, és segítségre van szüksége, annyira fáradt, annyira elege van mindenből. Nagyon érdekes volt meghallgatni, hogy nem is a munka nyomasztotta, “az még a legkevesebb“, mondta, hiszen hagyják ebédelni, van szünet is, de amint onnan kiteszi a lábát, ellenőrzi a férje, nincs szabad élete, döntése, saját pénze, otthon is osztják rá a feladatokat.
Mennyire gyakori ilyen esetben a válás?
Azok, akikkel én dolgoztam, ritkán váltak el. Bármilyen hihetetlen is, a nők többsége, ha segítséget kap, ki tudja vívni a férje elfogadását, jó esetben meg tudja változtatni a férje gondolkodását. Kivétel, ha egy szélsőségesen elnyomó, bántalmazó kapcsolatban él. Tapasztalatom szerint a férfiak ugyanis általában nem akarnak válni, inkább beletörődnek a megváltozott játékszabályokba. Elfogadják, hogy ha a saját esetükben evidencia az, hogy el-eljárnak a haverokkal, akkor talán a nőnek is joga van ehhez.
Mi lett Margó történetének a vége?
Elment a barátnőivel egy Neoton-koncertre, azóta is rendszeresen kimozdul velük. Együtt maradt a férjével.
Mennyi ideig tart kivívni egy ekkora változást?
Változó. Általában három hónapot jelent az, hogy megnézd, milyen hullámokat vernek a kéréseid. Újabb három kell ahhoz, hogy elkezdjen beépülni az új minta a családba. Hogy a férj is beszálljon a háztartásba, a gyereknevelésbe, hogy ne legyen balhé abból, ha a nő rendszeresen eljár futni, tornázni, találkozni a barátaival.
Ehhez képest mi jellemző a vezető beosztású nők konfliktusaira?
Az ő céljaik, elvárásaik mindenben sokkal magasabbak, így van ez a párkapcsolataikban is. Ők határozottabbak, és könnyebben váltanak. Jobban kiállnak a jogaikért, adott esetben könnyebben el is válnak. És tény, hogy összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben vannak gazdaságilag. Természetesen most általánosítok, nem mindenki esetében igaz ez.
Ők mikor kérnek segítséget?
Ők általában azért jönnek, mert együtt akarnak gondolkodni valakivel, rájuk nem jellemző a teljes tanácstalanság. Inkább csak “finomhangolást” kérnek a terveikben. Volt egy nő, sokáig tartotta otthon a frontot, pedig mindketten ugyanannyit dolgoztak a férjével. A családi minták miatt érezte úgy, hogy otthon neki kell jóval többet letennie az asztalra. Elfáradt. Neki például egy utolsó lépés hiányzott a családi minták átírásához. Néhány konzultáció után el tudta mondania a férjének, hogy mi bántja, és szerencsére a férje, ha nem is azonnal, de tudott változni, részt venni egy újfajta egyensúly felépítésében.
A kiégés gyakran a munkánkhoz kötődik, ugyanakkor rengeteg ember él ebben az országban, férfi is, nő is, aki nem tudja otthagyni a munkahelyét, akkor sem, ha az kizsigereli. Még hosszabb szabadságra sem tud menni. Mik a lehetőségeink így?
Ilyenkor a jó szervezőkészség és a segítségkérés számít a legtöbbet, és ez egyáltalán nem pénzkérdés. Az én ismeretségi körömben például nagyon sok a vállalkozó. A rajtuk lévő terhek is hatalmasak, anyagilag is hullámzó az életük, és ők sem tudnak könnyen szabadságra menni. De közülük többen szerveznek rendszeresen olyan családos találkozókat, amiken mindenki megtalálja a saját társaságát, nő is, férfi is, gyerek is. Ehhez nem kell a gyerekeket lepasszolni, túl sok pénzbe sem kerül. Azt is meg lehet előre beszélni, hogy ki fekteti le aznap a gyerekeket. Ha van néhány szabad matrac, akár egy helyen alhatnak azok, akik messze laknak a vendégségtől. És ez csak egy példa a sok közül. Néha a legegyszerűbb megoldás nem jut eszünkbe: összefogni azokkal, akik hasonló cipőben járnak.
Egyszerűbb panaszkodni?
Igen, és könnyű halogatni is. Pedig a “majd megbeszéljük”-ből általában nem lesz semmi. Muszáj, hogy legyenek kitűzött időpontok a barátokra is, egymásra is, a családi programokra is. Amit aztán, ha kell, kicsit módosíthatunk.