“Úgy érzem, szép lassan elmegy mellettem az élet!” – Apák a taposómalomból

Péter tréner, tanácsadó. Negyvenkét éves, két kisfiú édesapja. Több mint tíz éve él házasságban. Saját cégét öt éve alapította, azóta rendszeresen tartanak tréningeket, tanfolyamokat gyakorlatilag az ország egész területén.

“Imádom a családom, a feleségem és a két gyereket. Ha rajtam múlna, simán vállalnék még gyereket, bár őszintén szólva meghalni sincs időm.

Hétköznap felváltva visszük a feleségemmel a fiúkat az óvodába, iskolába, munka után pedig ott van a ház, amit még mindig nem fejeztünk be teljesen. Ez a ház volt az egyik álmunk. Tudtuk, hogy nehéz lesz, de arra azért nem számítottunk, hogy a munkálatok felét nekünk, pontosabban nekem kell befejezni, kijavítani. Már csak a garázs és a terasz van hátra, meg némi munka a kertben, nyár végéig biztosan elleszek vele.

Tavaly költöztünk be, most már látom, mennyi kiadást jelent majd a ház fenntartása, kábé másfélszer annyit, mint amire számítottam korábban. Kicsit behúztam magam a csőbe, ráadásul a nejem közalkalmazott, el lehet képzelni, hogy mennyit keres… De nem is ez a baj, egyelőre anyagi biztonságban vagyunk. Csak valahogy a céges dolgaim… Nincs olyan este, hogy ne kellene valamilyen tüzet eloltanom. Lebetegszik valaki, áttesznek egy időpontot, vagy egyszerűen csak érdeklődnek. Telefonok, árajánlatok, e-mailek – sosem érem utol magam teljesen. Kiállítasz egy számlát, majd gyakorlatilag folyamatosan futsz a saját pénzed után. Az energiád nagy részét ez viszi el, és ennek sosincs vége. Vitatkozol, jogi utakkal fenyegetőzöl, ha nem, az ügyfelek harmada biztos nem fizet. Agyrém, komolyan mondom. Délután két telefon között próbálok egy kis időt eltölteni a fiúkkal, dolgozom a házon, este 9 után ülök még le a gép elé. Van, hogy szinte ott alszom el, egyszer csak észreveszem, hogy leesik a fejem a fáradtságtól.

Jelenet a Segítség, apa lettem c. filmből

Szabadidő mint olyan gyakorlatilag nem létezik, a barátok mostanra kikoptak mellőlünk. A feleségem szinte sosem jár el, ezért aztán én sem megyek sehova. Nem is tudom, hogy alakult így, régen minden csütörtökön fociztunk a haverokkal, ha esett, ha fújt. Aztán sorra jöttek a gyerekek mindenhol, ennek is vége lett. Amikor az iskolában más apák arról mesélnek, hogy a fitneszteremben kezdték a napot, valamelyik este pedig beülnek majd egy sörre a haverokkal, mindig arra gondolok, milyen jó lenne! Bevallom, őszintén irigylem a többieket. 

Judittal azóta nem voltunk kettesben sehol, amióta megszületett a nagyobbik gyerek. Ennek nyolc éve. Ezt is biztosan mi rontottuk el, a nagyszülők messze laknak. Most, hogy így kimondtam, elég durvának látom a helyzetet. Veszélyes dolog ez. Este feszültek, fáradtak vagyunk, sokat pörgünk a pénzen, a házon, a gyerekekkel kapcsolatos gondokon. Kinek van kedve utána bármihez? Pedig esküszöm, szeretem a feleségem, más nő nem fordul meg a fejemben.

Szép az otthonunk, van elég pénzünk, egészségesek vagyunk mindannyian. Ehhez képest, ha őszinte akarok lenni, régóta nem vagyok teljesen boldog. Valahogy úgy érzem, szép lassan elmegy mellettem az élet.”

Jelenet a Segítség, apa lettem c. filmből

Burnout: így számolj le a modern kor pestisével!

A harmincnyolc éves István hosszú évekig dolgozott középvezetőként egy multicég sales osztályán. Hosszú út vezetett idáig, tisztességgel végigjárta a ranglétrát. Feleségével nyolc éve vannak együtt, kislányuk hatéves.

Mindig is a kereskedelemben dolgoztam, Kriszta gyakran mondja, hogy erre születtem, szerintem is nekem való. Amikor harminchárom évesen felvettek, madarat lehetett fogatni velem, pedig egyszerű területi képviselőként kezdtem.  Fél év sem kellett, és kineveztek budapesti területi vezetőnek, két év múlva pedig még feljebb kerültem. Nem volt rossz érzés.

Akárhányszor kineveztek egy új pozícióba, azt gondoltam, könnyebb lesz, hiszen le tudom majd osztani a feladatokat. De sosem lett így. A magasabb pozíció jóval több felelősséget és sokkal nagyobb nyomást jelentett. A fizetésem ugyan a duplájára nőtt, de kora reggeltől késő estig dolgoztam. Akkoriban született a lányom, épp csak miatta szakítottam ki egy órát az estékből, utána azonnal ültem vissza a gép elé. Elég sokat stresszeltem azon, hogy meglegyenek azok a rohadt számok. Amikor a feleségem hiányolt, azt mondtam neki, szombatig felejtsen el. Utólag már látom, hogy ez így azért valahol képtelenség volt a részemről.

Már nem tudom, hol kerültem bele ebbe a teljesítményspirálba. Felszedtem tíz kilót, a sportolás szóba sem nagyon jöhetett. A barátaim is folyamatosan reklamáltak már, amiért alig találkozunk, illetve szinte csak a munkáról beszélek. A feleségemmel sokat veszekedtünk akkoriban. Tény, hogy minden áldott este éjfélig bűvöltem a táblázatokat, ha jött egy e-mail, márpedig jött, akkor azonnal válaszoltam. Emlékszem, hányszor kérdezte Kriszta, hogy »összeomlik a cég, hogy ha reggel válaszolsz egy este tízkor kapott e-mailre?« Elvben igaza volt, de valójában mindig megkaptam, hogy az előző nap kiküldött levekre nem másnap várják a választ… Iszonyú elvárások voltak, és én száz százalékig meg akartam felelni. Ha viszont száz százalékot hoztunk év végén, a szűkszavú dicséret után rögtön az jött a managementtől, hogy »ezek szerint mehet a száztíz is!«

Jelenet a Segítség, apa lettem c. filmből

Amikor a főnököm elkezdett átnyúlni fölöttem, és elkezdte kirugdosni alólam a beosztottaimat, valami eltört bennem. A feleségem akkor már nem szólt semmit, szomorúnak és tanácstalannak láttam. Egyik reggel azzal keltem fel, hogy vége. Emlékszem, indulás előtt benéztem a gyerekszobába, a kocsiban pedig az járt a fejemben, hogy már sétál, rohangál, lassan teljes mondatokban beszél, mennyit tudok majd vele foglalkozni? Márpedig mi másnak van értelme, ha nem annak, hogy minél több időt töltsek vele? 

Felmondtam. Azóta négy év telt el. A haverokkal csináltunk egy saját kis céget. Jól nem kerestem, de az átlagfizetést haza tudtam vinni. Cserébe boldog volt a feleségem, és órákat tölthettem a kislányommal mindennap.

Most fordult a kocka, Kriszta dolgozik többet, én hozom-viszem a gyereket. Már 4-kor a játszótéren vagyunk. Mire Kriszta hazajön, bevásárolunk, összedobom a lakást. Hetente háromszor biztosan sportolok, az összes pluszkilót leadtam mostanra, sosem éreztem ilyen jól magam. A barátainkkal felváltva találkozunk, van, hogy minden héten egyszer lelép valamelyikünk.

A pénz lehetne több, de elnézve a haverokat, aki széthajtják magukat, azon az áron nem kellene. Szét vannak esve teljesen, van, hogy napokig elfelejtenek visszahívni, ha pedig találkozunk, most belőlük ömlik a panasz, nem belőlem. Jut eszembe, két volt kollégámat temettük el az utóbbi években, egyik sem volt még ötvenéves… Ijesztő.”

Mondja, ilyen életről álmodott?

Dr. Bikfalvi Réka pszichológus, kiégésszakértő számos olyan családot ismer, ahol a férfiak történetében szereplő, kiégéssel kapcsolatos problémák súlyos betegséggel, függőséggel vagy válással végződtek. “A helyzetet nehezíti, ha mindkét felnőtt hajlamos feladni saját magát, ilyenkor egymást húzzák le. Valahol út közben elfelejtik, hogy csak úgy lehet hosszú távon megőrizni a testi-lelki egyensúlyt, ha nemcsak a gyerekeikkel tudnak elegendő minőségi időt eltölteni, hanem a párjukkal is, illetve egyedül vagy a barátokkal. Ez utóbbi nagyon fontos. Muszáj, hogy legyen a szabadidőmnek egy része, ami kizárólag rólam szól. Először azt kell megértetni, hogy ez egy teljesen normális, jogos igény.”

A szakértő szerint Péter esete tipikusan a második kiégési szakaszt példázza. “Ezt nevezzük konfliktusos szakasznak, hiszen arról szól, hogy a régi értékrend összetűzésbe kerül a jelenlegi értékrenddel.” Az emberek többsége szerint ez elsősorban a vezető beosztású vagy a vállalkozói réteg problémája – állítja dr. Bikfalvi Réka, majd siet hozzátenni, hogy ez tévedés. “Ez a krízis ugyanúgy érinti a három műszakban dolgozó, gyári munkás családanyát, mint a klasszikus középosztályt, a vállalkozói vagy vezető beosztású réteget.

Megszületnek a gyerekek, ami alapjaiban változtatja meg az életet. A saját igények háttérbe szorulnak, elmarad a rendszeres barátnőzés, találkozás a haverokkal, a heti sport. Helyette az emberek túlnyomó többsége meggyőzi magát, hogy ez a dolgok normális rendje, hogy meghalni sincs ideje, hát még elmenni otthonról. Pedig valahol vágyik a régi életére, de emiatt bűntudatot érez, megnézi a többi embert, aki szintén feladott mindent magából, és úgy érzi, neki már nem jár ugyanaz a kikapcsolódás, hiszen az első a család és a munka kell, hogy legyen.”

A pszichológus szerint létfontosságú, hogy valaki ilyenkor belássa, változtatnia kell az életén, különben még mélyebbre kerül, előbb-utóbb pedig teljesen elfogyhat a motivációja a saját munkája iránt. “Ezzel egy időben megjelenhetnek a testi tünetek, az érintettek gyakran alvási problémákkal küzdenek például, amihez lehet, hogy egy idő után altatót szednek, reggel a nehéz ébredés miatt jöhetnek az élénkítők vagy a temérdek kávé, este pedig az ellazuláshoz az alkohol. Mindez már egyenes út lehet a függőséghez, illetve magához a burnout szindrómához, ami már egy komplex tünetegyüttes.”

Dr. Bikfalvi Réka szerint a megoldást az jelentheti, ha megpróbálunk visszatalálni a korábbi értékrendünkhöz úgy, hogy az összeegyeztethető legyen a családdal és a munkával. “Amikor eljön hozzám valaki hasonló panaszokkal, mindig megkérdezem: a gyerekek előtt milyen életről álmodott? Hogyan képzelte el a párkapcsolatát azok után, hogy megszületnek? Hogyan képzelte el a családon kívüli életét? Ezek bár nagyon provokatív kérdések, segítenek szembenézni azzal, mennyi minden hiányzik az életünkből. Általában mindenki azt mondja, hogy az eredeti terv az volt, hogy havonta legalább egyszer-kétszer eltöltenek kettesben egy estét a párjával, illetve hogy lesz némi külön élete, egyedül vagy a barátaival. Ehhez a képhez kell visszatalálnia mindenkinek, aki kiegyensúlyozott életre vágyik!”

Szintén egy pszichológus segíthet abban is, hogy az érintett felismerje, tulajdonképpen miért éli így az életét. Melyik családi minta vezette ide, illetve kinek szeretne mindezzel valójában megfelelni? Sokak életében már ezek a kérdések is elindítják a változást. “Az egyik páciensem például a nyarakat leszámítva, egész gyerekkorában ezt a mondatot hallotta a tanár apjától: »Csak ezt a hetet éljem még túl!« Benne az rögzült, hogy a munkába szinte bele kell halni. Önmagában az, hogy erre rájött, komolyan elgondolkoztatta.”

Természetesen a “saját” szabadidővel kapcsolatban eltérő igényeink vannak – teszi hozzá a pszichológus. “Elképzelhető, hogy valakinek fontos a boldogságához, hogy hetente képezze magát valamilyen tanfolyamon, ahol fel tud töltődni, másoknak az is elég feltöltődést jelent, ha havonta egyszer beszélgetnek egy jót a haverokkal.”

A kettesben töltött estékkel szemben leggyakrabban hangoztatott érvvel, a bébiszitter hiányával kapcsolatban szkeptikus: “Nehezen tudom elképzelni, hogy semmilyen megoldás nincs erre. Mert lehet, hogy messze vannak a nagymamák, lehet, hogy egyáltalán nincsenek nagyszülők, lehet, hogy nincs pénz bébiszitterre, de akkor is ki lehet találni alternatív megoldásokat: a barátokkal például simán alkut lehet kötni, mondván, hogy most pénteken szívesen vigyázunk gyerekeitekre, cserébe jövő héten egyszer mi szeretnénk átvinni őket.”

Bikfalvi Réka azt javasolja, a párok üljenek le megbeszélni, hogyan tudnának mindketten időt szánni magukra is, egymásra is. “Nem kell extra önzetlenség ahhoz, hogy megértsem, a páromnak szüksége van néha arra, hogy egyedül legyen, hogy a családja nélkül kapcsolódjon ki. Ugyanehhez természetesen nekem is jogom van. Ha nekem erre minimális az igényem, az még nem elegendő indok arra, hogy mindezt a páromtól is megtagadjam.”

István történetével kapcsolatban a szakember azt mondja: a kiégésről általában a pályamódosítás jut eszébe mindenkinek, pedig lehet, hogy az érintett alapvetően szerette a munkáját, csak valamit kell változtatni a munkavégzésen. “Ez főleg akkor jellemző, ha vezetői pozícióba helyezik az addig önállóan dolgozó, jó munkaerőt. Vezetői szerepre megérni lelki munkát is jelent. Meg kell tanulni bízni a kollégákban, elengedni egyes feladatokat, hitelesen képviselni mások munkájának eredményét. Nem könnyű a szerepek között rugalmasan váltani, főleg, ha otthon is bővül azoknak a szerepeknek a száma, amiben helyt szeretnénk állni.”   

Nem mindig lehetséges, hogy ott hagyjuk a munkahelyünket, de a szakember szerint nem is ez a lényeg. “Átgondolni az életünket, az értékrendünket, a saját igényeinket, kimondani, hogy változtatni kell, akár a munkahelyen belül, abbahagyni a másokra mutogatást, ezek jelentik a jó és a tudatos döntést, ezek jelentik a felnőtt életet. Kulcsfontosságú a belátás és az önismeret, amivel önállóan is kihúzhatjuk magunkat a nehéz időszakból.”

A munkahelyi elvárásokról Dr. Bikfalvi Réka ezt mondja. “Amikor már a 120% az alapelvárás, a szervezeti hozzáállás nagymértékben súlyosbítja a kiégés folyamatát. A kiégés okai ilyenkor már szervezeti szintűek, de természetesen kell egy lelki alkat, aki ezt sokáig tolerálja, önmagát háttérbe tudja helyezni.” A szakember szerint a szervezetnek hosszú távon nem ez a jó befektetés, hanem az, ha olyan környezetet tud teremteni, amiben az emberi tényezőket tiszteletben tartja, előnyére használva azokat. 

Dr. Bikfalvi Réka szerint nem meglepő, hogy István döntésében a kislánya is szerepet játszott. Sok ember számára ugyanis a gyerek ad igazi hajtóerőt, értük hajlandóak vagy változtatni, önmagukért ezt ritkábban teszik meg.