Tizenhárom aranyérem, világbajnoki cím és egy olimpiai ezüst után abbahagyta a versenysportot Jana Kudrjavcova. Tizenkilenc évesen. A nemzetközi szövetség úgy fogalmazott: Kudrjavcováé volt a sportág történetének egyik legfényesebb pályafutása. A közelmúltban jelentette be visszavonulását a kétszeres olimpiai aranyérmes Jevgenyija Kanajeva is. Huszonkét évesen.

Élvonalban

Oroszok, ukránok, fehéroroszok, bolgárok: hagyományosan ők a ritmikus gimnasztika legjobbjai. Az idén májusban, a Papp László Budapest Sportarénában rendezett Európa-bajnokságon taroltak. Ők a magyar kislányok példaképei is. Azoké, akik hetente ötször három órában küzdenek azért, hogy az élvonalba kerülhessenek. Öt-, hat-, nyolcévesen. Pedig nem számíthatnak túl hosszú pályafutásra, hiába ért el sporttörténelmi eredményt az Eb-n nyolcadik helyével a magyar csapat.

Ha kicsit körülnézünk az RG, RSG, vagyis régi nevén ritmikus sporgimnasztika területén, azt látjuk, hogy sorra vonulnak vissza a nők, inkább lányok, húszéves koruk körül. A fiatal éveiket feltették egy sportra, talán azt hitték, az életüket is, de még csak fel sem nőnek, mikorra lezárják ezt az életformát. Vajon miért?

Minden olimpián látunk tizenéves gyerekeket, akik helytállnak, sőt érmet szereznek. De vajon mi az ára ennek? Két édesanyával beszélgettünk, akik végül nem fizették meg: három év egyre keményebb sportolás után mindketten kivették nyolcéves lányukat a gimnasztikaedzésekből.

„Béna vagy, tehetségtelen vagy”

Judit: „Olyan mozgásformát kerestünk az én rendkívül energikus lányomnak, ami leköti. Ötéves korában kezdte a ritmikus gimnasztikát, és hamar a versenycsoportba, tavaly pedig már az I. osztályba került. Ott, hat-hét éves korukban dől el, hogy elég tehetségesek-e az élsporthoz. Ha igen, akkor nincs megállás: egyre keményebb edzések jönnek. Heti öt , egyenként három-három és fél órásak. A legjobb egyesületbe járt, és ott nem sok szünet van. Technikai és erőnléti edzések folyamatosan, iszonyú sok nyújtás, kínozzák őket rendesen. Például lenyomják őket spárga közben, ami eléggé fáj, sokszor elsírják magukat. A fizikai fájdalom már ott, az edzésen kijön, a lelki pedig itthon – ha szerencséd van, és elmeséli.

Szóval elég katonás a légkör, nagy a szigor, megmukkanni sem lehet egész edzés alatt. És nagyon nagyok az elvárások. A sportpszichológus csak az idősebb lányokkal foglalkozik, és még az sem elég, ha közben az edzőtől egész héten azt hallja valaki, hogy béna vagy, tehetségtelen vagy, nincs helyed az első osztályban, nem is tudom miért vagy itt – és hasonlók. Emlékszem, amikor az edzőtábor előtti éjszaka sírva ébredt a lányom, azt mondta, fáj a hasa, fáj a tüdeje, nem kap levegőt. Volt úgy, hogy hányt a stressztől.

Bennünk szülőként természetesen végig nagy dilemma volt, hogy jót teszünk-e neki ezzel vagy sem. Nem olyan egyszerű eldönteni. Ha látod, hogy tehetséges, hagyd, hogy kibontakoztassa a tehetségét, vagy elengeded ezt a dolgot? Láttuk, hogy sokszor nem könnyű neki, de nem tudtuk eldönteni, hogy előnyére válnak-e akár a küzdelmek is, vagy sem. Hogy mennyi az, amennyit le kell nyelnie, és mi az, ami már túlmegy egy határon.

A legtöbb szülő szerintem hallgat, egy ideig én is ezt csináltam. De volt egy pont ami már sok volt. A gyerekem zokogott, mert lökdöste és rángatta az edző. Azt mondta neki, “imádkozom érte, hogy ne gyere többé edzésre”. Akkor bementünk a férjemmel, és mondtuk, hogy ezt ne. Nem, nem vettük ki akkor még, mert ígéretet tettek, hogy ilyen nem lesz, sőt maga az edző kért tőlünk bocsánatot, azt mondta, rajtuk is iszonyú nyomás van, hogy hozzák az eredményeket. Itt mindenkinek a célja az élvonal, a világbajnokság, az olimpia. És én értem is ezt, és tudom, hogy hatalmas a szakmai felkészültségük, de így nem lehet tartós sikert elérni, és nem csoda, hogy kiégnek a versenyzők tizenévesen. Nem hiszem el, hogy úgy kell ezt csinálni, ahogy az oroszok teszik, hogy vasárnap is ott vannak az edzőteremben, és szinte egyáltalán nem ehetnek, hogy vékonyak legyenek. Beszéltem ortopédorvossal is, aki azt mondta, tizenkét-tizenhárom évesig fizikailag nem viseli meg a gyerekeket ez a terhelés, de utána elkezdenek romlani az ízületeik, és sokan a sok fogyókúrát is megsínylik. Nem lehet úgy is eredményt elérni, hogy néha megsimogatják a gyerek fejét?!

Végül a lányom döntött úgy, hogy abbahagyja, és most már nagyon örülök, hogy kiszálltunk. Látom azt is, hogy mit nyert ebből, mert amilyen pici, olyan kitartó. Keményen tud dolgozni, és komolyan veszi a feladatait. De azt is látom, hogy lelkileg mennyire megviselte.

Most felszabadult, a tanárai azt mondják, össze sem lehet hasonlítani, mennyivel békésebb. Hát persze, hiszen addig minden feszültséget az iskolában vezetett le…”

„Az egészben volt egy beetetés-érzésem”

Ági: „Három évet sportolt a lányom az élvonalban: általános iskola első osztályától harmadikig. A legtöbb szülő az elején csak arra gondol, hogy hobbiból, örömből mozogjon a gyerek. De aki tehetséges, azt rögtön kiemelik (így lett az én lányommal is), és onnantól jön a heti négy-öt edzés a napi hét óra tanulás után. Aki pedig nem tűnik ígéretesnek, azzal nem igazán foglalkoznak, vagyis ha nem akarsz élsportolót nevelni a gyerekedből, akkor nagy pofon, ami utána jön. Nekem ez a hozzáállás nem túl szimpatikus.  A többiekkel beindul a gépezet: az első évben szabadon gyakorolnak szer nélkül, a második-harmadikban jön a karika, utána a labda, a végén pedig a szalag és a buzogány. Egy eléggé kiégett nő volt az edzőjük, aki egyre jobb teljesítményt várt el, viszont egyre kevesebbet dicsért. Az egészben volt egy beetetés-érzésem: a picikkel még kedvesen bánnak, aztán egyre keményebb a légkör. Az edzés egy része úgy néz ki, hogy egyvalaki bemutatja a gyakorlatot, a többiek ülnek, és nézik. Az edzők pedig megállítják olykor, ismételtetik, javítják a hibákat. És közben kommentálják egymásnak a többiek füle hallatára. Hogy mondjuk: „ez nagyon béna, hogy fogjuk ezt elindítani két hét múlva?” – és hasonlók. Az első évben a lányom még egyáltalán nem izgult, de aztán évről évre nőtt a stressz. Nem elég, hogy szorongott a suliban, később már a sport miatt sem aludt. Igen, tartott az edzőitől. Azt vettem észre, hogy szép lassan kifogy ebből az egészből pont az, amiért elkezdtük: az öröm.

Nekem valójában már a kezdetektől nem tetszett az egész, az sem, ahogy a versenyekre olyan brutálisan kifestik a kislányokat, meg azok a csillogós dresszek húszezrekért… de a lányom folytatni akarta. Végül akkor hagyta abba, amikor elkezdett fájni a dereka. Mert csodálatos nézni a hajlékony lányokat a tévében, csak sose lásd a lábukat, ha leveszik a kötözést. És azt sem akarod tudni, hogy a hétéves lányoknak valószínűleg már nincs szűzhártyájuk, hiszen úgy nyújtják őket, hogy mindkét lábfejük alá dupla zsámolyt tesznek, vagyis a talajszint alá kell menniük…

Én nem is értem, hogy maradnak benne akár húszéves korukig is. Vagy nagy az elhivatottságuk, vagy egyszerűen nem engedik kiszállni őket. De akkor biztos, hogy szomatikus tüneteik lesznek… Az a furcsa, hogy minden szenvedés ellenére a lányom kötődött ehhez a világhoz. Sokáig még álmodott vele, és azóta is lételeme a tánc, a mozgás.”

Vass Dóra harmincnyolcszoros magyar bajnok ritmikus gimnasztikázónk nem adta fel nyolcévesen. Ő csak akkor döntött úgy, hogy kiszáll, amikor harmadik próbálkozásra sem sikerült kijutnia az olimpiára. „Sajnos sportolói álmom nem vált valóra. (…) Ez fáj, és valószínűleg fájni is fog még hosszú ideig. (…) Ugyanakkor, ha megkérdezem magam, megbántam-e, hogy megpróbáltam még egyszer, a válaszom egyértelmű nem. A legutóbbi négy évem nem volt könnyű, tele volt megpróbáltatással (…) Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki segített, és támogatott az elmúlt tizenhét évben. A családomnak, az edzőimnek, a pszichológusaimnak, az orvosaimnak és mindenkinek, aki mellettem állt” – írta búcsúüzenetében Facebook-oldalán.