De kezdjük az elején. 2013 kora nyarán már nem bírtam tovább kutya nélkül. Kisiskolás korom óta mindig van négylábú a családban, magától értetődő volt, hogy az új, immár önálló otthonomban is lesz. Jöttek a hosszú beszélgetések a pasimmal, az időbeosztásunk, majd az anyagi helyzetünk alapos felülvizsgálata, a cuki képek nézegetése, mire végre megszületett az elhatározás: örökbefogadunk. Így lett nem sokra rá Bugac, akit a Vigyél Haza Alapítványtól fogadtunk örökbe, kicsit több mint egyéves korában.
Azt hiszed mindenre fel vagy készülve? Óriási tévedés!
„Ha minden jól megy, évente egyszer megyünk majd állatorvoshoz.” Még pontosan emlékszem erre a mondatra, amit nagyjából egy órával azután mondtam a pasimnak, hogy aláírtuk az örökbefogadási szerződést, és csillogó szemmel bámultuk a kutyát, aki eközben, mintha nem is léteznénk, akkurátusan és hatalmas lelkesedéssel belezte ki azt a plüsscsirkét, amit játékképpen adtunk neki. Igen, hipernaiv és borzasztóan optimista voltam. Már egy hét múlva ott üldögéltünk a Család utcai kisállatrendelőben egy, a fülét rázó, fejét konstans jobbra lógató kutyával, határozottan nem az éves veszettség elleni oltásra várva.
Szerencsére ahogy jött, a toklász – aminek egész addig még a létezéséről se tudtunk – ment is a füléből. Hogy aztán három hét múlva már megint ott dekkoljunk: ezúttal azért, hogy a kutyánkat, aki ekkor még nem volt egy hónapja se nálunk, elől-hátul alaposan bezsírozzák, hogy még csak véletlenül se kapjon bélelzáródást annak a három Sport szeletnek a csomagolásától, amit suttyomban bezabált. (Akkor egy életre megtanultuk, hogy lop is. Igen, az egy méter magas konyhaasztalról is.)
Szeretsz sétálni? Télen-nyáron, hóban-fagyban is?
A minap kedvenc felszerkem örvendeztetett meg egy kommenttel, ami az egyik filmkritikánk alá érkezett, és ami arról szólt, hogy „a macskák pont olyan jó fejek, mint a kutyák, csak nem kell őket sétáltatni, mert megsétáltatják magukat.” Roppant találónak gondoltam már akkor is, hát még most, amikor azt idézem fel, hogyan változtak a nyugodt, reggelizős, cikkolvasós reggeleim egy csapásra a jutifalat-kakizacsi-lábmosás szentháromság jegyében telő, őrült rohanássá.
Azt már Bugac érkezése előtt megbeszéltük – oké, a pasim kijelentette – hogy a reggeli sétákat megnyertem. Belementem, persze, hogy belementem. És egész addig nem is gondoltam ezt egy rossz alkunak, míg először nem próbáltam meg izomból rávenni, egyébként meglepően makacs négylábúnkat, hogy ugyan rugaszkodjon már el a bejárati ajtó lépcsőitől, és vesse bele magát a reggel hetes nyári záporba. Hónapokkal később már meg sem kottyant ugyanennek a téli verziója, amikor még sötétben csúszkáltunk felváltva az egycentis jégen, sőt kifejezetten mókás volt.
Bugacot amúgy napjában háromszor visszük sétálni, de van, hogy még ez sem elég. Amikor hirtelen ötlettől vezérelve tápot váltunk például, mert a változatosság gyönyörködtet. Megvettük neki a baromi bio száraztápot, amiről sokkal később, csak úgy mellékesen derült ki, hogy ja, amúgy serkenti az emésztést. Értsd fosat. Mikor Bugac negyedik napja ébresztett minket hajnali fél három – három között azzal, hogy sürgős dolga van, inkább elajándékoztuk. Nem a kutyát.
Apropó kaja!
Mi úgy indultunk neki, hogy Bugac, aki előző helyén házi koszton élt, feles kutya lesz: ha jut a maradékból azt eszi, egyébként pedig kapja a nem kommersz, boltban is kapható száraz és konzervtápot. A rendszer hat hónapig tartotta magát, egészen addig, míg a kutyakozmetikusnál ki nem derült, hogy a kutyánk füléből dől valami barna szmötyi.
Néhány héttel és jó néhány állatorvosnál tett látogatással később már tudtuk, mi történt. Csirkeallergia. Az történt. Egész addig egyikünk se tudta, hogy a kutyák is lehetnek allergiások, pedig egyébként lehetnek, mint utóbb kiderült, egészen sok mindenre. Nekünk a csirkeallergia azt jelentette, hogy Bugacnak búcsút kellett intenie a házikoszt jó részének, valamint a megszokott tápjainak is.
Első ijedtünkben áttértünk a disznószív, disznómáj-rizs menüre, amit Bugac se értékelt túlzottan. Csak ezután a rövid kitérő után esett le, hogy vannak hipoallergén és kifejezetten ételallergiás kutyáknak készült tápok is. Szerencsére több olyan márka is van, ahol nem ütik fel csirkehús-származékkal az amúgy bárány, marha, vagy épp sertés ízesítésű tápokat, ami jó hír Bugacnak, de még jobb hír nekünk. Mondjuk ki kellett tapasztalni, de annyi baj legyen!
„Bocs, a mi kutyánk még csak tanulja a játékot”
Sose fogom elfelejteni, mit éreztem akkor, mikor Bugaccal először próbálkoztunk meg az úgynevezett közös játékkal. Azt hiszem a végtelen szomorúság és a merő döbbenet keveréke volt az érzés. Hogy miért? Leginkább azért, mert a kutyánk olyan boci szemekkel bámult a felé gurított teniszlabdára, mintha életében először látott volna ilyet. És ami a szomorú, valószínűleg tényleg így is volt.
És nemcsak a labdáktól idegenkedett. Félt a többi kutyától, a csoszogó férfiaktól, a bevásárlószatyros nőktől, a futóktól, a hirtelen leeresztett redőnyöktől és úgy általában mindentől. A félelmét morgással és vicsorgással leleplezte, amitől a kezdet-kezdetén konkrétan bepánikoltunk. Végül a kutyasuli oldotta fel a szorongását, ahova csakis azért jelentkeztünk, mert úgy éreztük, profi segítségre van szükségünk ahhoz, hogy Bugac teljes és boldog életet élhessen.
Én egész addig azt hittem, a suliban csupa olyan dolgot tanulnak a kutyák, amikre igazából nincs szükségük a boldogsághoz: ül, fekszik, lábhoz, lábnál… Azért lássuk be, ezek nélkül is van (kutya)élet. Csakhogy a suli nem erről szól, vagyis, hogy egész pontos legyek, nem csak erről. Persze Bugacnak is lett engedelmességi vizsgája, de nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy hetente kétszer, másfél óráig ellenőrzött körülmények között lehetett kutyák között.
Hála a sulinak megtanulta, hogy csóválva köszönjön, hogy vicsorgás helyett, inkább hátráljon ki kellemetlen szitukból, és azt is, mit kell csinálnia akkor, ha egy másik kutya megszagolja a fenekét (semmit). Nélkülözhetetlen tudás ez, amit csak akkor tanul meg egy kiskutya, ha van (volt) gyerekszobája. A mienknek, aki félévesen már az Illatos úton volt, nem volt.
10 kiló tömény, szőrös-nyálas szeretet
Azon túl, hogy máshogy kelünk, máshogy fekszünk, máshogy vásárolunk és töltjük a napjainkat, és hogy mindig meghagyjuk az utolsó – garantáltan csirkementes – falatot a tányéron, van még egy dolog, amiben teljesen megváltozott az életünk, amióta Bugac van. Hogy hárman lettünk. Bugac az első perctől kezdve családtag, olyan, akiért aggódunk, akiről gondoskodunk, és akit minden nehézség, morgás, vicsorgás ellenére nagyon szeretünk. És, ha arra gondolok, micsoda örömmel fogad minket alig pár perces távollét után is, azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az érzés kölcsönös.
A cikk elején említett valami amúgy kenyérbél volt. És magától távozott a gyomor irányába.
