Tudom, tudom, az igazi, vérbeli anyák már augusztus közepén fel vannak készülve a karácsonyra, és már réges-régen megvan a lista, ami alapján beszerzik a legszükségesebbeket. Sajnos az én gyerekeimnek egy kissé zilált, agyban néha széthullott anya jutott, aki mindig azt hiszi, hogy van még ideje ilyen csipcsup dolgokra, mint a karácsony. Mit karácsony! Advent. Mert ugye adventi naptárazni kellene december elsejétől, amihez már szeptember elején meg lehetett volna venni a szükséges muníciót. Meg adventi koszorú is kéne, ami van ugyan tavalyról, de szanaszét folyt rajta a gyertya, azt mégsem tehetem ki az asztal közepére.
Gyorsan, hát sietni kell, szaladni kell valahova, bárhova, üzletközpontba, Ikeába, mert így aztán végleg lekések nemhogy az adventről, de még az újévről is.
Aztán félálomból ébrenlétbe lépve rájövök, hogy mégsem, nem is vagyok elkésve, még csak november közepe van, mindenre van időm bőven. Jó, arra nincs, hogy Amerikából rendeljek a gyerekeknek humanoid robotot a fa alá, de ez speciel nem is szerepel a listámon, magyar viszonylatok és áruházak között még simán ráérek bevásárolni és felkészülni. Nem baj, azért nagy pánikomban hirtelen vásároltam nekik három adventi naptárat hatezerért, hogy tényleg, így novemberben nehogy lecsússzak december elsejéről és maradandó károsodást okozzak a gyerekeimnek azzal a rossz emlékű 2017-es évvel, amikor elsején felébredve az anyjuk miatt nem tudták csokival indítani a napot.
Nincs semmi gondom azzal, ha valaki már november elején felállítja a karácsonyfáját, kirakja a díszvilágítást az ablakába, nekem aztán teljesen mindegy, hogy mások hány fenyőgirlandot akasztanak otthon a falukra jóval karácsony előtt.
Az üzletekkel van bajom, azzal a hihetetlen nyomasztással, hogy belépek a hétvégi bevásárláskor a boltba, és ömlik rám, hogy karácsony, mikulás, advent, rögtön, azonnal vásároljál, mert ha nem, lemaradsz, kimaradsz, mindmeghalunk.
November van. Ne állítsák már belém az ideget, hogy lecsúszok valamiről, ha nincs minden kész karácsonyra már nyáron.
Amúgy pedig nagyon szeretem a karácsonyt, adventet, gyertyákat és fényeket, imádom a gyerekeim csillogó szemét a karácsonyfa alatt, meg a riadalommal vegyes örömet az arcukon, amikor csillagszórózunk, és olyanokat mondanak, hogy „anya, mindjárt felgyullad a szőnyeg!” Várom a karácsonyt, de a stresszelést miatta nem bírom, azt pedig még kevésbé bírom, hogy magamtól kicsit sem stresszelnék rajta, ha kívülről nem érnének már szeptembertől nyomasztások a boltokban. Mert ettől csak elvesztem az időérzékemet, és pánikrohamot kapok kétnaponta. Az őrület fokozódik még bőven, mire tényleg karácsony lesz, úgyhogy csak azt tudom mondani, hogy nyugodjon le mindenki, és készülődjön békésen a karácsonyra.