Aznap reggel 3:30-kor csörgött a vekker, mivel a 6:50-es budapesti járatot kellett elérnem Berlinből. Már egymás utáni két éjszaka nem sikerült 3 óránál többet aludnom, amihez a testem egyáltalán nincs hozzászokva, így meglehetősen nehezen viseltem a korai ébredést. Ennek ellenére minden energiámat összeszedve felkeltem, összekészülődtem, és 20 perccel később már a napfelkeltét megelőző derengő félhomályban tempósan haladtam a legközelebbi metrómegálló felé.
Simán elértem a repülőt, amely pontosan indult, és még a tervezett érkezési idő előtt landolt. Minden gördülékenyen haladt; jó esélyem volt, hogy elérjem a 9:25-ös soproni vonatot. Persze a budapesti forgalomnál nem lehet tudni, hogy mire számítsunk, szóval a vonatjegyvásárlást az online portál helyett inkább a vasútállomáson bonyolítottam le, amikor már biztosan tudtam, hogy valóban elérem az IC-t.
Persze naivság volt tőlem azt gondolni, hogy 10 perccel a vonat indulása előtt még fogok kapni helyjegyet. Helyjegy nélkül pedig elméletileg nem lehet felszállni a vonatra. Hangsúlyozom, elméletileg. Ha szabályt szegünk, és mégis felszállunk, akkor végig kell állnunk az utat (a mosdó előtti szűk helyen), és 1100 forintos bírságot kell fizetnünk a kalauznak. Elméletileg.
Mivel nagyon fontos volt, hogy minél előbb hazaérjek a szőlőfalumba, és egyébként is szívesebben ácsorgok egy mozgó vonaton, mint ücsörgök egy órát a Kelenföldi pályaudvaron a következő IC megérkezéséig, bevállaltam ezt a kellemetlenséget,
Ahogy azt a szabály előírja, felszálltam a vonatra, és engedelmesen elhelyezkedtem a mosdó előtti „gusztusos“ kis helyiségben, amikor kicsivel Tatabánya előtt meg is érkezett a jegykezelő. Közöltem vele, hogy nem kaptam helyjegyet, és ki szeretném fizetni az ezért járó büntetést.
„És ha én nem szeretném?” – érkezett a meglepő választ. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni ezzel az emberséges és nagylelkű válasszal. Csak hebegtem-habogtam, köszöngettem a kedvességét, amikor még flegmán-jóindulatúan hozzátette kedvenc MÁV-dolgozóm: „De ne ácsorogjál ám itt egész úton, keress egy helyet a másodosztályon”.
Egy kis kedvesség nagy hatással tud lenni a fogadó félre, főleg ha nem számít rá az ember. Igazán jókedvre derített ez a váratlan humánus bánásmód. Be is ültem egy fülkébe, tudva azt, hogy bármikor jöhet valaki a helyemre, hiszen minden helyjegy el van adva. Jött is hamarosan egy négytagú család – két szülő és két gyerek- , akik szó nélkül leültek a maradék két helyre velem szemben. 1-2 perc elteltével eszembe jutott, hogy valószínűleg az ő helyüket foglalom, elnézést kértem, és már szedtem is össze a cuccomat, hogy továbbállok, mire az anyuka kedvesen intett, hogy „maradj csak nyugodtan, simán elférünk”.
Ekkor már alig hittem a fülemnek. Ennyi jóindulatú ember egy időben egy helyen?! És még azt mondják, hogy a világ egy gonosz hely…
A fülke utasai között – a családon és rajtam kívül volt még benn két idősebb hölgy és egy egyedül utazó 11 éves kisfiú – hamarosan élénk csevej kezdett kialakulni a vonatozásról, a régi MÁV-kocsikról, amelyekről leszállva az ember első útja a tusoló alá vezetett, a Feszty-körképről, az éppen folyó győri fesztiválról stb. Szinte tapintható volt a pozitív vibráció.
Onnantól kezdve pedig, hogy a család Győrben leszállt, a mellettem ülő talpraesett kisfiúval folytattam mélyre menő beszélgetést a horrorfilmekről, a foci-vb-ről és a telefonos játékokról. Hamar elrepült az idő. Amikor a GYSEV-es kalauz szimpatikus arca megjelent az ajtóban, már meg is lepődtem volna, ha egy zord alakot látok. Az egyik idősebb hölgy a kocsiban furcsállta, hogy ismét ellenőrzik a jegyeket, és ezt szóvá is tette, miután a jegyellenőr engedékenyen lemondott az újbóli ellenőrzésről, mosolyogva elköszönt és kiment.
Így történt, hogy büntetés és helyjegy fizetése nélkül érkeztem Kapuvár állomásra, ahol összepacsiztam kiskamasz barátommal, illedelmesen elköszöntem a többi utastársamtól, és vidáman elhagytam a vonatot.
Sok ilyen jókedvű és pozitív hazautat kívánok minden külföldön élő magyarnak.