Egy váratlan pozitív élmény egy random, döcögősen induló napon

nlc | 2018. Július 21.
Viccen kívül órák óta ülök már a számítógépnél, és próbálok kipréselni magamból egy érdekes cikket, de valahogy bármilyen témába belekezdek, minden csak felesleges okoskodásnak tűnik. Ezért döntöttem úgy, hogy elmesélek nektek egy igaz történetet. Nem is egy történet, inkább egy kiragadott foszlány az életemből, egy váratlan pozitív élmény egy random, döcögősen induló napon.

Aznap reggel 3:30-kor csörgött a vekker, mivel a 6:50-es budapesti járatot kellett elérnem Berlinből. Már egymás utáni két éjszaka nem sikerült 3 óránál többet aludnom, amihez a testem egyáltalán nincs hozzászokva, így meglehetősen nehezen viseltem a korai ébredést. Ennek ellenére minden energiámat összeszedve felkeltem, összekészülődtem, és 20 perccel később már a napfelkeltét megelőző derengő félhomályban tempósan haladtam a legközelebbi metrómegálló felé.

Simán elértem a repülőt, amely pontosan indult, és még a tervezett érkezési idő előtt landolt. Minden gördülékenyen haladt; jó esélyem volt, hogy elérjem a 9:25-ös soproni vonatot. Persze a budapesti forgalomnál nem lehet tudni, hogy mire számítsunk, szóval a vonatjegyvásárlást az online portál helyett inkább a vasútállomáson bonyolítottam le, amikor már biztosan tudtam, hogy valóban elérem az IC-t.

Persze naivság volt tőlem azt gondolni, hogy 10 perccel a vonat indulása előtt még fogok kapni helyjegyet. Helyjegy nélkül pedig elméletileg nem lehet felszállni a vonatra. Hangsúlyozom, elméletileg. Ha szabályt szegünk, és mégis felszállunk, akkor végig kell állnunk az utat (a mosdó előtti szűk helyen), és 1100 forintos bírságot kell fizetnünk a kalauznak. Elméletileg.

Mivel nagyon fontos volt, hogy minél előbb hazaérjek a szőlőfalumba, és egyébként is szívesebben ácsorgok egy mozgó vonaton, mint ücsörgök egy órát a Kelenföldi pályaudvaron a következő IC megérkezéséig, bevállaltam ezt a kellemetlenséget,

Ahogy azt a szabály előírja, felszálltam a vonatra, és engedelmesen elhelyezkedtem a mosdó előtti „gusztusos“ kis helyiségben, amikor kicsivel Tatabánya előtt meg is érkezett a jegykezelő. Közöltem vele, hogy nem kaptam helyjegyet, és ki szeretném fizetni az ezért járó büntetést.

„És ha én nem szeretném?” – érkezett a meglepő választ. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni ezzel az emberséges és nagylelkű válasszal. Csak hebegtem-habogtam, köszöngettem a kedvességét, amikor még flegmán-jóindulatúan hozzátette kedvenc MÁV-dolgozóm: „De ne ácsorogjál ám itt egész úton, keress egy helyet a másodosztályon”.

Egy kis kedvesség nagy hatással tud lenni a fogadó félre, főleg ha nem számít rá az ember. Igazán jókedvre derített ez a váratlan humánus bánásmód. Be is ültem egy fülkébe, tudva azt, hogy bármikor jöhet valaki a helyemre, hiszen minden helyjegy el van adva. Jött is hamarosan egy négytagú család – két szülő és két gyerek- , akik szó nélkül leültek a maradék két helyre velem szemben. 1-2 perc elteltével eszembe jutott, hogy valószínűleg az ő helyüket foglalom, elnézést kértem, és már szedtem is össze a cuccomat, hogy továbbállok, mire az anyuka kedvesen intett, hogy „maradj csak nyugodtan, simán elférünk”.

Ekkor már alig hittem a fülemnek. Ennyi jóindulatú ember egy időben egy helyen?! És még azt mondják, hogy a világ egy gonosz hely…

A fülke utasai között – a családon és rajtam kívül volt még benn két idősebb hölgy és egy egyedül utazó 11 éves kisfiú – hamarosan élénk csevej kezdett kialakulni a vonatozásról, a régi MÁV-kocsikról, amelyekről leszállva az ember első útja a tusoló alá vezetett, a Feszty-körképről, az éppen folyó győri fesztiválról stb. Szinte tapintható volt a pozitív vibráció.

Onnantól kezdve pedig, hogy  a család Győrben leszállt, a mellettem ülő talpraesett kisfiúval folytattam mélyre menő beszélgetést a horrorfilmekről, a foci-vb-ről és a telefonos játékokról.  Hamar elrepült az idő. Amikor a GYSEV-es kalauz szimpatikus arca megjelent az ajtóban, már meg is lepődtem volna, ha egy zord alakot látok. Az egyik idősebb hölgy a kocsiban furcsállta, hogy ismét ellenőrzik a jegyeket, és ezt szóvá is tette, miután a jegyellenőr engedékenyen lemondott az újbóli ellenőrzésről, mosolyogva elköszönt és kiment.

Így történt, hogy büntetés és helyjegy fizetése nélkül érkeztem Kapuvár állomásra, ahol összepacsiztam kiskamasz barátommal, illedelmesen elköszöntem a többi utastársamtól, és vidáman elhagytam a vonatot.

Sok ilyen jókedvű és pozitív hazautat kívánok minden külföldön élő magyarnak. 

Exit mobile version