Emlékőrzők, akik nem a külső merevlemeznek fotóznak

A mai világban, amikor mindent azonnal akarunk, és még a Budapest–Párizs távolságot is egy nap alatt járjuk meg oda-vissza, egészen meseszerű érzés olyan emberekkel találkozni, akik nem sajnálják az időt az emlékek megőrzésére.

Természetesen nem a fotelben ülve merengésről és a régi szép idők felemlegetéséről beszélünk, hanem egy nagyon is teremtő hobbiról, a scrapbookingról, aminek még mindig nem sikerült rendes nevet találni, holott már bő egy évtizede beszivárgott hozzánk Magyarországra, és egyre többen és többen űzik.

Egyáltalán mi az a scrapbooking?

Magyarul leginkább az emlékkönyv szóval lehetne leírni, hogy mi is az a scrapbook, és közelít még a fotóalbum szó is – maradjunk abban, hogy a kettő egyvelegéről van szó. Maga a tevékenység (scrapbooking) pedig a fotóalbum-készítés, de nem úgy, ahogy anyáink csinálták, akik egy boltban vásárolt, kész albumba beragasztották a fényképeket, dehogy!

A scrapbook ennél sokkal több: színes papírokkal, díszítőelemekkel, kivágatokkal, vagy akár rajzokkal, kommentárokkal kiegészített, már-már művészi igényességgel és nagy műgonddal megalkotott album, ami tökéletesen visszaadja a benne lévő fotók – vagyis természetesen a fényképen látható esemény – hangulatát. Segít felidézni nem csak az emlékeket, de az érzéseket, sőt akár az illatokat is.

Természetesen Amerikából indult ez a szokás is, és ha látunk egy régi naplófélét, amiben a gyöngybetűs kézírás mellett belépőjegyek, hajtincsek, képeslapok és fényképek is szerepelnek, nos, akkor egy klasszikus, régimódi scrapbookkal van dolgunk. Mára persze már sokat változott a felfogás, sokkal inkább képi műfaj lett ez, mintsem szöveges, de a lényege ugyanaz maradt: az emlékőrzés.

Csizmadia-Fáth Edit a magyar scrapbookos közösség egyik népszerű alakja. Pécsett él férjével és öt kislányukkal, a scrapbookozásba pedig nagyjából tíz évvel ezelőtt botlott bele, mintegy véletlenül, amikor valami érdekes hátteret keresett az akkor még háromgyerekes családja fotóihoz. Ami akkor elkezdődött, arra nem számított, de ezt nem is lehetett előre látni, a scrapbookozás világa ugyanis képes teljesen beszippantani az embert.

„Egy scrapbookost alapvetően az különbözteti meg a többi embertől, hogy mi nem a telefonunkon, felhőben, vagy egy polcon porosodó külső merevlemezen őrizzük a több száz gigabájtnyi, soha meg nem nézett fotónkat. Nekünk a fotó alapanyag az alkotáshoz. A legtöbb scrapbookos már a fotó elkattintásának a pillanatában tudja, látja maga előtt, hogy hogy fog kinézni az az oldal vagy album, amiben elhelyezi a fényképet” – magyarázza Edit.

„Sokan azt gondolják, hogy ez a gazdag férj mellett élő, unatkozó háziasszonyok szórakozása, pedig egyáltalán nem. Ez egy hobbi, más néven időtöltés, ami kikapcsol egy kemény munkanap után, hiszen kellemes dolog jól sikerült fotókat, szép papírokat nézegetni, rendezgetni, gondolatban újra átélni a megörökített pillanatot. Egy scrapbook elkészítéséhez nem is kell különösebben ügyesnek, vagy művészi beállítottságúnak lenni. Bárki képes lehet szépen, harmonikusan berendezni egy albumot úgy, hogy a díszítés éppen azt emelje ki, amit a fotóval meg szeretnénk mutatni.”

De nem csak ezért hisz Edit a scrapbookozásban. Vallja, hogy egy szép fotóalbum családi érték, amit persze már most is szívesen nézegetnek, de pár évtized múlva egyenesen kinccsé válik. Az utódok, unokák, dédunokák is látni fogják, hogy hogyan éltek, mit csináltak az őseik, és nem kell találgatniuk, hogy ki van a fotón, és mit csinált, mivel minden oda van írva, csak el kell olvasni. Képes családi naplók ezek, melyek felbecsülhetetlen értéket képviselnek.

Éppen ezért a felhasznált alapanyagokat sem bízzák a véletlenre. A scrapbookalapanyagok sav- és ligninmentesek, hogy ellenálljanak az idő vasfogának, ne sárguljanak, ne töredezzenek, ne károsítsák a fotót, és ne essen szét végül az album.

Ez az album egy nagymamának készült az unokákról (Készítette/Fotó: Kun-Pester Emőke)

Szemet gyönyörködtető (Készítette/Fotó: Kun-Pester Emőke)

Nem csak kislányos díszítés létezik (Készítette/Fotó: Kun-Pester Emőke)

Az outfitről is készülhet album (Készítette/Fotó: Suhai Hajnal)

Divat album belső oldala (Készítette/Fotó: Suhai Hajnal)

Motiváló üzenet az albumban (Készítette/Fotó: Suhai Hajnal)

100 boldog nap album (Készítette/Fotó: Pásztor Judit)

Meg tudod csinálni! (Készítette/Fotó: Pásztor Judit)

Romantikus album (Készítette/Fotó: Kun-Pester Emőke)

Ugye, hogy fotóra kívánkozik? (Készítette/Fotó: Tihany Tamara)

Még a bosszúságainkat is kidolgozhatjuk magunkból (Készítette/Fotó: Suhai Hajnal

És lehet hozzá ilyen feliratot kapni (Készítette/Fotó: Suhai Hajnal)

Textilborítású album (Készítette/Fotó: Kun-Pester Emőke)

Ez pedig egy December napjai album (Készítette/Fotó: Czakó-Radványi Piroska)

Visszaadja a hangulatot (Készítette/Fotó: Czakó-Radványi Piroska)

Decemberi hangulat (Készítette: Czakó-Radványi Piroska)

Project Life album, csak be kell csúsztatni a megfelelő zsebbe (Készítette/Fotó: Mayer Veronika)

A PL-ben akár egy hajtincset is megőrizhetünk (Készítette/Fotó: Mayer Veronika)

Jó vaskosra sikerült December napjai album (Készítette/Fotó: Tihany Tamara)

Segít megszeretni a telet (Készítette/Fotó: Tihany Tamara)

Még a mézeskalács illatát is albumba lehet zárni (Készítette/Fotó: Tihany Tamara)

A scrapbookozás – meg persze minden, amit az ember örömmel csinál – egyben terápia is. Edit a kisfiuk elvesztése után döntött úgy, hogy a hobbiból üzletet csinál, ekkor hozta létre a vállalkozását, amely scrapbookalapanyagokat, díszítőelemeket gyárt és forgalmaz. Addig ugyanis nemigen lehetett magyar nyelvű díszítőelemekhez hozzájutni, márpedig egy album akár egy motivációs idézetgyűjteménynek is felfogható: tele van pozitív üzenetekkel, amikre még akkor is nagy szükség van (sőt, talán akkor a legnagyobb), amikor az embert baj vagy veszteség éri.

Dokumentálva

Aki tehát ennek a hobbinak hódol, az nemcsak, hogy megszállottan fotóz, de ki is válogatja a fényképeket, sőt elő is hívatja őket, hogy albumot készíthessen belőlük. Sokak szerint igazából ez nem is egy hobbi, hanem életmód. Van egy különleges ága a scrapbookozásnak, ez pedig a Project Life – természetesen ennek sincs magyar neve. Aki ebbe belevág, az hétről hétre leül a gép elé, leválogatja az aktuális fotóit, előhívatja, majd a direkt e célt szolgáló zsebes albumba rendezi őket. Van, aki hosszú éveken keresztül dokumentálja így a családja életének minden történését. Főleg Amerikában elterjedt ez a módszer, de nálunk is egyre népszerűbb.

Roni Németországban él a családjával, ennek megfelelően a gyerekei nem túl gyakran találkoznak az itthon élő nagyszülőkkel. Amikor mégis együtt a nagycsalád, mindig előkerülnek Roni Project Life-albumai, amiket a nagyszülők végiglapoznak, átolvasnak, így mégiscsak képbe kerülnek, hogy mi minden történt az elmúlt hetekben, hónapokban. Nem marad ki semmi, mintha csak véletlenszerűen mesélnének egymásnak, mindenről értesülnek, hiszen benne van az albumban.

Scrapbookalbumot bármiről lehet készíteni, egy utazásról, baba születéséről, a tavaszról, vagy akár az otthonunkról, de ajándéknak is telitalálat, mivel egy szép fotóalbumnál személyesebb meglepetés nemigen létezik. Habár egy ilyen album elkészítése igencsak időigényes, természetesen lehet lapot húzni 19-re, és bele lehet állni számos kihívásba.

Ilyen például a December Napjai (ennek legalább van magyar neve, eredetileg December Daily, vagy röviden DD). Ezekben az albumokban a karácsonyi készülődésnek, az ünnepvárásnak állítanak emléket – nem mintha nem lenne anélkül is éppen elég dolga olyankor az embernek, de hát a szenvedélyére mindig szakít időt. Ugyanígy érdekes kihívás a Száz boldog nap, aminek az a lényege, hogy ennyi időn keresztül mindennap keresni kell valamit, ami boldoggá tesz, azt lefotózni, és egy albumba rendezni. Valójában nem az szokott lenni az igazi kihívás, hogy valami örömteli dologgal találkozzanak, arra egy idő után rááll az ember gondolkodása, hanem inkább az, hogy ne fogyjon el a lendület, és be is kerüljenek végül azok a fotók az albumba.

Habár Magyarországon egyre több és több embert szippant be a fotók és a szép papírok világa, még mindig viszonylag kevesen foglalkoznak az emlékőrzésnek és az önkifejezésnek ezzel a formájával. A scrapbookosok azonban olyanok, mint a vámpírok (bocs, hülye poén): egymásra találnak. Budapesten működik az ország legnagyobb létszámú scrapperklubja, a tagok havonta találkoznak. A közösség már azelőtt is létezett, hogy Tihany Tamara és Posta Júlia elindította a klubot, nekik már csak bővíteni kellett.

Pár évvel ezelőtt, a kezdetekkor nagyjából tucatnyian voltak egy-egy ilyen eseményen, ma viszont már akár hetvenen is összejönnek. Ez egy közösségi élmény – ugyanúgy, mint az évente többször is megrendezett scraptáborok –, barátságok szövődnek, társaságok alakulnak ki, akik összejárnak nemcsak alkotni, de nem ritka, hogy akár nyaralni is együtt mennek. Tamara szerint ez azért jó dolog, mert a felnőttek már sokkal nehezebben kötnek barátságot, zárkózottabbak, bizalmatlanabbak egymással. Egy közös hobbi azonban nyitottá teszi az embereket egymás iránt. Ha másért nem, ezért biztosan megéri.