Kivételes nap volt ma. Anyósom visszahozta a hetes nyaralásból a lányokat (Köszönöm neki a csendet és a nyugalmat, nagyon jót tett a kapcsolatunknak a feleségemmel!), és együtt a hatvani strandon tettünk pontot a hétre.
A vízben ringatózva néztem a lányaimat, ahogyan az anyjukkal voltak. Igazi barátnők, évődtek, cívódtak, nevettek a csillogó hullámok közt. És milyen a magamfajta fantázialovag firkász, a többi nőt, lányt sem a tankini miatt néztem, bár lett volna mit…
Lassan fogalmazódott meg bennem az érzés, ami azóta sem hagy nyugodni.
A NŐ.
A nő, aki ezerarcú, ezerféle, ezerkorú.
De mindig gyönyörű…
Kezdetnek ott vannak az egészen kicsike lánykák. Igazi kis ázott verébfiókák, csivitelnek, ugrándoznak, mint egy zsák bolha. De a cuki fürdőrucikban már ott van a Nő, aki hódít, aki elvarázsol. A mozdulat, ahogy kiseprik a vizes hajukat az arcukból. Ahogy félig hátrafordulva ránevet a szülőre, ahogy pipiskedve szalad, fejét hátrahajtva kacag. S ha el akar érni valamit, egy pillanatnyi pózolás, egy sután dobott puszi, és a zordon apuka, a fájós lábú nagypapa, de akár a szájtáti idegen is csattogó lúdtalppal rohan fagyit, palacsintát, üdítőt venni. Egyetlen pusziért.
Aztán a kiskamaszok, akik már tudatában vannak szépségüknek, de ha észreveszik, hogy figyelik őket, már bezárkóznak egy rosszalló pillantás mögé, és onnan utálják a világot. Egészen addig, míg valamelyik barátnő ki nem zökkenti őket, és akkor feslő rózsabimbóként mutatják a gyermeki én és a kezdődő nőiesség kaleidoszkópját…
Ha kíváncsi vagy a blog folytatására, kattints tovább Illúzió oldalára!