Aktuális

„A kislányok csak néztek, nem értették, miért nem ordít velük senki”

Él az Őrségben egy pszichológus, aki állami gondoskodásban élő kislányoknak segít nővé válni. Ismerjétek meg Krekó Katát!

Hajszolta magát és a sikert a fővárosban, komoly pszichológus kutatói karrier állt előtte, aztán egyszer csak elköltözött az Őrségbe, a természetbe, hogy a Vas megyei nőknek segítsen. Most pedig gyerektábort szervezett, ahol gyermekotthonban élő kislányoknak segített nővé válni Krekó Kata.

Milyen érzés volt a komoly fővárosi karriert hátrahagyva az Őrségbe költözni?

Utólag ismertem fel, miért voltam rosszul Budapesten. Rohantam, rengeteget dolgoztam, nem pihentem, nem foglalkoztam magammal, elhanyagoltam a barátaimat is a folytonos teljesítésben, megfelelésben. Ebbe bele is betegedtem.

De hát szinte mindenki így él.

Az egyensúlyt kell megtalálnunk. Ezt pedig nekem itt, Budapesten nem sikerült. Persze, mondják a bölcsek, hogy mindenütt meg lehet találni, és igen, ott van a mi békénk, ahol megtaláljuk. Van, akinek Budapesten, akár úgy, hogy az Őrségből vágynak el ide – ahogy sokan ide is költöztek. Én a természetben találtam meg az egyensúlyt, ahol növények, állatok vesznek körül, ahol lemegyek a boltba, és ismerősként köszönünk egymásnak.

Krekó Kata

Krekó Kata (Fotó: Neményi Márton)

Az Őrségben is találtál szakmai feladatot?

Itt elsősorban felnőtt klinikai pszichológus vagyok. Vas megyében azonban elég kevés a gyermekpszichológus, és szeretek is gyerekekkel foglalkozni. Egyébként hipnoterapeuta vagyok, elvégeztem az orvosihipnózis-képzést valamint meseterapeuta – ez szintén komoly pszichológiai irányzat. Ezen kívül nyolc éve a természetben élek, így magát a természetet is terápiás eszközként használom. Akárcsak a módosult tudatállapotot vagy a meditációt.

Van nem orvosi hipnózis?

Azért hangsúlyoztam, hogy orvosi hipnózist végzek, mert Magyarországon nem szabályozzák megfelelően, ki alkalmazhat terápiás hipnózist. Sokan gyorstanfolyamon sajátítják el ezt a technikát. Módosult tudatállapotot létrehozni ugyanis viszonylag egyszerű a legtöbb embernél. Felelősségteljesen használni: az már szakértelmet igényel. Nem véletlenül vannak a mélyben azok a tartalmak, érzések, élmények, emlékek, amelyekkel dolgozunk. Ha nem felelősséggel tárják fel ezeket, és nem bírja az érintett személyisége, azzal nagy kárt okozhatnak.

Sajnos még mindig sokan gondolják úgy, hogy pszichológushoz „a bolondok és az öngyilkosjelöltek” mennek. Az Őrségben mennyire küzdesz az előítéletekkel?

Meglepődöm, mennyien fordulnak hozzám. Nálam ez egyébként ugyanaz a kategória, mint gyüttmentnek lenni: az ő szempontjukból az vagyok, de azzal sem foglalkozom. Nem érdekelnek a sztereotípiák, így nem is nehezítik a munkámat. Pszichológusként pedig nem hirdetem magam, akik hozzám jönnek, azok a személyt keresik. Háziorvosok, szakorvosok is küldenek hozzám klienseket, ha felismerik, hogy ide pszichológus kell, ha látják, hogy szorongással, stresszbetegséggel állnak szemben, főleg, ha az ilyesminek több éves története van az adott betegnél. Leginkább nők kezdtek el járni hozzám, rengeteggel találkozom. Inspirálnak.

Forrás: Krekó Kata

Tanulsz tőlük?

Igen, az élettörténetükön keresztül, nagyon-nagyon tanulságos mind. Ahogy beszélnek, jutnak eszembe az újabb és újabb szempontok. Olyan erő van minden nőben, olyan jó meglátni a problémákban a megoldást, az előre mutató lehetőségeket! Sokféle nő keres, de egy közös van bennük: egy ponton elvesztették önmagukat, életük fonalát. Ez megmutatkozhat betegségben, testi tünetekben, párkapcsolati válságban. Vannak aztán azok, akik a gyereket hozzák, hogy csináljak vele valamit. Ilyenkor azzal van nagy munkám, hogy átbeszéljük: a családi rendszeren érdemes változtatni, hogy a gyerekek is jobban érezzék magukat. Óriási nagy elfogadással lehet csak. Azt is meg kell értenem, ha valaki kiabál a gyerekével, és igen, azt is, ha időnként ráüt, hiszen van az a pont, amikor ő sem bírja tovább, tehetetlen. Sőt, nem csak megértem, hanem úgy vagyok vele: milyen nagyszerű, hogy eljött, hogy felismerte a tehetetlenségét, és azt, hogy segítségre, támogatásra, egy új szempontra volt szükség.

Dolgozom a Vas megyei gyermekvédelemmel, így bántalmazott és szexuálisan bántalmazott gyerekekkel is. Adódnak súlyos esetek, és olyanok is, akiket nevelési célzattal vernek otthon, tipikusan azok, akik azzal jönnek, hogy őket is verték, mégis rendes emberek lettek. Tőlük azt szoktam megkérdezni, mit gondolnak, mit tanítanak a gyereknek ezzel. Hiszen a kicsik utánozzák a viselkedésünket; amit a felnőttek tesznek, számukra az a helyes. Ha tehát őket ütik, nekik is bárkit meg szabad ütniük. Ezzel azt tanítjuk nekik, hogy az érzelmeinket – a dühöt, a frusztrációt – nem lehet másképp kezelni, csak úgy, hogy agresszíven kiadjuk magunkból. Ahogy átbeszéljük ezt a szülőkkel, általában elfogadják, hogy lehet másképp is – addig ez egyszerűen eszükbe sem jut, mert ők sem láttak mást.

Sajnos előfordul, hogy valaki nem tehetetlenségből üt, hanem tudatosan, következetesen, „nevelési célzattal”. Velük mihez lehet kezdeni?

Egy kolléganőm mesélte, hogy szembesült az úgynevezett konzervpofon műfajával. Ez az, amikor a szülő nem akarja a gyereket társaságban megütni, ezért csak jelzi, hogy otthon beváltja. Otthon pedig jön is a pofon. Ezzel az érzéseket nem megéljük, nem kezeljük, és nem is tanítjuk kezelni, nem működünk együtt, hanem beleneveljük a gyereket egy autoriter rendszerbe. „Ameddig én vagyok az erősebb, addig az van, amit én mondok.” Aki nem nyitott arra, hogy lehet változtatni, az nem is változtat. Rendszeresen járok óvodákba, és bizony van, ahol az óvodás már erősebb, mint az óvónő. Ez ott ér véget, hogy úgy belerúgnak a sípcsontjába, hogy a pedagógus sírva fakad, a gyerek pedig így szembesül azzal, hogy erőszakkal nem jut messzire. Csak nem tudja, hogy akkor mivel juthat.

Mit lehet mondani a pedagógusoknak, akik azt panaszolják, hogy régen ez nem volt, hogy „ezekkel a mai gyerekekkel” nem lehet bírni?

Azt, hogy legalább most már rendszerszinten látszik, hogy az autoriter nevelés nem működik, idejétmúlt. A pedagógusnak is tilos persze ütnie, megaláznia a gyereket, de erre is látunk példát, hiszen ő is tehetetlen, nem tud mit kezdeni a rengeteg gyerekkel, aki gépek közt, nagyon gyorsan változó ingerekkel nő fel, és öt percig sem tud figyelni. Az autoriter rendszer az együttműködés felé kellene hogy elinduljon, afelé, hogy mindenki meg tudja mutatni az erősségét, és ez a felnőttektől kell, hogy induljon.

Nemrégiben egyhetest tábort szerveztetek a helyi gyermekotthonban lakó kislányoknak, ahol arra tanítottad őket, hogyan váljanak nővé.

Van az Őrségben egy egyesületünk, a TudomisénmiCsoda Egészségfejlesztő Egyesület, én vagyok az elnöke. Emellett dolgozom a gyermekvédelemben. Családban élő tiniknek tartottunk már műhelysorozatot korábban is, ahol férfi-nő témákról volt szó, most pedig megpróbáltuk beavatni a kislányokat abba, hogy mit jelent nővé válni. Olyan lányoknak tartottunk felkészítő programokat, akiknek erre semmilyen modelljük nincsen. A megyei gyermekvédelmi igazgatónak nagyon tetszett az ötlet, így indultunk a MOL Alapítvány Gyermekgyógyító Programján, a pályázatot meg is nyertük. Nagyon-nagyon hatékony, fontos, jó élmény volt, jövőre is meg kellene szervezni, de a mostani pályázaton el sem tudtunk indulni, egyelőre az egyesület léte is veszélyben.

Forrás: Krekó Kata

Kiket táboroztattatok pontosan?

Tizenkét Vas megyei gyermekotthonban lakó kislányt, Tóth Mariann kollégám választotta ki őket.

A súlyos eseteket?

Ez nem volt szempont, sőt, nekem fontos volt, hogy a korai személyiségzavar tüneteit ne mutassák. Ha a súlyos tünetek kezelésével kellett volna foglalkoznunk, akkor a többiek háttérbe szorultak volna. Sajnos így is hordoznak sérüléseket mindannyian. Mindenkit elhanyagoltak, sokukat komolyan bántalmaztak, volt, akit szexuálisan is. Valaki csecsemőkora óta az otthon lakója, mást pár hónapja emeltek ki a családjából. Szóval lényegében azok jöttek, akiknek kedvük volt. Tizenkét évesek, ez fontos, tehát olyanok, akiknek lassan készen áll a testük az anyaságra, a lelkük viszont egyáltalán nem. Az volt a tervünk, hogy olyanok leszünk, mint a nők a klasszikus történetekben: most, hogy megjött a menstruációjuk, beavatjuk a lányokat a nőiség rejtelmeibe. Sem a gyermekotthonban, sem a szüleiktől nem kapnak erre semmilyen mintát.

Durván fogalmazok: kisebb bajuk is nagyobb nekik annál, mint hogy a nőiség rejtelmeivel foglalkozzanak, amikor még fel sem dolgozták a bántalmazást, nem?

Ezen utólag nagyon sokat gondolkodtam, hiszen nyilván nem úgy alakult a tábor, ahogy elterveztük. Ami a Waldorfba járó kislányokkal gyönyörűen működött, abból itt egy betűt sem tudtunk megvalósítani. Azokat a kollégákat persze, akik rendszeresen találkoznak velük, ez nem lepte meg. De még így is át tudtuk nekik adni azokat a minőségeket, amiket át szerettünk volna, csak másképp. Példát mutattunk nekik azzal, hogy megoldottuk a helyzeteket ütés nélkül. Megmutattuk, hogy meg lehet beszélni mindent, szabad beszélni magunkról, a másikról, szabad meghallgatni, szabad gondoskodni. Együtt megoldottuk a legnehezebb helyzetet is. Nagyon fontos tapasztalat volt nekik, hogy lehet másképp is. Ezek a gyerekek a túlélésre játszanak. Folyamatos stresszben vannak, ez pedig nem éppen női hormonokat termelő aktivitás.

Gyanakvóak voltak?

Nagyon. Én most már úgy beszélek a táborról, mintha rózsaszín felhőn utaztunk volna, de ott alig aludtunk. Nagyon kemény meló volt. Minden játszmájukat kipróbálták rajtunk. Engem egyszer a rendőrség hívott, hogy most telefonált oda két kislány azzal, hogy mi elvesztettük őket. Ez volt az a pont, amikor megijedtem, hiszen én voltam a tábor vezetője. Mint kiderült, ez volt az a két lány, aki nem volt hajlandó velünk tovább jönni rögtön azután, hogy elindultunk sétálni. Teljesen egyértelmű volt az irány, erőszakkal nem vihettük őket tovább, mondtuk, hogy rendben, menjetek csak vissza. Erre föl felhívták a rendőröket, akik pontosan tudták, kik ők, rendszeresen megcsinálják ezt, szöknek az otthonból is. Rendben, talán egy kicsit tényleg megijedtek a lányok. A kolléganőm rögtön megtalálta és visszakísérte őket a táborba, ahol addigra híre ment az esetnek, a többiek mondták is, hogy kiabáljunk velük, pofozzuk meg őket, ezt így szokták, abból értenek. Tudtuk, hogy együtt kell kezelnünk az ügyet. Éppen program volt, nem tudtunk rögtön foglalkozni velük, a két lány pedig ott állt, nem értették, miért nem kiabál és beszél csúnyán velük senki. Ez annyira meglepte őket, hogy ők kezdtek el maguktól arról beszélni, mi történt. Mondtuk, hogy várjanak egy kicsit, majd, amikor eljött az ideje, mindenki odajött és megbeszéltük. Az autoriter rendszer lényege, hogy én vagyok az okosabb, én büntetek, én jutalmazok. Mi nem büntettünk, nem jutalmaztunk, hanem megmutattuk, hogy az ilyen viselkedésnek a való életben következménye van. Nagyszerű megoldásokkal jöttek a lányok, életszerű ötleteik voltak. A két lány pedig nem vehetett részt az esti kincskeresésben, mert bizonyságát adták annak, hogy nem tudnak társaságban kommunikálni és tájékozódni.

Ez nem büntetés?

Ez a következménye volt annak, hogy megmutattak valamit magukból. Aki nem tud úszni, azt nem engedjük a mély vízbe. Aki nem tud együttműködni, az nem vesz részt abban a programban, ahol együttműködésre van szükség.

Vagyis képesek rá, de inkább lázadtak.

Igen, az én olvasatomban az történt, hogy érezték annyira biztonságban magukat velünk, hogy kipróbálják, hogyan reagálunk erre az újabb játszmájukra. A következő nap egy fél napig azon dolgoztak, hogy a teljes csapatnak jó legyen, a konyhában sütöttek-főztek, pedig senki nem kérte őket. Gyönyörű volt. Nagyon komoly traumáik, elakadásaik vannak, itt mégis képesek voltak tanulni az emberi kapcsolatokról, érzésekről, konfliktuskezelésről. Arról, hogy el lehet hagyni a játszmákat. Egy-két hét, és el lehetett volna kezdeni tanítani a nővé válás mikéntjeit is, de az egész tábor egyhetes volt. A női alapokat mindenesetre lefektettük: az anyai, feltétel nélküli szeretetet. Elfogadtuk őket. Nem a viselkedésüket, vagy azt, ahogy beszélnek – hiszen káromkodásból nem volt hiány –, hanem őket mint személyeket, az autentikus megnyilvánulásaikkal együtt. Majd irányt mutattunk. Nem büntettünk, hanem megmutattuk, hogy, mint a mesében: a döntéseknek következményük van.

Forrás: Krekó Kata

Mennyire ismerik ezek a lányok a saját testüket?

Ismerik, csak hát… megdöbbentett, amikor Vas megyébe költöztem, hogy ott a menstruációt betegségnek hívják. Hogy vagy, kérdezem, jól, csak most beteg vagyok, válaszolják, ilyenkor jobbulást kívánok, ők meg nem értik, miért. Egy idő után leesett, hogy a menstruációról beszélnek. Most már mindenkinek, aki ezt mondja, elmondom, hogy higgye el, ennél egészségesebb nem is lehetne. A félelem, a fájdalom él a köztudatban. Így gondolnak erre a lányok is, és nem kaptak támogatást, nem volt kivel beszélniük. Pedig többeknek van barátjuk – hogy szex van-e, azt nem tudjuk, legfeljebb érintőlegesen. Ehhez még két-három hét kellett volna, igaz, azt már nem bírtuk volna. Tényleg nagyon keveset aludtunk, napi négy-öt óráig beszélgettünk minden nap lefekvés helyett. Megértem, hogy az otthonban dolgozók nagyon elfáradnak, és nem jut idejük, energiájuk arra, hogy elmélyülten beszélgessenek a lányokkal.

Hogy engedtétek el őket?

Mindenki sírt. Gyönyörű volt. A szomszéd Lajos, aki nemrég költözött oda a családjával és rengeteg állattal, felajánlotta nekünk, hogy az utolsó napon lovaskocsival elviszi őket. A kocsi elé fogott egy csikót és az anyját is. Úgyhogy veszekedés és a telefonok nyomkodása helyett egy nagyon szép élménnyel búcsúztak.

Nem nullázódik le ez mind, most, hogy visszamentek?

De, nyilván lenullázódik, vissza kell állniuk a küzdésre, a stresszreakciókra. Az élmény azonban, hogy lehet játszmák nélkül is élni, biztosan megmarad bennük. És ami nagyon fontos, megtapasztalhatták az erősségeiket, a mesék nyelvén: a női szépségeiket. Mi öten voltunk tizenkét lányra: képesek voltunk figyelni rájuk és konzekvensen képviselni, amit mondtunk. Az otthonban egy nő van ugyanerre a tizenkét betyárra. Ő mos, főz, takarít, tereli őket. Ha ötször ennyien lennének, akkor lehetne elkezdeni beszélni arról, hogyan lehetne megszólítani őket. Úgy, hogy többüknek tanulási nehézsége, figyelemzavara, idegrendszeri zavara van, tehát eleve hendikeppel indulnak.

Mi történik majd ezekkel a lányokkal?

Általában a szüleik példáját követik. Nehéz sors vár rájuk: prostitúció, drog, hajléktalanság. Nagyon-nagyon kevesen képesek kitörni. Ahhoz az kellene, hogy minden létező emberi segítséget megkapjanak.

Krekó Kata

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése