Mondhat bárki bármit: igenis számít, milyen testalkattal, milyen felmenőktől születtél. Bár nagyon hangzatos, hogy csak akaraterő és kitartás kell hozzá, ahogy azt a fogyókúrás csoportokban hallhatjuk, egyszerűen a tapasztalat mást mond: van, akinek olyan az alkata, hogy könnyebben fogy, illetve meg tudja tartani a súlyát, másnak pedig olyan alkatot adott az ég, mintha kétszer állt volna sorba hájért. Ez utóbbi fajta ember pedig elérhet bizonyos eredményeket szigorú étrend-korlátozásokkal és sok edzéssel, de soha nem lesz belőle Rubint Réka (vagy más, szabadon választható vékony, mostanában követendő példa).
Nem vagyok ellene a kemény munkának a cél érdekében, így senkit sem beszélnék le róla, hogy egyen egészségesen, mozogjon sokat, és úgy általában vigyázzon a testére. Nem kampányolok a plus size mellett (sem ellene), nem vagyok a zsír pártján, és nem gondolom azt sem, hogy csak akkor szép a nő, ha ki van párnázva. Ahogy az ellenkezője sem igaz. Azt viszont állítom, hogy ha valaki hízékonyabb alkat, mint amilyen én is vagyok, annak az egész élete egy nagy kalóriaszámlálás, ha kordában akarja tartani a kilókat. És ezt tényleg csak azok érthetik meg, akik hasonló cipőben járnak.
1. Minden és bármi hizlal
Olvasom, nézem a közösségi oldalakon, milyen ételeket esznek mások, és csak hüledezek, hogy mindezt lenyelik, és mégis milyen vékonyak. Ha én annyi csokit, pizzát, hamburgert ennék, amennyit egy normál testalkatú ember, akkor már rég daruval kellene kiemelni az ágyból, és indulhatnék a világ legkövérebb nője címért.
Nem a levegőbe beszélek: volt idő, amikor tényleg mindent megettem, amit csak megkívántam, aminek az lett a vége, hogy vadászhattam az 56-os ruhákat a boltokban – aki volt már kövér, tudja, hogy ez milyen megalázó hadművelet –, és nem fértem bele a karfás székekbe a fenekemmel. Mert engem minden és bármi hizlal, rám rakódik, rögtön meglátszik. A fogyásom óta ezért az ételeket grammra kimérem, és még egy joghurton is hosszasan vívódom magamban, hogy belefér-e a napi kalóriakeretbe, vagy attól leszek megint 130 kilós. Számomra az eleresztem magam és kirúgom a ház oldalát kaja terén annyit jelent, hogy megeszem egy túró rudit, ami garantáltan plusz egy kilót eredményez a hétvégi mérlegelésemnél.
2. Folyton újra fel kell építeni az önbizalmat
Nem egyszerű hízékony testalkattal felnőni: gyerekkorban csúfolódás céltáblájává válunk, ez pedig nem igazán kedvez az egészséges önbizalom kialakulásának. Ha még ehhez hozzájön az is, hogy otthon a család is piszkál azért, amit tőlük örököltünk, akkor borítékolható, hogy nem fogunk magabiztosan létezni a testünkben.
Minden áldott nap azzal kezdődik, hogy belenézünk a tükörbe és meggyőzzük magunkat, hogy elfogadható a testünk úgy is, hogy vastagabb kicsivel a combunk, és hogy nem értük el a vágyott 50 kilót életünk utóbbi 20 évében annak ellenére sem, hogy állandóan szigorúan fogjuk a gyeplőt az ételekkel. Fárasztó egy meló ez. Rosszabb esetben minden reggel meg is mérjük magunkat, ami határozottan rossz ötlet, és sürgősen le kéne szokni róla, de egyfajta kényszerré válik egy idő után, és azt hisszük, hogy erre szükségünk van a megfelelő önkontrollhoz, hogy ne hízzunk meg még jobban.
Évtizedes küzdelem vár a hízékony testalkatúakra (Részlet a Dumplin’ című filmből – Forrás: IMDb)
3. Beépített kalória- és lépésszámláló van a fejünkben
Az évtizedekig tartó fogyókúrázásnak megvan az eredménye. Nem feltétlenül lesznek kevesebben a kilók tőle, de legalább automatikusan tudjuk, mennyi kalória egy müzliszelet és profin be tudjuk lőni, hány gramm étel fér bele még aznap az 1500 kalóriás keretbe. Már okosóra és app sem kell hozzá, hogy kövessük a lépések számát, annyiszor kalkuláltunk már fejben és olyan sokszor megnéztük, hogy a jól bejáratott útvonalainkkal mennyi lépést tettünk meg, és hány kalóriát égettünk el. Sőt még azt is tudjuk, hogy milyen tempóban kell ahhoz menni, hogy az már zsírégető tartományba emelje a pulzust, de még ne futásnak számítson. Megszállottan hangzik, ugye? Persze, mert az is.
4. A konyhai mérleg a legjobb barátunk
Főleg akkor alakítunk ki bensőséges, mondhatni intim kapcsolatot a konyhai mérleggel, ha a kalóriaszámlálós életmódot folytatjuk évekig. Mert nem ám csak úgy zuttyintunk zabpelyhet a tálba, mintha nem lenne holnap, hogy még a végén 60 gramm kerüljön bele a 40 helyett. Micsoda gondolat! Pontos méricskélés folyik, mert azokon a 20-30 grammos többlet ételeken csúszhat el minden, és lesz a végére 3000 kalóriánk, amitől összemennek a nadrágok egy hét alatt. Persze, valójában nem akkora teher a méricskélés, mint ahogy hangzik, rutinná válik egy idő után, és tényleg hasznos dolog, ha oda akarsz figyelni arra, hogy a helyes arányban legyen mindig a tányérodon a szénhidrát-fehérje-zsír szentháromság.
5. Képesek vagyunk borzalmasan unalmasan étkezni
Minden reggel zabpehely. Minden tízórai egy alma. Minden ebéd csirkemell zöldséggel. Minden uzsonna joghurt uborkával. Minden vacsora kihagyva. És ezt évtizedekig bírjuk csinálni. Néha elpattan egy húr a fejünkben, olyankor kifosztunk egy cukrászdát, majd visszatérünk a megszokott, őrült unalmas fogyókúrás rutinhoz.
6. Mindig van egy számmal kisebb ruha a szekrényünkben
Úgy néz ki a gardrób, mint egy jól felkészült ruhabolt, a méretek széles skáláján mozognak benne a ruhák. Van olyan kupac, ami 20 kilóval ezelőtt volt jó, aztán olyan is, ami 20 kiló múlva lesz a méretünk. Általában az állandó fogyókúrázás miatt két méret között vagyunk, úgyhogy semmi sem illik igazán a testünkre: vagy lóg vagy szorít, sehogyse jó.
7. Annyi mindent összeolvasunk, hogy káosz lesz a fejünkben
Mindent és bármit elolvasunk, ami a fogyásról szól, ami aztán oda vezet, hogy túl sok információ lesz a fejünkben, és összekeveredik a sok módszer és tanács. Semmi jóra nem vezet, helyette sokkal jobb, ha kiválasztunk egy követendő utat – ami lehetőleg az életmódváltás legyen –, és elköteleződünk mellette.
8. Az egész családra hatással vannak a súlyproblémáink
Az sosem úgy van, hogy csak anya akar lefogyni, és akkor majd nekiáll háromfelé főzni. Kinek van erre ideje? Ha egy anya elkezd egészségesen étkezni, akkor a család is azokból az alapanyagokból eszik. Ez egyáltalán nem válik hátrányukra, a gyerekeknek semmi baja nem lesz attól, ha nem fehér kenyeret esznek, hanem teljes kiőrlésűt, és egy férj sem halálozott még el attól, ha kölest kellett ennie krumplipüré helyett.
Mivel a cél nem igazán az, hogy egyfolytában fogyókúrázzunk, hanem mondjuk hogy egy élhető étrendet kialakítsunk, ami jó szolgálatot tesz az egészségünknek és a kilóinknak is, így aztán természetes, hogy nem akarunk a saját konyhánkban folyton cukros ételeket főzőcskézni fehér liszttel habarva. Jót tesz a családnak, ha több zöldség és gyümölcs kerül az asztalra, csak arra kell vigyázni, hogy mindehhez ne nyivákoljunk folyton a nagy fenekünkről, mert azzal csak a testképzavarokat adnánk tovább a gyerekeknek, és az őrületbe kergetjük a férjünket. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de talán nem lehetetlen, évtizedek alatt egész jól bele lehet jönni, úgyhogy van remény.