1945-ben, az elvesztett világháború után Magyarországból metaforikusan és szó szerint is csak bús düledékek maradtak, ami az ilyen szélsőséges történelmi helyzetekben tulajdonképpen akár szokványosnak is nevezhető.
Természetesen a magyar filmgyártás is romokban hevert, nem függetlenül attól, hogy egész egyszerűen eltűntek azok az emberek, akik korábban működtették: Szeleczky Zita nyugatra emigrált (menekült), akárcsak Páger Antal, a Muráti Lili–Vaszary János házaspár vidéken bujkált (ők nem sokkal később szintén elhagyták az országot), Gaál Bélát, a Meseautó és számos más sikerfilm rendezőjét megölték a nyilasok, Karády Katalin éppen egy súlyos idegösszeomlásból lábadozott, a sor pedig még sajnos hosszan folytatható; és akkor a nélkülözhetetlen háttéremberekről, a forgatókönyvírókról, operatőrökről, zeneszerzőkről, vágókról még nem is beszéltünk.
Különös időszak volt ez a háború végét követő nagyjából másfél év. Egyrészt tombolt a hiperinfláció, állandó volt az élelmiszerhiány, a lakhatási válságot tömeges munkanélküliség tetézte, és alig akadt olyan család, ahol ne gyászoltak vagy ne vártak volna haza valakit (sokszor mindhiába).
Másrészt viszont kétségkívül volt valamiféle izgatott, halványan bizakodó várakozás is a levegőben; valami remény, hogy a romokon talán egy jobb országot lehet építeni. Senki nem tudta biztosan, hogy mi jön: beköszönt a nyugati demokrácia? surranópályán visszatér az úri világ? kikiáltják az intergalaktikus köztársaságot? mindenkit felfalnak a kommunisták? (spoiler: végül mindenkit felfaltak, magukat is beleértve). Szóval nem csoda, hogy ebben az átmeneti szürke zónában, amit akkor Magyarországnak neveztek, sorra bukkantak fel a semmiből mindenféle fura alakok és zavarosban előszeretettel halászgató kalandorok, hogy aztán dolguk végeztével ismét eltűnjenek a nagy, szédítő semmiben.
Egy kellően nyomasztó kép az 1946-os Budapestről (Fotó: Fortepan / Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi)
Ilyesféle lehetetlen, már-már operettbe illő figura volt Pollák Géza, a zsidó származású milliomos temesvári harisnyakirály, aki egy nap azzal állított be a filmgyárba, hogy zsebből kifizet egy komplett, egész estés filmet, amelyben a lánya, a színésznői babérokra törő, huszonegy-két éves Polly Ági lenne a főszereplő; sőt, nem is egy filmről volna szó, hanem mindjárt háromról, mivel a nemzetköziség jegyében németül és románul is leforgatnák ugyanazt.
Normális esetben a filmgyár talán (de tényleg csak talán) nemet mondott volna arra, hogy egy fantaszta harisnyagyárosra és tökéletesen ismeretlen színésznőcskére bízza a legújabb szuperprodukcióját, de hát, mint említettük, a helyzet éppen a lehető legtávolabb állt a normálistól. A Wikipedia gyűjtése szerint 1944-ben huszonkét új magyar játékfilm készült, 1945-ben, Pollák megjelenéséig meg mindösszesen egy darab; a Tanítónő Jávor Pállal, Szörényi Évával és Gózon Gyulával. Szóval a Hunnia nem volt abban a helyzetben, hogy alkudozhasson.
Összetrombitálták tehát a még elérhető nagy sztárokat, Latabár Kálmánt, Gombaszögi Ellát, Básti Lajost és Somlay Artúrt, szerződtették az Operaház tánckarát, zeneszerzőnek felkérték Fényes Szabolcsot, a rendezést pedig személyesen a filmgyár igazgatója, Gertler Viktor vállalta magára. Pollák papa meg, ahogy ígérte, gavallérosan állta a cechet, ami azt jelentette, hogy a Hunnia alkalmazottai, hosszú-hosszú hónapok óta először, ismét tisztességes fizetésért dolgozhattak; ráadásul a temesvári gyártulajdonos állítólag ajándék trikókkal és harisnyákkal is ellátta a stábot, ami rendkívül sokat jelentett abban az időben, amikor az embereknek mindenféle értelemben kilógott a valaga a gatyából. A Fényszóró nevű, erősen kommunista érzelmű lap szóvá is tette egy cikkében, hogy Pollák Géza gyakorlatilag egy személyben finanszírozza a teljes magyar filmgyártást:
„A produkció olyan szerződést kötött a Hunniával, hogy a gyártás ideje alatt a vállalat minden kiadását fizeti. Tehát az összes, fix fizetéses heti alkalmazottak járandóságait is, tekintet nélkül arra, hogy dolgoznak-e a produkciónak, vagy sem. Ez magyarul annyit jelent, hogy a Hunnia tulajdonképpeni gazdája jelenleg Pollák úr, a film tőkése, aki ez idáig egymilliárd pengőt költött a filmre és legalább még kettőt beleöl. Nem mondom azt, hogy úgy kell neki, mert a film minősége nem befolyásolhatja a munkafegyelmet és mindaddig, míg a munkások tisztességesen megkapják bérüket, tisztességesen kötelesek dolgozni. Semmiképpen sem kívánatos, hogy ezek a furcsa állapotok meghonosodjanak a Hunniában, mert ismétlem, nem közömbös, hogy állami filmgyárunk miféle munkatempóval vesz részt a termelésben.”
Polly Ági portréi (Fotó: mandadb.hu)
A sajtóban csak háromverziósnak nevezett film, amely a Hazugság nélkül címet kapta, mindenesetre tényleg egy furcsa, akár még izgalmasnak és formabontónak is nevezhető kísérlet volt. Ugye eleve minden egyes jelenetet ugyanúgy leforgattak magyar, román, illetve osztrák színészekkel is, és csak a főszereplő, a magyarul, románul, valamint németül egyaránt kifogástalanul beszélő Polly Ági személye volt állandó.
A rendezés és a forgatókönyv meg mintha egyszerre akart volna megfelelni a hollywoodi kordivatnak és változó politikai klímának: ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a Hazugság nélkül tele volt zsúfolva egyfelől nyugati revüfilmeket és musicaleket idéző, látványos, mondén táncjelenetekkel, sztepporgiákkal és dalbetétekkel, másfelől meg szájbarágósan osztályharcos párbeszédekkel és marxista bölcselkedéssel (utóbbiak egy része alighanem az utómunkálatok során került bele a műbe, és a végeredmény azért így is nagyon messze volt az ötvenes évek termelési vígjátékainak direkten agitálós modorától). A film – amelyet még a forgatókönyvíró Bihari László is csak kedves zenés bolondságként jellemzett – ezzel együtt sem nyerte el a cezúra tetszését, és egy időre be is tiltották azzal az indokkal, hogy művészietlen giccs, teletűzdelve demokratikus jelszavakkal.
Polly Ági mint a „magyar Shirley Temple” 1936-ban (Fotó: Színházi Élet)
Nem vagyok kezdő a filmen, hiszen már van színészi múltam. Temesvári vagyok és már kisleány koromban elhatároztam, törik, szakad, színésznő leszek. Táncolni, énekelni tanultam és kilencéves koromban Bukarestben már önálló táncestén mutattak be. Emlékszem, legnagyobb sikerem a magyar tánccal volt, háromszor is meg kellett ismételnem. Azután Bécsben nevelkedtem, itt tanultam meg tökéletesen németül. A bécsi tanulmányaim katasztrófával végződtek. Természetesen ott is nagyon vonzott a színház. Dr. Beda, az ismert bécsi librettista, a Kovalszky-Színházban előadásra kerülő új operettjébe külön betétet irt számomra. Az előadást meghirdették, a színlapok kint voltak, a premiert megelőző napon: azonban édesanyám váratlanul megérkezett Bécsbe, összepakkolt és azonnal hazavitt Temesvárra. A dologból szörnyű botrány lett, otthon alaposan kikaptam, mert édesanyám hallani sem akart arról, hogy fellépjek. Legérdekesebb azonban az, hogy a művészi hajlamot éppen anyai ágról örököltem, egyik nagybátyám például a pesti Zeneakadémia tanára. [… ]
A háború és az üldöztetés ideje alatt szorgalmasan tanultam énekelni, táncolni. Zongorázom, sőt tangóharmonikán is jól játszom. A felszabadulás után Puiu Maximilian román író és dramaturg — aki egyébként ebben a filmben az apámat alakítja — zenés szkeccsében léptem föl Temesvárott. Ez a produkció apró énekes, zenés, táncos képek sorozata, nagy sikerünk volt vele. Ennek a filmnek a befejezése után Bukarestben is bemutatjuk. [… ]
Talán vannak, akik emlékeznek még a Pesten mintegy tíz évvel ezelőtt bemutatott Polly-Trix-filmekre. Ezeknek a filmeknek az volt a különösségük, hogy az élő szereplőt rajzos figurákkal kombinálták benne. Én voltam az a kislány, aki a legfurcsább kalandokba keveredett a megelevenedett növényekkel, fákkal és különös állatokkal. Igazi játékfilmben azonban most játszom először. A nyáron Gertler Viktor eljött Temesvárra, ott megbeszéltük a lehetőségeket. Feljöttem Pestre, a próbafelvételek elkészültek. Jól sikerültek és most itt vagyok.
Részlet egy 1946-os, Polly Ágival készült interjúból (Színház)
Tény, hogy Hazugság nélkül nem egy örök érvényű remekmű, de azért nem is olyan rossz, pláne, hogy Polly Ági kifejezetten jól táncol és remekül mutat a vásznon, színészi hiányosságait meg bőven ellensúlyozza partnereinek megbízható profizmusa. A történet persze nem túl bonyolult, akár pár mondatban is összefoglalható: a gazdag gyáros könnyelmű lánya (Polly Ági, ugyebár) megismerkedik egy becsületes, keményen dolgozó munkásfiúval, akivel egymásba is szeretnek. A lány aztán sokat táncol és énekel, majd rádöbben, hogy a szerelem mellett egy fontos dolog létezik még az életben, mégpedig a tisztességes munka. Úgyhogy hátat fordít a léhűtő jampecokból álló társaságának, és maga is dolgozni kezd: tánctanár lesz.
A film csúcspontja valószínűleg az allegorikus osztályharcbalett, amelynek során a szereplők Fritz Lang Metropolisát felelevenítő díszletek előtt táncolják el a háború utáni Magyarország sorskérdéseit és dilemmáit, és amelyről Feleki László írt sziporkázó elemzést 1984-ben, csaknem negyven évvel a bemutató után:
Kezdetben a leány egy burzsujjal táncol. A férfi, akiből csak úgy árad az extraprofit gőgje, fölényesen táncol, bokázik a levegőben, és tulajdonképpen csak akkor üti meg igazán a bokáját, amikor megjelenik gépe mellett a munkás, aki a normát máris túlteljesítve ropja a racionalizált tánc- és munkamozdulatokat. A lány egy kis ingadozás után, felismerve a történelmi távlatokat, a munkástáncoshoz húz. A burzsuj léhán cigarettára gyújt, majd cinikusan, deklasszált léptekkel indul a történelem szemétdombjára. A lány és a fiú pedig kézen fogva indul el a lépcsőn a magasabb termelékenység felé.
Hát, nehéz ehhez bármit is hozzátenni. Talán inkább tekintsük meg, miről is van szó:
Szóval a Hazugság nélkül egy kicsit rendhagyó, de azért mégis korrekt zsánerfilm lett, ami még a korszellemre is ügyesen reflektált a maga módján, és még csak konkurenciája sem volt, hisz – mint említettük – nemigen készültek magyar filmek akkoriban. Ennek ellenére nem lett valami nagy siker: a kritikák óvatosan dicsérgették, a közönséget meg szinte egyáltalán nem hozta lázba. Aztán hamar el is felejtették. Sötét és nyomasztó idők jöttek, amelyekben már nem volt hely sztepptáncolós zenés bolondságoknak. Bár Pollák Géza 1947-ben új filmtervvel állt elő (természetesen ebben is Ági lett volna a főszereplő), ezt már nem tudta megvalósítani. Hogy ezután mi történt a temesvári harisnyagyárossal és az egyszerre három filmben is debütáló lányával, azt nem tudjuk; csak annyi bizonyos, hogy a negyvenes évek második felére teljesen eltűntek a radarról.
Források: Fábián Titusz
Hámori Péter : Gondolatok a proletkult nevetéshez (Hitel)
Magyar filmsztárok a második világháború előtt:
- 40 éve támadt fel, és 30 éve halt meg Karády Katalin
- 15 éve hunyt el Muráti Lili, akinek szerepeiről még Hollywoodban is csak álmodozhatnak
- 100 éve született Szeleczky Zita