Te csak ne szólj rá az én gyerekemre, jó?

Hányszor voltam fültanúja a játszótéren olyan jeleneteknek, amikor az anyák negédesen kiosztották egymást! Ezek a konfliktusok nem véresek, nem úgy zajlanak, mint egy vita a férfiak között, amit lerendeznek egy ötperces hangos szóváltással, hanem olyan kis hátulról jövős megjegyzésekkel történnek, hogy az egyszeri anya csak pár óra múlva ébred rá, hogy itt neki, kérem, be lett szólva keményen.

Mikor ér rászólni más gyerekére?

A beszólogatás a gyerekek körüli témákat érinti, a legnagyobb kérdés mindig az, hogy mikor lehet rászólni egy másik szülő gyerekére, ha épp közös helyen tartózkodunk. Számomra egyértelmű a válasz: ha az én gyerekemet bántja, akkor rászólok. Akkor is szólok a gyereknek – és nem az anyjának célozgatok –, ha mondjuk eldobálja a szemetet a játszótéren. Vagy ha el akarja vinni kérdezés nélkül a mi holminkat. Anett így mesélt erről:

„A halálom, amikor anyuka felnyársal a szemével, mert rászólok a kicsi fiára, hogy ne üsse a lányom fejét a homokozólapáttal, és ne szórja a szemébe a homokot. Gondolom, ilyenkor azt hiszi, hogy korlátozom a gyereke szabadságát – legalábbis így fejtettem meg magamban, hogy ő vajon miért nem szól rá ilyenkor. Aztán én vagyok a rossz arc, hogy zaklatom más gyerekét, amiért bántja az enyémet. Azt én sem pártolom, hogy szíre-szóra rendre utasítsuk, vagyis neveljük mások gyerekét, de ha a gyerekemmel csinál valamit, hadd álljak már oda és mondjam neki, hogy álljon le.”

Teljesen megértem Anettet, nyilvánvaló, hogy pont nem érdekel, kinek a gyereke, ha veszélybe sodorja az enyémet. Ha azt látom, hogy a saját anyja nem néz épp oda, nem látja, mit művel, akkor az én feladatom, hogy megóvjam a gyerekem testi épségét. Minden más ezenfelül nem az én dolgom, és eszem ágában sincs beleszólni, hogyan nevelje más a gyerekét, vagy hogy Pistike épp hogyan mászik a mászókára, esetleg hisztirohamot kap, mert nincs csokoládé anyánál. Nem az én dolgom, az anyja dolga.

Anya anyának a farkasa

Az rendben van, ha rászólsz más gyerekére, mert veszélybe sodorja a tiédet, de az már nagyon nincs rendben, ha beszólogatsz az anyjának, burkoltan megjegyzéseket teszel és támadod a szülői képességeit. Sajnos egyre több ilyen helyzetet látni, amit a jelenlegi feszült környezettel talán meg lehetne magyarázni, de valójában sosem állt távol az anyáktól egymás fúrása. Csúnyán hangzik, de ez van: imádjuk úgy fényezni magunkat, hogy lenyomunk másokat. Ha leszóljuk Pistike anyukáját, akkor mi jobb anyák vagyunk. Lilla a szomszédasszonyán szokott kiborulni, ha összefutnak a lépcsőházban:

„Van nekem egy szomszédasszonyom, aki előszeretettel köszörüli a gyerekemen a nyelvét. Felettünk lakik három emelettel, de ha összefutunk, mindig megjegyzi, hogy hallja ám, milyen sokat hisztizik a háromévesem, és forszírozza, hogy miért nem dugom ilyenkor a hideg zuhany alá. Kéretlenül ellát nevelési tanácsokkal, amikre senki sem kíváncsi, és csak arra jók, hogy rosszul érezzem magam, és kételkedjek a saját nevelési meggyőződéseimben. Nem egészen értem, miért jó ez neki, de szemmel láthatóan mindig remekül érzi magát utána, hogy sikerült megint lealáznia.”

„Szólj anyának!”

Annyira mélyen beágyazódott már az anyákba egymás kritizálása, hogy azonnal támadásnak vesznek szinte minden apró mondatot. Nem véletlenül vagyunk ilyen érzékenyek: ahogy növekszik a gyerek, úgy lesz egyre több a támadási felület. „Miért adsz neki cukros löttyöt? Nem kéne arra a gyerekre sapka? Milyen nagy pocakja lett, mivel eteted? Szegény gyerek, alig fér már el ebben a babakocsiban! Nincs alacsonyan neki az a bicikliülés?” És a kedvencem, amikor egyenesen a pici gyereknek mondja a félig ismeretlen szomszéd anyuka az oviba jövet-menet:

Szegény gyerek meg csak néz, hogy mit akar tőle az az idegen néni, és miért ne ehetne nyalókát, és köszöni, boldog a királylányos ruhájában, mert ezért hisztizett egész reggel, és a kabátja pont annyira meleg, amennyire kell.

Vera különösen sokat találkozott ezzel a hozzáállással, amikor az első kislánya még baba volt: „Lehet, hogy az arcomra volt írva a bizonytalanság, és hogy azt sem tudtam az első hónapokban, merre van az előre, talán ezért találtak meg olyan sokan ismeretlenül is a tanácsaikkal, amikkel sikerült a lelkembe gázolniuk.

Az egyik legmeglepőbb élményem az volt, amikor egy nagyobb boltban jártunk az akkor három hónapos babánkkal, és a pénztáros csevegett velünk, amíg pakoltunk a szalagra. Megkérdezte, hogy hívják a kicsikét, amire mondtuk, hogy Bori, erre közölte, hogy az a tehenek neve és sürgősen változtassuk meg. Bambán álltunk, köpni-nyelni nem tudtunk, rendesen mérges lett ránk a gyerekünk neve miatt.”

Itt a szülők új gumicsontja: a maszk

Megérkezett az új alap a beszólogatásra ezen a szép őszön: miért nincs rajta, vagy épp miért van rajta maszk? Mármint a szülőkön. Az óvodák és iskolák előtt kész fesztivál alakul ki minden délután, mert bemenni nem lehet a gyerekért, és feltorlódnak a szülők, amíg várnak arra, hogy kihozzák őket. A várakozás pedig remek alkalom arra, hogy egymást cseszegessék, ferde pillantásokkal illessék és persze beszóljanak. Teljesen hétköznapi jelenséggé vált, hogy két anya veszekszik egymással azon, hogy az egyik miért nem hajlandó maszkot felvenni, a másik meg miért olyan hülye, hogy bedől a média agymosásának.

Messze álljon tőlem, hogy belekezdjek a „régen minden jobb volt” mantrába, de ez speciel tényleg jobb volt az anyák között. Amikor gyerek voltam, a házban lakó szülők összefogtak és támogatták egymást. Mindennap másnál töltöttük a délutánt, az anyukák együtt jártak szórakozni, vagy csak fel a tetőre napozni, és az apukák megittak egy pofa sört szombatonként, míg összeeresztették a gyerekeket. Nem keresték egymásban a hibát, hanem tudtak őszintén beszélni a gyereknevelés és anyaság nehézségeiről, össze tudtak úgy jönni, hogy abból nem lett beszólogatás és sértődés, egyáltalán nem izgatta őket, hogy a másik szülő milyen ételt ad a gyerekének vagy épp milyen ruhába öltözteti. Lehet erre azt mondani, hogy az akkor egy egyszerűbb világ volt, de jó eséllyel nemcsak azért alakult így, mert a szülőknek egyféle gyereknevelési, hozzátáplálási irányt mutattak, hanem mert nem volt meg bennük valahogy ez az óriási önigazolási vágy, ez a „mindenáron nekem legyen igazam”, és hogy jobban kell tudni mindig mindent a másik szülőnél. Itt lenne az ideje, hogy kicsit visszarepüljünk a múltba, és tanuljuk el a szüleinktől, hogyan kell közösségként nevelni a gyerekeket. Mindenki jól járna vele.

Ne ítélkezz!

• Te voltál már szerető? Ha nem, akkor ne ítélkezz!
• Ne ítélkezz! – „Az első pofon az ötödik randin csattant el”
• „A gyerekemnek három apja van, de ettől nem vagyok rossz anya”