„Halál a szőke nőkre”: így lett Pepéből, a cuki békából a gyűlölet szimbóluma

Rég voltam olyan boldog statisztikai adattól, mint amikor kiderült, mennyien olvastátok (mármint nem csak kattintottátok, hanem tényleg olvastátok) a népszerű mémek főszereplőiről szóló cikket. Egyrészt kellemes meglepetés volt, hogy ennyien képben vagytok, kicsoda Prison Bae, Disaster Girl, Success Kid és (az egyébként magyar) Hide The Pain Harold, és érdekel titeket, mi van velük manapság, másrészt, ahogy a kattintékony témákkal általában lenni szokott, rögtön bizonyossá vált, hogy jön a folytatás.

Nos, jön is, bár nem úgy, ahogy képzeltem.

Eredetileg azt terveztem, hogy a kézzel rajzolt mémek eredetét kutatom (vagyis, legyünk őszinték, foglalom össze mások kutatását), mint a híres trollface, a tűzben boldogan kávézó „This Is Fine” kutyus és Pepe, a béka. Az utóbbival kezdtem, és hamar kiderült, hogy Pepe története olyan szövevényes, izgalmas, szomorú, megható és gyomorforgató egyszerre, hogy egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne szenteljek neki külön cikket. Akkor sem, ha Pepe nagyon-nagyon amerikai ügy, hiába ismerős sokaknak az óceán innenső oldaláról. Róla van szó ott, a jobb alsó sarokban:

Vagyis sajnos inkább róla:

Pepe ugyanis ártatlan, cuki képregényfigurából fura mém, majd bizarr kabalaállat lett, míg végül kikötött a neonácik között, és a fehér felsőbbrendűség, az idegen- és zsidógyűlölet és (csak úgy mellesleg) Donald Trump fő dzsihádistája lett, akinek a nevéhez azóta egyház és saját valuta is kapcsolódik. Úgy, hogy alkotója tehetetlenül nézte végig mindezt. Hogy hogyan történt ez, az nagyon-nagyon sokat elmond az internetről, Amerika elmúlt öt évéről és egy kicsit arról is, hogy miért egyre nehezebb szót értenünk egymással – még itt, Magyarországon is. Vágjunk is bele! Kapaszkodjatok, nem lesz könnyű.

Matt Furie sosem várt és akart túl sok mindent az élettől, ő csak egy egyszerű, saját bevallása szerint is lusta ohiói srác, aki egy bolhapiacon dolgozott, szabadidejében pedig a hipszter haverjaival lógott és képregényeket rajzolt. Ez a három tevékenység nagyjából egybeesett nála, és tekintve, hogy volt egy csodás barátnője és valahogy meg is élt mindezekből, úgy tűnt, az élet egyszerű és szép. Még egy viszonylag sikeres képregényt is összehozott, Boy’s Club volt a címe, szereplői pedig furcsa, emberszerű, éppen hogy csak meghatározható fajú állatok, akik közös lakást béreltek és amennyire csak tudták, megúszósra vették az életet. (Matt természetesen magáról és haverjairól mintázta őket.)

A klub tagja volt Pepe, a béka, aki még a többiekhez képest is furcsa és kívülálló volt, de így is nagyon kedves lény. Az egyik képregénykocka például arról szól, hogy az egyikük rajtakapja Pepét, amint teljesen letolt nadrággal pisil (mint a gyerekek), és amikor rákérdeznek, hogy ezt mégis miért, a béka annyit mond, „jó érzés, haver”, azaz

Vicces háttérinfó, hogy Matt a barátnőjét kérte meg, hogy imitálja a pózt, mert nem tudta, hogy kell anatómiailag korrekt feneket rajzolni. A lány meg is tette – azóta is együtt vannak és nevelik kislányukat, mondom, az élet szép. (Ez a mondat: „Feels good man” egy nemrég megjelent dokumentumfilm címe is, amely csak erről a békáról szól, pontosabban arról, hogyan lett belőle neonáci szörnyeteg és hogyan segítette Donald Trumpot, hogy beülhessen az elnöki székbe.)

Nem tudni, miért, talán volt valami Pepe arcában, a mondatban és az egész kép mondanivalójában, ami rezonált a milliónyi hasonszőrű fiatallal, de a kép felkerült a 4chan nevű (azóta finoman fogalmazva ellentmondásos megítélésű) képmegosztó fórumra, és fel is robbantotta azt. Ekkoriban kezdtek terjedni az első mémek, és Pepéből is az lett: számtalan feldolgozása született, ő lett a fura, magányos, de azért kedves és empatikus kabalaállata az internetfüggőknek. (Az átlaginternetező akkoriban még szeretett így gondolni magára.) Ők voltak a szülői ház pincéjében élő kívülálló „lúzerek”, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal a 9/11 és a gazdasági válság utáni furcsa Amerikában. Nem csoda, hogy Pepe önálló életre kelt köztük; a cukiságot egyre inkább felváltotta a magány, a kirekesztettség, illetve az, hogy erősítette az összetartozás érzését az életvitelszerűen semmit sem csináló fiatalok közt.

Aztán, a 2010-es évek elején jött az Instagram- és az influenszerrobbanás, az internet sztárjai pedig, élükön Kim Kardashiannal, felfedezték a mémeket, köztük Pepét is. Posztjaiknak hála az ártatlan béka bekerült a fősodorba, önjelölt művészek, sminkesek, cosplayerek, zenészek és megmondóemberek dolgozták fel a témát – és tették is tönkre ezzel, legalábbis a 4chan szerint. Az eredeti mémgyár természetesen nagyon rosszul viselte mindezt, úgy érezték, elvették tőlük a békájukat. (Most szólok, hogy lesznek még ennél furcsább mondatok is a cikkben.) Így született meg a dühös Pepe, a bulizó, szexelő, pénzt kereső, a saját testükkel és életükkel (legalábbis a kirakatban) egészséges viszonyt ápoló „normie-k” bosszúálló démona. Pepe ekkor már inkább így nézett ki:

Ezt az imázst csak tüzelték az éppen ekkor elterjedő vicces videók arról, hogyan visítanak a valódi békák. A 4chan szokás szerint azonnal bekebelezte ezt is, hiszen csodálatosan illett a narratívájukba. Pepének tehát csatakiáltása is lett.

A helyzet innentől egyre csak súlyosbodott. Az influenszerek cukiskodására reagálva Pepe szájába a legdurvább, polgárpukkasztónak szánt szörnyűségeket adták: antiszemita, a terrorizmussal, iskolai lövöldözésekkel, nyilvános kivégzésekkel kapcsolatos mondatokat, incel jelszavakat arról, hogy mindenről a nők tehetnek, „minden szőke ribancot ki kellene végezni” és így tovább.

Persze, csak vicceltek, nehogy már komolyan vegyétek őket! Legalábbis így szerették volna láttatni magukat. Azóta is ez a fő sajátossága az internet fura részének, így a 4channek is: hogy hivatalosan minden csak vicc, magányos lúzerek összekacsintása, legrosszabb esetben is durva és szalonképtelen, de ártalmatlan irónia a sok-sok antiszemita, gyűlölködő, az iskolai lövöldözőket és tömeggyilkosokat éltető mém. Pont úgy, ahogy az iskolai bullyk is arra hivatkoznak, hogy „ugyan már, csak vicceltem, nehogy komolyan vegyed”, csak ezt százezrek művelték teljes egyetértésben, folyamatosan és hatalmas nyilvánosság előtt. Szegény Pepe tehát aktívan hozzájárult, hogy az internet az a pöcegödör legyen, amit ma ismerünk: ahol mindent szabad, semminek sincs következménye, és ahol mindent az irónia idézőjelébe raknak, hogy aztán erre hivatkozva mentesülhessenek a felelősség alól.

Itt tartottunk 2015-ben; innen tényleg már csak Donald Trump hiányzott. Mármint egészen konkrétan hiányzott: amikor bejelentette, hogy indul az elnökségért, a 4chan is szkeptikus volt, ám ahogy megtartotta első nyilvános kampányszerepléseit, egy emberként kaptak a fejükhöz:

Trump a béka tökéletes megtestesülésének tűnt; egy kicsit úgy is nézett ki, mint a jellegzetes, kajánul mosolygó, állát az ujjai közé csíptető, visszataszító 4chan-mutáns. Szinte azonnal megjelent az első mém, amelyen Pepe megkapta a jellegzetes szőkített bohócfrizurát: a hasonlóság így már kísérteties volt. A 4chan népe nézte, ahogy Trump trollkodik, nekimegy mindenkinek, csak erőből képes megszólalni, csak alázni tud és mindezt öntelt somolygással teszi, a Pepe-hívők úgy érezték: megvan az ő emberük.

Donald Trump pedig tökéletesen hozta a szerepet. Ha ő nem is, szürke eminenciása, Steve Bannon kampánytanácsadó pontosan értette, miről szól az internet, és meglátta a lehetőséget a mémekben, köztük a békában is:

Erre pedig tökéletes volt a 4chan és az ingyen érkező, szűnni nem akaró mémáradat. A következő lépés magától értetődő volt: Trump pepés mémet posztolt hírhedt (és azóta letiltott) Twitterére, a sajtótájékoztatókon pedig egy-egy pillanatra felvette a jellegzetes arckifejezést és kéztartást. A külső szemlélők ebből nem sokat vettek észre, ha furcsa is volt, mindenki egyszerű, trumpos manírnak vélte az egészet. A 4chan trolljai azonban vették az adást: Trump legitimálta az őrületet, ők pedig beálltak mögé. Úgy érezték, be kell juttatniuk őt a Fehér Házba, Trumppal együtt ugyanis egy kicsit Pepe is elnök lesz.

Nehéz megmondani, volt-e pillanat, amikor biztos lett, hogy Hillary Clinton elveszíti a választást. (És utólag fölösleges is okoskodni.) Ha viszont volt, akkor egész biztosan az volt, amikor elkezdett Pepéről beszélni. Először nyomoroncnak (deplorables) titulálta a Trump-szimpatizánsok felét, majd felhívta a figyelmet a békára és az általa képviselt értékekre; még egy online kisokost is összeállított, amely arról szólt, mi ez a mém és mi a baj vele. 

Ha akarta volna, sem tudta volna jobban megtorpedózni saját kampányát. 

Trump nyert, a világ döbbenetére és a „nyomoroncok” (akik persze büszkén vállalták a jelzőt) legnagyobb örömére. A 4chan bejuttatta Pepét a Fehér Házba. A többit tudjuk: rogyadozó gazdaság, koppanásig nyíló társadalmi olló, rasszista gyilkosságok, polgárháború-gyanús összecsapások és több százezer koronavírus-áldozat. Hogy milyen az, amikor milliónyi frusztrált, dühös, az életben érvényesülni mérsékelten képes (fehér) embernek azt üzenik: eljött a ti időtök, kezdődjék a harc, azt szépen megmutatta ez az elmúlt négy év.

A Pepe-sztoriban pedig apró mellékszál, hogy közben valaki felfedezett egy Kek nevű egyiptomi békaistent, aki zöldre színezve Pepére emlékeztette, a 4chan pedig újra felrobbant ettől. Pepéből vallás lett, a kekizmusnak pedig saját dzsihádja, sőt Kekisztán néven utópisztikus államszerűség, amelyért érdemes küzdeni, persze főleg úgy, hogy minden nem kívánt közösséget, népcsoportot, szubkultúrát likvidálunk.

Ha nem érted, mi ez az egész, nem hibáztatlak, de sajnos csak annyit tudok mondani, hogy egyszerűen így működik az internet, és kész. A Trump-kampány és a 4chan furcsa, szomorú világának találkozása nem is vezethetett máshova, mint nacionalista őrülethez. A kekizmus lényege a szokásos rasszista baromság: hogy

A bizonyos körök természetesen a zsidók, az antirasszista civilek, a liberálisok és a bevándorlók.

Az őrület azóta csak fokozódott: Pepének már saját kriptovalutája van, rajongói (akik már inkább fura kriptobányász-vállalkozók, mint altright fórumhuszárok) pepés kártyákkal kereskednek, fizetőeszközként pedig természetesen saját pénznemüket használják, amelyet egyébként az alternatív tőzsdén is jegyeznek, tehát valódi pénzre válthatók. A legügyesebb Pepe-tőzsdecápák már sportautót és jachtot is vettek.

Az alkotó, Matt Furie nagyjából Trump megjelenése környékén kezdett végleg becsavarodni. A most 42 éves művész érthető módon képtelen ép ésszel végignézni, hogy szörnyeteget teremtett, ártatlan mesefigurájából gonosz, szélsőjobbos jelkép lett. Nem tehetett róla, persze, de így is felemésztette a lelkifurdalás, és persze az, hogy vagy leordították a fejét az utcán, vagy rajongóként borultak le előtte pont azok, akiktől inkább távol akart maradni. Egy volt lakótársa, aki a Boys’ Club egyik szereplőjét  ihlette, Pepét tetováltatott a felkarjára még anno; most pedig úgy takargatja, mintha legalábbis horogkereszt lenne. (Bizonyos értelemben az is.) Furie-ék pepés ruhái, amik még a cukimém-robbanás idejéből valók, raktárban rohadtak meg. Tudta jól, ha eladja a több ezer inget és pólót, csak szélsőjobbosok hordják majd őket, ennyit pedig nem ért meg neki a pénz.

Próbálkozott mindennel: „mentsük meg Pepét” jelszóval kampányt indított, internetes kihívásként kedves rajzokat készített és várt rajongóitól a békával a főszerepben. Érkeztek is, ám minden egyes kedves képre száz másik Hitler-bajszos, gonosz, rasszista Pepe jutott. Furie végül jelképesen megölte és egy rövid képregényben eltemette teremtményét, akiket a Boys Club tagjai hantoltak és gyászoltak el. (Mondanunk sem kell: a 4chan kihirdette, hogy Pepéből a szélsőjobb mártírja lett.)

Az utolsó csepp ebben a pohár zavaros, büdös trutyiban az volt, amikor egy alt-right „művész” rasszista, iszlamofób mesekönyvet írt és rajzolt Pepével a főszerepben. Ez „játékosan, könnyed stílusban” tanította volna a gyerekeket arra, hogy jobb nagy ívben elkerülni mindenkit, akinek a bőrszíne sötétebb, mint az övék, és hogy milyen károkat okoz a fehér Amerikának az iszlám terjedése. Matt Furie erre már támadásba lendült, szerzőijogász-csapatával (akik szerencsére pro bono dolgoznak) azóta is sorra nyeri a pereket, például a hírhedt összeesküvéselmélet-hívő Alex Jones ellen, aki pepés posztereket árult. Szerencsére a „mesekönyv” kiadását is sikerült megakadályozniuk.

Képregényt pedig inkább nem rajzol, és alighanem sokáig nem is fog. Pepe emlékét pedig azóta is őrzik a 4chan harcra kész trolljai, és ez ellen Joe Biden és Kamala Harris sem tehet semmit.

További cikkek a témában

• Marie Antoinette első festője volt, mára az egyik legnépszerűbb internetes mém lett belőle
• „Ne süss kenyeret, azt sem tudod, hogy kell, ellentétben velem”
• A legmenőbb magyar mém, Hide the pain Harold is feltűnt egy francia koronavírusos kampányban