„Jó lenne, ha főállásban lehetne ezzel foglalkozni” – mit csinál egy audionarrátor és miért kellene sokkal több helyre?

Látó emberként sokszor bele sem gondolunk, hogy milyen alkalmazkodást kíván a látássérültek részéről, hogy egy alapvetően nem az ő igényeikre szabott világban élnek. A nyilvánvalóbb, hétköznapi példákon túl érdemes belegondolni, hogy mennyi mindenről maradna le egy látássérült ember, például egy színházi előadás vagy egy kiállítás esetén. A feltételes mód pedig azért indokolt, mert már Magyarországon is létezik audionarrátori képzés, amely nem csak a fenti helyzetekre kínál megoldást. Arról, hogy ez pontosan mit takar, Szathmáry István szerkesztő-grafikussal beszélgettünk, aki tavaly december óta végzett audionarrátornak mondhatja magát, illetve a Láss velünk! Audionarrátorok Társasága nevű szervezet egyik társalapítója…

„Én sem tudtam sokat erről a területről, egy véletlennek köszönhető az egész – mondta Szathmáry, telefonbeszélgetésünk során. – Már korábban is többször szóba került, ha valakivel beszélgettem, hogy állítólag kellemes az orgánumom. Furcsa volt, mert csak az tűnt fel, hogy többen is megkérdezték, hogy miért nem foglalkozom ilyesmivel! Ezután pedig, egy kedves barátom, bizonyos Herczeg Szonja (az nlc munkatársa – a szerk.) könyvbemutatójára mentem, aki a helyszínen a kezembe nyomta a könyvét, hogy olvassak fel belőle egy keveset. A helyszínen is jó visszajelzéseket kaptam, de én magam is elgondolkodtam, hogy esetleg kezdhetnék-e ezzel valamit. Végül, egy ismerősöm Facebook-bejegyzését láttam, amiből megtudtam, hogy létezik a Bodor Tibor Kulturális Egyesület. Bodor Tibor szinkronszínészként is dolgozott és gyakran a munkája után is a stúdióban maradt, hogy könyveket olvasson fel vakok és gyengénlátók számára. Így tudtam meg, hogy létezik egy kifejezetten a számukra létrehozott hangoskönyvtár, amelyhez önkéntesek olvasnak fel. Én is elkezdtem ezzel foglalkozni, most tartok a harmadik könyvemnél.”

István végül szintén az egyesület Facebook-oldalán találkozott egy hirdetéssel, amelyben az EMMI fennhatósága alá tartozó Nemzeti Fogyatékosságügyi- és Szociálpolitikai Központ Közhasznú Nonprofit Kft. audionarrátori képzését hirdették.

„Pár éve már meghirdették a képzést, de mostanra úgy érezhették, hogy még több szakemberre lenne szükség” – tette hozzá. „Az első képzés résztvevői egyébként azóta létrehozták az AKKU nevű egyesületet, amelyen keresztül főleg színházi előadásokat akadálymentesítenek. Ebben a csoportban végzett Tóth Cecília is, akiről úgy tudom, egyedüliként főállású audionarrátorként – és esélyegyenlőségi referensként – dolgozik a Pesti Magyar Színháznál, hogy a látássérültek is részesülhessenek a kulturális fogyasztásból.”

István szándékosan használja az akadálymentesítés kifejezést, egy audionarrátor ugyanis többet tesz, mint, hogy egyszerűen elmondja, mi folyik a színpadon.

„Cili például már a próbafolyamatban is részt vesz, folyamatosan építi fel a saját szövegkönyvét – magyarázta Szathmáry István. – Ebben azokat a dolgokat írja le, ami a párbeszédek között-alatt a színpadon történik. Például valaki bejön, kimegy, elővesz valamilyen tárgyat, elmosolyodik, egyszóval minden lényeges háttérinformációt. Ez egyszerűen hangzik, de óriási felelősség, ami hatalmas koncentrációt igényel. Nem lehet minden este ugyanazt felolvasni, mert apró változások bármikor történhetnek. Például, mi is voltunk gyakorolni a Pesti Magyar Színházban, ahol Eperjes Károly rendezésében próbálták a Rómeó és Júliát. Mi viszont hiába írtuk le, hogy Lőrinc barát elővesz egy zöld növényt, mert az előadáson már egy rózsaszálat vett elő. Az audionarrátor tehát sosem mehet biztosra, néha rögtönözni is kell. Ráadásul, a színház esetében az audionarráció nem csak azt jelenti, hogy a látássérültek kapnak egy technikai segédeszközt, amivel követni tudják az előadást. Előtte ugyanis bejárják a színpadteret is, hogy meg tudják tapogatni a tárgyakat, megfogják a kellékeket. A látássérültek úgynevezett »térérzékelő« látást használnak, ezért fontos, hogy tudják, mi merre van. Ez egy komplexebb élmény, ami szintén része az audionarrációnak.”

Törvény kötelezi a tévéket az audionarrációra

Az audionarrátorok a színielőadások mellett filmek és sorozatok történéseit is narrálják, igaz, hazánkban főként még csak az előbbi kategóriában dolgozhatnak az Istvánhoz hasonló szakemberek.

„Szerencsére már nálunk is egyre több magyar filmet látnak el audionarrációval – mondta a szakember. – Gigor Attila Kút című filmjéhez már készült ilyen, de Till Attila Tiszta szívvel című alkotásához is készült ilyen. A filmeknél nem mindig az audionarrátor mondja fel a szöveget, például a Tiszta szívvelnél Kálid Artúr hangját hallhatják a nézők, igaz, a szöveget szakember írta meg. Ez egy összetett munkakör, előfordul, hogy írni és narrálni is kell, de lehet, hogy csak az írás marad.”

István rámutatott, hogy az új képzést feltehetően az indokolja, hogy kevés a képzett szakember az országban, ugyanis ma már törvények kötelezik a tévécsatornákat az audionarrációra.

„Elvileg kötelező lenne a nagyobb tévécsatornáknak biztosítani az esti főműsoridőben, hogy a hazai gyártású filmek a látássérültek számára is elérhetőek legyenek a gyakorlatban, viszont egyelőre kissé kusza a helyzet: minket még tavaly januárban vettek fel a képzésre, aztán egy hónap múlva kitört a pandémia, így most fogalmunk sincs, hogy mi fog történni – magyarázta István. – A színházak is bezártak, mire odáig jutottunk, így élő színdarabon nem is volt esélyünk kipróbálni magunkat, csak felvételek alapján. Sajnos, úgy látom, hogy egyelőre több helyen még megpróbálják »okosba« megoldani ezt a dolgot. Egy látássérültek által látogatott facebookos fórumon nagy felháborodást is okozott, hogy az egyik nagy kereskedelmi tévé egyik sorozatához nem tudtak megegyezni egy szakképzett audionarrátorral, így megcsinálták saját erőből a dolgot, a végeredmény olyan is lett. Ez ugyanis tényleg egy szakma, nagyon sok mindent meg kellett tanulnunk a képzés során, például azt is, hogyan teremtsünk kapcsolatot a látássérültekkel. Az audionarráció megírásánál ugyanis nem elég, ha leírjuk, hogy szerintünk mi érdekes a jelenetben, hanem egyrészt át kell hangolódnunk az ő gondolkodásmódjukra és ki kell alakítanunk egyfajta következetes logikát. Például, egy kiállítás narrációja esetén követhető »menetrendet« kell használni, hogy könnyen érthető legyen egy látássérült számára. Ez annyit jelent, hogy például balról jobbra haladva írom le, hogy mi van a teremben, vagy kialakítok egy megfelelő viszonyrendszert, hogy mi, mihez képest hol található. Ez pedig nagyon érdekes, mert kérdés, hogy látóként észreveszel-e mindent, ami egy nem látó ember számára fontos lehet.”

Hogyan „látja” a színeket egy látássérült?

Ahogy István is mondta, az audionarráció jóval összetettebb munka annál, mint egyszerűen elmesélni, hogy mit látunk a szemünkkel. Egy-egy film vagy színdarab dramaturgiájában azonban előfordulhat, hogy kulcsfontosságú szerepe van például a színeknek, ezért megkérdeztem a szakembert, hogy audionarrátorként hogyan oldják meg ezt a kihívást.

„A tanfolyamnak köszönhetően megtanultam, hogy nekünk, látóknak nagyon sok hamis előfelvetésünk van a látássérültekről – hangsúlyozta Szathmáry István. – Szomorú kimondani, de gyakran úgy kezelik őket, mintha szellemi problémájuk lenne, holott ez nem igaz. A kérdésre válaszolva, lényegében minden látássérült valamilyen formában tisztában van a színekkel. Persze, felmerül sokszor a kérdés, hogy honnan tudja, milyen a piros vagy a narancs. Természetesen nem úgy érzékelik a színeket, mint a látók: általában bizonyos dolgokkal-érzetekkel társítják a színeket.”

Például, ha a szürkét kell elmagyarázni nekik, akkor a kezükbe adnak egy acélgolyót. A fehér színt pedig úgy érzékelik, hogy megfognak mondjuk egy marék havat, és akkor tudják, hogy a fehér szín egy hűvöses hangulatú szín. A „szerzett” látássérülteknek is szüksége van erre, akik valaha látók voltak, ugyanis az ő emlékeik is megkopnak, de valamilyen formában a színek emlékezete megmarad.”

Nem csak a színek leírása állítja kihívás elé az audionarrátorokat, ahogy interjúalanyunk rámutatott, a korhű ruhák leírása sem éppen magától értetődő feladat.

„Nagyon tanulságos lenne szerintem, látóként beülni egy színházi előadásra, és úgy követni az audionarrációt – magyarázta Szathmáry István. – Például, a már említett Rómeó és Júlia esetében körül kell írni a korhű ruhákat. Elsőre azt gondolnád, hogy ez látóként nagyon könnyű, aztán egyszer csak találkozol egy olyan kifejezéssel, ami még egy közepesen művelt ember számára sem feltétlenül egyértelmű. De mondok egy másik példát is: valamelyik színdarabban szerepel a »kacskakezű« kifejezés. Van, aki tudja, hogy mit jelent ez, de hogyan magyarázod el annak, aki nem tudja? Ahány narrátor, annyiféle módon próbálják megoldani az ilyen helyzeteket. Azt is fontos elkerülni, hogy a látássérültek helyett értelmezzük a filmet, vagy például egy festményt.”

Mindent a kéznek

A kiállítások logikáján túl nem árt belegondolni abba sem, hogy a képzőművészeti alkotásokat hogyan fogadhatják be a látássérültek. Bizonyos tárgyaknak megcsinálják a modelljét, amit meg lehet tapogatni, de akad olyan épület is, amelynek elkészítették a vakok és látássérültek által felfedezhető makettjét is.

„Engem az a kérdés izgat a legjobban, hogy a múzeumokban mennyire fog működni az audionarráció – tette hozzá a szakember. – Egy csoporttársam mesélte, hogy nyugaton van kifejezetten olyan audionarrátor, aki festmények körülírásával-leírásával foglalkozik, mellette pedig ott egy művészettörténész, aki értelmezi a képet. Sajnos, nálunk egyelőre ez még nem forrta ki magát, minden azon fog múlni, hogy a múzeumok mennyire lesznek erre nyitottak.”

Visszatérve a festményekre, a színeken túl az is érdekes, hogyan lehet átadni, például egy absztrakt vagy nonfiguratív festmény tartalmát audionarráción keresztül.

„Ez egy jó kérdés, a képzés során épp az volt az egyik feladatunk, hogy leírjuk Picasso Három muzsikus című képét – magyarázta Szathmáry István. – A legjobb mindig az, ha találunk egy jó hasonlatot. Erre van egy másik példám: az ózdi Látványpark 1956-os termét kellett narrálnom, ahol ki volt állítva egy korabeli tank, úgy, hogy nyitva volt a teteje. Nem kezdtem el utánaolvasni a hadászati szaklapokban, hogy ezt hogy hívják, inkább azt mondtam-írtam, hogy „nyitott fedél, ami formáját tekintve emlékeztet egy melegszendvics-sütő tetejére. Itt kell megemlítenem Weisz Ildikó és a férje, Amriskó Tamás nevét, akik már évek óta foglalkoznak múzeumi narrációs anyagok elkészítésével. A látássérült Tamás meghallotta ezt a hasonlatomat és azt mondta, hogy ez szerinte fantasztikusan jó ötlet volt, mert neki így egyből »megvolt« fejben, hogy hogy nézhet ki a tank ajtaja. Hasonló a helyzet, ha például egy sci-fi filmben kell körülírni egy űrhajót vagy egy soha nem látott űrlényt. Ilyenkor bejön a képbe még egy fontos fogalom, az úgynevezett előnarráció, amit filmek és színdarabok esetén is használnak. Egy színdarabnál ebből kiderül, hogy melyik színházban, kinek a rendezésében játsszák a darabot, de egy film esetében is lehet ilyet csinálni. Lehet, hogy a narrátor eltölt egy fél napot azzal, hogy megfogalmazza például azt, hogy néz ki a filmen látható űrlény. Viszont, ha ez már megvan, akkor elég csak az előnarrációra hivatkozni és nem kell mindig körülírni a látványt.”

Nagy a nyomás, ha valaki rád van utalva

István, csoporttársaival együtt tavaly februárban kezdte a képzést, igaz, ebben benne volt a nyári szünet is, a járvány miatt pedig végül december elején fejezték be a tanulmányaikat. Mint mondja, szíve szerint mindenkit beíratna egy hasonló tanfolyamra.

„A képzés szerintem legfontosabb része, bár nem szeretem ezt a kifejezést használni, de az érzékenyítés volt – emlékezett vissza. – Elsőre nekünk is megmosolyogtató volt, amikor egymást kellett vezetgetni az épületen belül. Rendkívül nehéz »nem vaknak« lenni egy ilyen szituációban, amikor átéled azt a pszichológiai nyomást, hogy rá vagy utalva valakire. Fordítva legalább ekkora a nyomás, amikor azt érzed, hogy rád van utalva egy ember. Nagyon hasznos volt, átérezni, hogy a látássérültek közössége nem egy izolált csoport, vagyis, nem kellene, hogy izoláltak legyenek. Körülbelül százezer embert érint ez Magyarországon, mivel nemcsak az számít látássérültnek, aki teljesen vak, hanem az is, akinek mondjuk hályog van a szemén, vagy makuladegenerációval küzd, de előfordul, hogy valaki egyszerűen csak öreg és nem biztos, hogy tudja követni a színpadon-képernyőn látható eseményeket, akkor neki is jól jön a narráció.”

Felmerül még a kérdés, hogy audionarrátorként meg lehet-e élni 2021 Magyarországán. István szerint egyelőre még lenne hová fejlődni.

„Egyelőre sajnos úgy érzem, nincs meg a kellő visszhangja ennek a témának, nem tudatosult a közvéleményben, hogy létezik ilyesmi, illetve, hogy szükség lenne rá – magyarázta a szakember. – Pedig a nyilvánvalókon túl rengeteg területen lehetne használni. Én például már egy ideje előfizetek egy lengyel hetilap elektronikus kiadására, ott minden egyes szám fel van narrálva. Magyarországon viszont nem is tudok olyan újságról – leszámítva pár önkéntes megoldását – ahol létezne ilyen. Ráadásul, sajnos most egy picit megrekedtek az ezzel kapcsolatos folyamatok a járvány miatt. A kérdésre válaszolva, én egyelőre nem hagynám ott az állásomat, mert nem hiszem, hogy csak az audionarrációból meg lehetne élni Magyarországon. Az egyik csoporttársam tárgyalt egy kereskedelmi tévével az egyik műsorról, hamar kiderült, hogy nem igazán értik, hogy ez mennyi munkával jár és mennyit kellene érte fizetni. Akkor lehetne komolyan beszélni főállású audionarrátorokról, ha lennének még olyan színházigazgatók, mint a Pesti Magyar Színházban, akik azt mondják, hogy erre a célra eltartunk egy embert, vagy pályáznak támogatásokra, technikai eszközökre és hasonlókra. Minden nagyobb színházban szükség lenne ilyen munkatársakra, de a nagyobb múzeumokban is, és hát, ott egy csomó nemzeti filmes háttérintézmény, ahol szintén lenne helye pár kollégának. Magyarul, ember lenne, már csak szándék kéne mellé. Remélem, ez megvalósul, mert kevés pozitívabb dolgot tudok ennél elképzelni.”

Még több esélyegyenlőség az nlc-n:

• Ábris csak oviba szeretne járni! – SMA-s kisfiúként viszont ez mégsem olyan egyszerű
• Ebben az országban a legjobb ma nőnek lenni
• Így nincs értelme az esélyegyenlőségnek