Lajkó Gábor agyi bénulással született, társaihoz képest hatalmas lemaradással tanult meg járni, de már önmagában az is kész csoda volt, hogy lábra állt, orvosai ugyanis semmi jót nem jósoltak neki. Már 5 éves is elmúlt, amikor megtette az első lépéseket… Ma mégis boldog családban, teljes életet él feleségével és gyerekeivel, és azt csinálja, amit a legjobban szeret: alkot, zenél, verseket ír kicsiknek és nagyoknak, és egyvalamiben biztos: bármit hoz az élet, soha nem adja fel!
Mi volt a legnagyobb küzdelem eddig az életedben, azontúl, hogy megszenvedtél a lábra állásért?
Nehéz volt elfogadni saját magamat. Sokat keseregtem azon, hogy nekem miért ez a sors jutott. A feleségem volt az, aki nagyon sokat segített ebben, támogatott, hogy kimozduljak azokból a kilátástalannak tűnő nehéz helyzetekből, amikor nagyon magam alatt voltam. Nem volt számára egyszerű, mert sokáig képtelen voltam azt is elfogadni, hogy valaki olyannak szeret, amilyen vagyok…
Milyen hátrányok értek az állapotod miatt?
Például annak idején Szovjetunióban szerettem volna tanulni, ugyanis anyanyelvi szinten akartam megtanulni az oroszt. A felvételim sikerült, mégsem vettek fel, mert az akkori pártállam szerint „mozgássérült ember nem képviselheti az országot”. Lázadó fiatalként ez elfogadhatatlan volt számomra. Felutaztunk vidékről Pestre az akkori Művelődési Minisztériumba is, ahol egy osztályvezető közölte azt, amit az előbb idéztem. Még Gorbacsovnak is írtam levelet… Később szerettem volna beiratkozni a tanárképző főiskolára és szükségem volt egy orvosi alkalmassági vizsgálatra. Az ott dolgozó doktornő kiállította ugyan a papírt, de meg kellett ígérnem, hogy soha nem leszek tanár, mivel szerinte ez nem egyeztethető össze a betegségemmel. Végül diplomás tanár lettem, hála a hitemnek és a kitartásomnak. De ebből is látszik, hogy ahhoz, hogy elismerést kapjon egy fogyatékkal élő ember, többszörösen kell bizonyítania az egészségesekhez képest.
Lajkó Gábor (Fotó: Kiss Czakó Imre)
A Pető Intézetben tanultál. Mit adott számodra az a közeg?
Örökké hálás vagyok az ott dolgozó konduktoroknak, hiszen tényleg a képességeim csúcsát hozták ki belőlem. A Pető Intézetben tanultam meg tőlük a küzdeni tudást, és azt, hogy nincs reménytelen helyzet. Csodálatos emberek dolgoznak ott nap mint nap azért, hogy a sorstársaimnak minél teljesebb élete legyen. Azt is tudni kell, hogy az én diagnózisommal kevesen jutnak el ennyire jó állapotba. Három alkalommal műtöttek, fantasztikus orvosok, szinte valódi csoda történt velem, amikor képes lettem bot nélkül is járni…
Milyen nehézségekkel kell szembenéznetek a hétköznapi életben?
Bármilyen fogyatékosság jelentős többletköltségekkel jár. Gyógyszerek, műtétek, rehabilitáció, tolószék és még sorolhatnám. Egy mozgássérült, mint én is, állandóan kénytelen használni az autóját, hiszen nem tud gyalogolni, buszozni, vonatozni. A benzin is rengeteg pénzbe kerül. A jelenlegi ellátás összege viszont olyan alacsony, hogy ebből képtelenség finanszírozni ezeket a költségeket. Lehetne ezen min javítani… Van például olyan európai ország, ahol a fogyatékos emberek alanyi jogon kapnak egy átlagfizetésnek megfelelő támogatást és ezt akkor is megkapják, ha emellett még dolgoznak. És jó lenne, ha a rokkantnyugdíjak is emberhez méltó életet tudnának biztosítani. Eléggé elszomorodom akkor is, amikor jogosulatlanul elfoglalják a parkolókban a mozgássérülteknek fenntartott helyeket. Ilyenkor nem tudom befogni a szám, nem is egyszer vitatkoztam már ennek kapcsán. De sokszor az is gond, hogy a rámpákat olyan meredekre építik, hogy képtelenség felmenni rá tolókocsival, de bottal se nagyon. Embertársaimnak üzenném, hogy ha valaki segíteni szeretne nekünk az utcán, kérdezze meg, hogy azt hogyan tehetné. Velem ugyanis többször előfordult már, hogy szinte elrántottak. Az emberek többsége egyébként nagyon segítőkész és ez jóérzéssel tölt el.
Fotó: Pöttyös Bögre zenekar / Facebook
Sok a nehézség az életedben. Mi az, ami segít ezeken túllendülni?
Amikor évekkel ezelőtt hirtelen, szinte egyik napról a másikra jogellenesen kitettek az akkori tanári állásomból, nagyon komoly mélypont következett az életemben. Egy ideig biztosítási ügynökként dolgoztam, aztán annak is vége lett. Borzasztó volt átélni, hogy reggelente mindenki munkába indul, én pedig otthon vagyok. Nagyon sajnáltam magamat, ráadásul akkor már régen nem élt anyukám sem, aki addig a támaszom volt. Úgy éreztem, én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Ebben a lelkiállapotban néztem meg Nick Vujicic filmjét, aki egy végtagok nélkül született ember. Nick sérültként, egészséges embereknek tart a mai napig előadásokat arról, hogyan éljünk boldogan. Emlékszem a felismerésre, amikor észrevettem, hogy Nickhez képest én egészséges vagyok. Van kezem, lábam, sőt feleségem, gyerekeim, egyszóval mindenem megvan. Azóta így szemlélem a világot. Nem kesergek olyan dolgok miatt, ami nincs, hanem hálás vagyok mindenért, amim van. Ez a szemlélet szinte azonnal megnyitott egy új világot. Elkezdtem pozitív, építő jellegű dolgokkal foglalkozni újra.
Hogyan jött a zenekar-alapítás ötlete?
Jó pár éve keresett meg két barátom azzal, hogy csináljunk egy zenekart, amiben gyerekeknek szóló dalokat játszunk. Nagyon jó ötletnek tartottam, és rögtön azt is javasoltam, hogy írjunk saját dalokat, mert így lesz a leghitelesebb az előadásunk. Megalakítottuk hát a Pöttyös Bögre zenekart. Verseket írok, és ezekhez komponáljuk a dallamokat zenésztársaimmal Kis Dáviddal és Kis Csabával. Rájöttem, az élet mindig az utunkba sodorja azokat az embereket, akikkel meg tudjuk valósítani a céljainkat, csak nyitott szemmel kell járni. Hiszek benne, hogy nem hiába, nem céltalanul jöttünk a világra, mindenkiben van valami érték. Néha persze nem egyszerű felfedezni magunkban, hogy mi is ez. Úgy vélem, először a saját félelmeinket kell legyőzni. Fogadd el magad, és a világ is elfogad!
Hívtak benneteket Kaliforniába is tavaly, hogy ottani magyar gyerekeknek zenéljetek…
Igen, életem nagy álma volt, hogy a zenekarral kiutazzunk Amerikába. Váratlanul felkérést kaptunk Rachidi Máriától, a Walnut Creekben működő magyar iskola igazgatójától, hogy szeretettel várnak minket a magyar fesztiválon fellépőként, mi pedig boldogan elfogadtuk a meghívást. Sokat kilincseltünk támogatásokért, hogy el tudjunk utazni. Nem volt egyszerű összeszedni a pénzt, egy évünkbe telt; mikor kidobtak az ajtón, visszamentünk az ablakon, de végül meglett a szükséges összeg. A vízum már a fiókban, a repülőjegyek már a zsebünkben voltak, amikor kitört a koronavírus-járvány… De mint mondtam, én soha nem adom fel! Előbb vagy utóbb, de biztosan megvalósul ez az álmom is!