Unod az embereket, eleged van a világból? Alapíts mikronemzetet!

Esküszünk, nem ítélkezünk, ráadásul aktuálpolitikai kérdésekben sem tisztünk állást foglalni, de ettől még tény: a választások óta azokban a buborékokban, amelyekre rálátásunk van – városi fiatalok, értelmiségiek, multik és hazai vállalkozások alkalmazottjai – főleg a tanakodást látjuk, hogy most merre tovább. Van, aki elköltözne az országból, van, aki már el is költözött, és van, aki maradna, csak éppen másképp, mint eddig: ellenálló közösségbe szerveződve, belső emigrációba vonulva, önellátó, a borítékolható világégést is túlélő gazdaságot alapítva.

Van aztán, aki azt mondja, hogy nem az országból kell elköltözni, hanem, ha nem tetszik a rendszer – márpedig nem tetszik –, alapítani kell egy újat. Értsd: körbenézni, és azt mondani, hogy ez a terület, ahol élünk, mostantól független az államtól, csak a miénk, mi hozzuk a szabályokat, és várjuk azokat, akiknek szimpatikusak az elképzeléseink. Ennek az elgondolásnak az extrém, de ijesztően népszerű példája az, hogy

Ez természetesen abszurd elgondolás (az erről szóló Facebook-oldal is szerencsére csak vicc), mégis érdemes foglalkoznunk vele, már csak azért is, mert az elmúlt évtizedekben több tucatnyi elszánt aktivista próbálkozott az úgynevezett mikronemzet-alapítással, amely pont erről szól: bezárkózni és kikiáltani magunkat független államként, majd rávenni a környező civilizációt, hogy hagyjon minket békén. És tudjátok mit? Általában sikerült nekik.

Nagyon fontos, hogy a mikronemzet nem egyenlő a mikro- vagy miniállammal; utóbbi valódi országként működik, csak az különbözteti meg a „rendes” államoktól, hogy sokkal kisebbek. Van saját kormánya, bírósága, törvényhozó és végrehajtó hatalma, hivatalai, határai, és ami a legfontosabb: elismerik államként. Ilyen például a Vatikán, Luxemburg vagy Andorra. A mikronemzet egyéni kezdeményezés, kikiáltása politikai állásfoglalás – függetlenül attól, hogy kétségbeesett gesztusról vagy viccről van-e szó –, és senki nem gondolja, hogy valódi, független országként működnének, kivéve talán önjelölt vezetőiket. Éppen ezért nagyon-nagyon érdekesek. Össze is gyűjtöttünk három csodálatos példát. Az alábbi történetek nem is magukról a nemzetekről szólnak, hanem az emberekről, akik tényleg hittek abban, hogy sikerülhet szembeszállni a hatalmasságokkal és megszervezni egy mindentől és mindenkitől független, önellátó közösséget; annyira hittek ebben, hogy sikerült nekik.

Liberland

Van egy tekintélyes méretű, de geopolitikailag mégis jelentéktelen szakasz a Duna partján, a szerb és a horvát határ mentén, amely nem kellett senkinek, csak egy idealista politikusnak. Ami pedig ebből a helyzetből született, az egészen csodálatos. A szerbek és a horvátok évtizedekig hadakoztak a Duna-menti területeken, de ehhez a lakatlan, mocsaras-erdős szakaszhoz valahogy senki sem ragaszkodott; földrajzi adottságait nézve nem csoda.

Ezt tudva nem is meglepő, hogy Liberlandet nem egy szerb vagy egy horvát ember (társaság) alapította, hanem egy szimpatikus, fiatal cseh politikus és aktivista, Vít Jedlička, aki rögtön meg is tette magát elnöknek. Hogy miért szimpatikus? Főleg azért, mert a programja főbb pontjai ezek:

• az adófizetés önkéntes és becsületkassza-alapú;
• minél több szabadságot mindenkinek;
• minél kevesebb kormányzatot mindenhova.

A „mindenhova” persze nagyzó szó ahhoz képest, hogy az egész „ország” mindössze 7 négyzetkilométeren terül el, de Jedlička becsületére legyen mondva, így is gondolt mindenre. Külön pénznemük is van, fantáziadúsan Liberland a neve, kriptovaluta-alapú, tehát akár még működhetne is. Kérvényezett saját előhívószámot (ha valakit érdekel, a 422 az, vagyis lesz egyszer, ha jóváhagyják, amire most nem sok esély van), és elkészült a saját honlapja is, letölthető brosúrával; egészen szép, áttekinthető, és gyakran frissítik, még az elnök e heti programja is böngészhető rajta. Jedlička egyébként teljesen komolyan veszi a projektet, találkozókat szervez (igaz, manapság inkább a metaverzumban), beszédeket tart, tervezi az országa jövőjét, mint minden tisztességes politikus. Az persze nem meglepő, hogy bárki, aki képes volt kikiáltani a saját országát, államférfiként tekint magára, az viszont igen, hogy mindezt képes úgy művelni, hogy közben nem egy alufóliasisakos bolond, hanem szimpatikus és komolyan vehető figura.

Az amúgy tényleg gyönyörű miniállam egyetlen szépséghibája a lélekszáma, ami a legfrissebb hivatalos adatok szerint kereken nulla. Az erdős, folyóparti terület ugyanis teljesen elhagyatott, és hiába alapítottak országot a területén, ettől még senkinek sem támadt kedve oda is költözni. Egy cseh újságíró bejárta Liberlandet, miután ország lett belőle, de csak egy házat talált, az is vagy harminc éve elhagyatott. Sebaj, az aktuális geopolitikai eseményeket nézve lehet, hogy hamarosan sorban állnak majd állampolgárságért.

Christiania

Alighanem a legismertebb mikronemzet; nem az erdőben, a sivatagban vagy egyéb elhagyatott területen jött létre, hanem Európa egyik ikonikus városának kellős közepén. A koppenhágai kommunából kinőtt, valóban kész kis országként működő közösség éppen ezért a legjobb minta azoknak a budapestieknek, akik úgy szeretnének kivonulni a közéletből (és kicsit a civilizációból is), hogy szeretett városukról és annak szolgáltatásairól azért mégsem mondanának le.

Christiania ráadásul szimbolikus helyszíne is a világ talán legnagyobb hippi kommunájának. A történelmi védfalak mentén található épületek a második világháború után a dániai nácik kivégzésének helyszíne volt, majd barakként használta a hadsereg. A katonák a hatvanas évekre kiköltöztek, a sok-sok épület üresen állt, legfeljebb a koppenhágai hajléktalanok vették birtokba egyiket-másikat.

A fordulópont az volt, amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a közelben élő családok elkezdték lebontani az eleve rohadófélben lévő drótkerítést. Sokan úgy tartják, hogy ezzel üzentek a kormánynak, hogy elegük van; valójában csak zavarta őket a látvány, és szerették volna, ha a gyerekeiknek van hol játszaniuk. Játszottak is, a szülők pedig egyre több időt töltöttek az elhagyatott épületek közt, és hónapról hónapra többen voltak, akik egyszerűen ott maradtak. Végül egy Jacob Ludvigsen nevű újságíró (az ország egyik legismertebb provo aktivistája; ők voltak azok, akik erőszakmentes akciókkal provokáltak ki erőszakos reakciókat a hatóságoktól) cikket írt az akkor már Christianiaként emlegetett területről. Ebben az írásban kiáltotta ki független köztársaságnak a barakkot 1971-ben.

A hetvenes-nyolcvanas években olyan volt az egész, mint a Kereszténydemokrata Néppárt legrosszabb rémálma: az ablakokból fürtökben lógtak az anarchisták, punkok, hippik, akik a szabad szerelmet és a „semmi hatalmat senkinek” elvet hirdették a lehető leghangosabban. A miniállam volt az LMBTQI-mozgalom központja, workshopokkal, koncertekkel, meditációval, jógával; Ludvigsen kihirdette, hogy itt szívesen látják azokat a drogfüggőket is, akiket mindenhonnan elhajtanak, és akikre nem tart igényt a többségi társadalom.

A baj csak az volt, hogy úgy gondolták, a dán jogrendszer nem vonatkozik rájuk. Ez persze főleg az államot zavarta; igaz, a hatóságok évtizedekig nagyvonalúan szemet hunytak a nyílt marihuánafogyasztás és -kereskedelem felett. Egy idő után azonban elfogyott a türelem: a kétezres évek elején kezdték kőkeményen felszámolni a drogokat. Azóta nagyjából rendeződött a helyzet, a helyiek betartják a törvényeket, adóznak és összedobják a pénzt a közművekre. A törékeny idillt csak egy utcai lövöldözés árnyékolta be 2005-ben, igaz, ez pont azután történt, hogy a rendőrség megüzente, hogy nincs több marihuána. A tiltás után persze, hogy megjelentek a fegyveres dealerek és a bandák – ezzel is bizonyítva, hogy a lágydrogok legalizálása nem ördögtől való ötlet.

Christiania titka az, hogy működik: megalapítása óta számtalan cikk és tanulmány született arról, hogy a miniállam valójában a világ egyik legsikeresebb társadalmi kísérlete. Olyan, amely a kormánynak is fontos: sok cég tart itt bulit, csapatépítőt, és mutatja meg magát befektetőinek, partnereinek. Mára pedig hatalmas turistalátványosság lett, amely azt üzeni: a dán független, karakán, szabadságszerető nép.

Az 1971-es kiáltványcikk pedig legfeljebb megjelenése idején volt aktuálisabb, mint ma. „Ez a legnagyobb lehetőség, hogy a nulláról újraépítsük a társadalmat, úgy, hogy közben a meglévő berendezkedést is megtartjuk. Hogy legyen saját erőművünk, fürdőnk, stadionunk, ahol az összes békére vágyó meditálhat – és persze jógaközpontunk. Termek, ahol nagyobb csoportok is otthon érezhetik magukat. Épületek a drogosoknak, akik túlságosan paranoidok és gyengék, hogy beszálljanak a napi hajtásbal. (…) Eltitkolták a város ezen arcát, de ennek vége.”

Molossiai köztársaság

Ez a lista csupa fantasztikus emberről szól, de őszintén szólva senkinek sem szurkolunk annyira, mint Kevin Baugh-nak. Ő ugyanis a fejébe vette, hogy a köves, sivatagos nevadai táj közepén, az emberi civilizációtól minden irányban nagyon távol eső farmja ezentúl független állam, méghozzá egy dél-amerikai minta szerint működő banánköztársaság, amelynek ő a teljhatalmú diktátora. Bár maga a projekt elvileg vicc, Baugh – aki nem csak diktátornak vallja magát, hanem tényleg úgy is néz ki, mint akinek legalább harminc éve meg kellett volna buknia, de csak azért sem hagyja magát – véresen komolyan veszi a szerepét: ő az egyetlen mikronemzet-vezér a világon, aki nem mellesleg, egy rendes, polgári foglalkozás mellett foglalkozik ezzel, hanem az egész élete erről szól.

Bár Molossiának kikiáltott farmon nem éppen eseménydús az élet, a köztársaságnak egészen komoly történelme van, vagyis Baugh a banánköztársaságokra jellemző osztályharcról és forradalmakról is gondoskodott. Nem diktatúraként indult ugyanis: 1977-ben (!), akkor még gyerekként, egy barátjával alapította meg a Vuldsteini Nagy Köztársaságot, ám a demokratikus berendezkedés még úgy sem vált be, hogy ők ketten alkották a teljes kormányt. Két évtized után, 1998 májusában Baugh immár egyedül királyságra váltott, ezt már Molossiának hívta, de a monarchiát villámgyorsan, két hónap alatt meg is döntötték a kommunisták, akik szokásukhoz híven demokrataként hivatkoztak magukra, és köztársaságként az államformára. A többes szám ne tévesszen meg senkit, még mindig csak Kevin Baughról van szó, igaz, a diktatúrákra jellemző nepotizmussal időközben kinevezte alelnöknek a feleségét, Adrianne Baughot.

És ezek még csak a száraz tények. Lássunk pár kevésbé szárazat:

• Molossia pénzneme a valora, árfolyama pedig egy az imperialista Amerikában népszerű édességtől, a Pillsbury keksztől függ. Ennek megfelelően az ország tartalékait is ebben a valutában tárolják, azaz egy a farmon található melléképületben egy csomó kekszet halmoztak fel, és pénzügyi válság idején bizony hozzá is nyúlnak a készlethez.
• Előhívószáma +1775; működik, Baugh tényleg kibulizta, hogy megkapják.
• Két himnuszuk is volt, az első egy ókori római hazafias dal átirata, a másodikat pedig a „függetlenség kikiáltásának” (értsd: a kommunista hatalomátvételnek) tizenötödik évfordulója alkalmából nyúlták le pofátlanul Zairétől (Kongó régi neve). Azóta is ezt használják.
• Baugh anno katonaként szolgált, és elég rossz emlékei vannak Kelet-Németországról, így egy ponton hadat is üzent nekik. Az az apróság különösebben nem zavarta, hogy a vasfüggöny és a berlini fal akkorra már lebomlott. Molossa a mai napig hadban áll Kelet-Németországgal.
• Saját vámhivatala van, amely kifejezetten tiltja, hogy bárki bevigyen az országba dohányterméket, halogénizzót, hagymát és spenótot. Utóbbit csak konzerv formájában engedik át a vámon, de elfogyasztani így is tilos.
• És a legfontosabb: weblapjukról a mai napig rendelhetünk dedikált fotót az elnök úrról és a first ladyről. Öt dollárért a hülyének is megéri.

Hogy mégis ki akarna egy ilyen államban, a sivatag közepén élni? Erre csak az a 28 ember (2012-es hivatalos népszámlálási adatok!) lenne képes válaszolni, aki tényleg oda is költözött.