15 vagy 16 éves lehettem az első pánikrohamomnál. Utólag raktam (raktuk össze több terapeutával és neurológussal) a képet, ugyanis a kilencvenes évek végén ez a fogalom itthon nem volt közismert. Azért írok fogalmat, mert a mentális zavarokkal élők egy része nem szereti, ha betegségnek hívják, de itt jegyzem meg, én szeretem nevén nevezni a dolgot: mentális betegségem van, tekintve, hogy lassan 23 éve, időről-időre meg kell vele küzdjek.
Mielőtt a „menjen ki a földre kapálni”, „foglalja le magát hasznos dolgokkal” kommentek érkeznének, szeretném jelezni, hogy az első pánik előtt, és azóta is teljes életet élek. Sosem voltam munkanélküli, lassan 19 éve dolgozom teljes munkaidőben (37 éves vagyok), esetenként heti 7 napot, volt, hogy több mint 12 órás műszakokat. Mellette sokszor önkénteskedem, festek, könyvet írok, segítem a barátaimat, családomat, amiben kell, és kifejezetten szeretem a kétkezi munkát akár a lakásban, akár a családi telek kertjében. De, ha a betegségem miatt egy ideig nem tudnék dolgozni, az sem az én hibám. Sok időbe tellett, hogy ezt ne csak leírjam, de így is gondoljam. Mára sikerült.
Most, hogy ezt a részét remélem, letudtuk, elmondanám, hogy miért volt fontos leírni.
Pár napja jelent meg a hír, hogy Shakira és párja, a futballista Gerard Pique szakítottak. Ezzel egy időben az Hola! magazin közzétett egy fotót, ami a pár barcelonai otthona előtt készült, és amin egy mentőautó látható. A cikket jegyző újságíró szerint a mentő az énekesnőhöz érkezett, akinek pánikrohama volt.
Rá pár napra ezt a „szenzációs” információt átvette egy magyar hírportál a következő szöveggel: „Az Hola! nevű spanyol lap arról ír, hogy SHAKIRÁT A MÚLT HÉTVÉGÉN EGY BARCELONAI KÓRHÁZBA SZÁLLÍTOTTÁK, MIVEL SZÜNET NÉLKÜL HISZTÉRIÁZOTT, DIVATOS KIFEJEZÉSSEL ÉLVE, PÁNIKROHAM GYÖTÖRTE.”
Kezdjük a hír nem pontos tálalásával: mire ők ezt a cikket szemlézték, Shakira tisztázta, hogy 90 éves édesapját vitte el a mentő egy rossz esés miatt. Ez csak a tájékoztatás pontossága miatt fontos, de hát már itt elvérzik az anyag.
Hozzáteszem: az vesse rá a szerzőre az első követ, aki még nem hibázott, a mi szakmánkban napi szinten elképesztő mennyiségű, és egyre csak szaporodó hírmennyiséggel, információval dolgozunk (nem a mentális egészség melegágya a mai világ, na), az újságírás már egy futószalagmeló lett a közösségi oldalak és technológia előretörésével.
No de, ami miatt ez a cikk íródik, és ami az igazi probléma ezzel az idézettel, már feltűnhetett annak, akibe szorult egy kis empátia: 2022-ben, 2000-rel ellentétben (amikor az én betegségem kezdődött) már ismerjük a pánikbetegség, pánikroham létezését.
Edvard Munch: Sikoly
Ha már hisztériázásnak hívták, elevenítsük fel, mi is a pánikroham (ami nem összetévesztendő a pánikbetegséggel): a pánikroham átmeneti erős félelemérzet, megsemmisülésérzet vagy rossz közérzet, jellemzően hirtelen támad és általában nem tart fél óránál tovább. Tüneteiben különbözik más szorongásos betegségektől: a pánikroham hirtelen csap le, látszólag nincs kiváltó oka. Izzadás, erős szívdobogás, végtag zsibbadás, szorító mellkasi érzés, szédülés, látásvesztés is felléphet.
A pánikbetegség pedig az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint elfogadott, önállónak számító betegség. Kiváltó oka lehet a stresszes életmód, traumák, de, mint az én esetemben is, genetikai okai is lehetnek, tehát akár öröklődő.
Hogy egy pár száraz adatot is hozzak ezekről – a szerző szerint – nem betegség betegségekről, amibe a pánikzavar is beletartozik:
- A depresszió gazdasági költsége 2007-ben meghaladta a 135 milliárd eurót, ez azóta csak nőtt (főleg a járvány okozta létbizonytalanság miatt), míg a mentális betegségek 600 milliárd euróba kerültek 2018-ban. A Covid utáni adatok még nem teljesek, de katasztrofálisak lehetnek az azt követő gazdasági válsággal összeadva.
- Ha a KSH-n elérhető adatokat nézzük, azt láthatjuk, hogy a pszichiátriai gondozókban gondozottak száma (ez nem feltétlen bennfekvést, hanem gyógyszeres kezelést jelent) évről évre 19-23 ezer főt jelent a felnőtt lakosságban (és ők azok, akik nem magánúton kapnak ellátást, vagy egyáltalán kérnek ellátást)
- Magyarországon csak magánúton érhető el kognitív terápia, aminek ára alsó hangon is alkalmanként 9000 forint, de akár 50 ezer is lehet. Ezekre eleinte hetente többször is járni kell a sikeres előrelépés érdekében.
- A mentális betegségek prevalenciája a járványhelyzet előtt is jelentős volt, a globális betegségteher nagyjából 13%-át tette ki – ez már az MTA kutatásából derül ki.
- A fiatalok mentális egészsége egyre romlik, az UNICEF kutatása szerint világszerte minden 7. serdülő mentális gondokkal küzd. Európában 16 %-os ez az arány, vagyis mintegy 9 millió serdülőt érint. Magyarországon 11.2 %-os.
- A záró adatom, szintén az Unicef kutatásából: globálisan a negyedik, Európában pedig a második leggyakoribb halálok az öngyilkosság a 15-19 évesek körében, a közúti balesetek után.
Ezeket figyelembe véve, meglepő, hogy valaki, akinek nevét nem tudjuk, ugyanis a cikk név nélkül került ki, ily mértékű felelőtlenséget mutasson. Őszintén nem tudom, mit várhatunk mi, empátiával rendelkező emberek, hogy egy szinte „láthatatlan”, ám annál krónikusabb betegséggel élők, rendszeresen tabusítva vagy lehisztikézve vagyunk.
Régebben azt mondtam, „legalább” a jól kimutatható, fizikai betegségek esetén az emberek kapnak némi megértést a társadalomtól. A kommentelők egyre zárkózottabb, arcnélküliségbe burkolózó, megkeseredett világában azonban már senki sincs biztonságban: „Azért lett rákos, mert túl sok emberrel szexelt”, „Azért kettes típusú cukorbeteg, mert rommá zabálta magát”, „És ez kit érdekel?” – ez csak pár, a betegségekre érkező megnyilvánulásokból, a mentális zavarokra érkező hozzászólásokból nem is idéznék, csak felhívnám mindenki figyelmét, mit kapott az a fiatal, nemcsak az autósoktól, de a kommentelőktől is, aki pár héttel ezelőtt a Margit-hídról akart leugrani.
Nem hiszem, hogy e cikk megváltoztatná azok véleményét, akik olyasmiben nyilvánulnak meg, amit nem ismernek. Vagy maguk is szégyellnek, ezért jobb lenézni, bagatellizálni.
Azt viszont szépen kérem a hozzám hasonló, emberek százezreinek író, megnyilvánuló közszereplőktől, újságíróktól, hogy kicsit több felelősséggel viseltessenek mások iránt. Az említett cikk íróját pedig egy helyreigazításra és bocsánatkérésre. Ígérem, ha én hasonlóan elbaltázok valamit, számíthat az én bocsánatkérésemre.
Köszönettel: egy generalizált szorongással, depresszióval ás pánikzavarral teljes életet élő újságíró. A cikk elején, az említett cikkel ellentétben, a nevemet is megtalálhatja.