Dolce far niente – édes semmittevés – hangzik el az Ízek, imák, szerelmek című filmben az olaszok ars poeticája, amit a folyamatosan stresszelő, rohanó, kizsigerelt amerikai és nyugat-európai nők nem igazán érthetnek. A sziesztázó, az életet csordultig kiélvező, abban lubickoló vidám olaszok képe persze meglehetősen idealisztikus, manapság sajnos már náluk is kikopóban van a hagyomány a globalizáció, a rohanó életmód miatt.
Hogyan tartható akkor mégis fenn a szokás, és vajon mi, magyarok is bevezethetnénk-e könnyűszerrel a munka közbeni pihenést? Tettünk erre egy kísérletet, és végeztünk egy nem reprezentatív felmérést is a Földközi-tenger térségében, hogy megtudjuk, mit gondolnak maguk az olaszok a sziesztáról, mennyire változott meg a szokás az elmúlt évtizedekben a felgyorsult társadalomnak köszönhetően.
A világ elengedésének öröme
Luca, aki a Pó-síkság közepén él Argentában, azt mondja az nlc-nek, ők nem hívják sziesztának a sziesztát. A lepihenés, kikapcsolódás szokása gyermekkorától él azon a vidéken egy egészen egyszerű oknál fogva: délelőtt kibírhatatlanul meleg van. Másrészt hamar felkel a nap, korábban is kezdik a munkát, így van, hogy már hat órát dolgoznak a déli sziesztáig. Luca szülei ráadásul földművesek voltak, így ez utóbbi rájuk különösen igaz.
„Apukám mai napig minden délután lefekszik aludni, anyukám viszont sose feküdt le ilyenkor, de ő is otthon tevékenykedett, én pedig játszottam a padlástéren. A mi környékünkön ez a mai napig így van, kivéve, ha multinál dolgozol”
– meséli.
A férfi szerint ezt az életritmust átvették az üzletek is, még Észak-Olaszországban is bezárnak az üzletek és bárok, éttermek 15-17 óra között (van, ahol 12-15 óra között), viszont sokáig vannak utána nyitva. Az este az olaszok számára ugyanis mást jelent, ami összefügg a sziesztával. Míg itthon a vacsoraidő 18:30 vagy 19:00 órát jelent, ez az olaszok számára még délután, ők inkább 20:30 és 21 óra tájban vacsoráznak. Északon 17-18 óra körül indul az aperitivo ideje, amikor az éttermek még nem vacsorát, hanem italokat és kis harapnivalókat kínálnak. Az olaszok simán levezetnek akár 1 órát is egy jó vacsoráért, vagy mert különböző kisvárosokban laknak a találkozni kívánó barátok, vagy mert egy nagyobb városban van az a nagyon tuti hely, ahová menni szeretnének.
A szieszta tehát kitolja a napot, ezért sem kell meglepődnünk, ha este 11-kor még felajánlják nekünk a bárban, hogy lefőznek egy kávét.
Üres sétálóutca az Észak-olaszországi Città Altaban (Fotó: Getty Images)
Francesco, aki az Ancona megyében található Jesiből származik, azt mondja, gyerekkorában szinte kötelező volt 14-16 óra között pihenni, mert az volt a nap legmelegebb része. Francesco – Lucához hasonlóan – nem használja a siesta kifejezést, helyette pihenésről (riposino) és a szunyókálásról (pennichella) beszél. Ha ebben a napszakban sétálnál a városban, akkor manapság sem találsz senkit, mert mindenki behúzódik a ház hűvösébe.
A szieszta szó eredetileg spanyol, és ha az olaszok használják is néhol, az azért van, mert ezt gyakran hallják. A pennichella a normál definíció mellett, miszerint ebéd utáni pihenés a kora délutáni órákban azt is jelenti, a világ elengedésének öröme, vagyis la gioia di lasciare che il mondo vada. Ilyenkor egy rövid időre megállsz, és kilépsz a mindennapos körforgásból, a munka monotonitásából, ki hogyan értelmezi.
Sajnos sok helyen már kikopott ez a szokás a rohanó mindennapok miatt. Annetta, aki közel a Garda-tóhoz egy Levico Terme nevű városban él, elmondta, ha nagyon fáradt vagy feszült, akkor le szokott pihenni délután, de – tette hozzá – feléjük nem szokás már ez a modern munkabeosztás miatt, persze ő a home office miatt most meg tudja tenni. Patrizia Bariból szintén azt mondja, az ő családjában már régóta nem sziesztáznak, hiába laknak relatíve délen. Csak a gyerekeknek engedik meg a délutáni pihenőt, nekik is a nagy meleg miatt és nyáron, amikor ezt egyáltalán megtehetik, merthogy akkor iskolai szünet van. Az iskola ugyanúgy átírta a sziesztázás szokását, mint ahogyan a modern munkabeosztás, hiszen munka közben is nehéz időt találni a pihenésre.
Enrico viszont, aki Rivoliban, Piemonte tartományban lakik, és egy kis történelmi erőd gondnokaként szabad időbeosztásban dolgozik, azt mondja, náluk még mindig szokás a délutáni pihenő, ő és anyukája is le szoktak dőlni egy kicsit ebéd után.
Mennyi az annyi?
A tudomány szerint a szunyókálás kedvező hatásai sokkal jobban érvényesülnek azoknál, akik hetente akár több alkalommal is pihennek egy kicsit délutánonként. Persze ezt sem szabad állítólag túlzásba vinni, egyesek a power napre, vagyis a 10-15-20 perces szundikálásra esküsznek. Mások szerint azért lehet ennél hosszabban is szundikálni, még a 1,5 óra is rendben van, ha ügyelünk arra, hogy ne akkor ébresszük fel magunkat, amikor éppen a mélyalvás fázisában vagyunk, mert akkor nehezebben térünk majd magunkhoz, nem leszünk olyan éberek. Vannak, akik szerint pedig a kettő közé is lőhetünk, egy NASA-kutatás szerint 40 perces szunyókálás az, ami igazán javítja a teljesítményét és fokozza az éberségét, és 22%-os a kockázata annak, hogy mély álomba merülünk.
Hozzá kell tenni, hogy egy nemzetközi kutatás szerint a génjeinkben van megírva, hogy ki az, aki hajlamos a délutáni szundikálásra, a vizsgálatok szerint több tucat olyan génszakasz van, amelyek összefüggésbe hozhatók a nappali alvásra való hajlamra, nem beszélve arról, hogy a szundikálási szokásoknak köze lehet az ún. kardiometabolikus egészséghez. Itt fontos megjegyezni, hogy klinikai vizsgálatok szerint mindegy, hogy ki mennyit és hányszor szundikál, így szignifikánsan alacsonyabb lesz a szívbetegség miatti halálozás kockázata, mint azoknál, akik nem pihennek délután.
Vannak olyanok, akik szerint a koffein – igen, a koffein – is segíthet abban, hogy a délutáni pihenés jótékony hatásait minél jobban élvezhessük, és ha elalvás előtt iszunk egy kis kávét, akkor azzal hatékonyabban küzdhetünk a nappali álmosság ellen, mint a szunyókálással vagy a kávéfogyasztással önmagában. Hogy lehet ez? Akár fél óra is kell ahhoz, hogy a kávéban lévő ébresztő hatás érvényesüljön, ezért mire beütne, már jól kialudtunk magunkat. Van, aki ebben meg is látta a piaci lehetőséget, Barcelonában van egy Nappuccino nevű kávézó, ahol alvófülkékben is pihenhetnek a kedves vendégek.
Szieszta a világ körül
Ugyan sokan úgy gondolják, a szieszta eredetileg Spanyolországhoz köthető (még maguk az olaszok is), de ez a szokás az ókori Rómáig nyúlik vissza, a spanyol siesta szó is a latin hora sexta (hatodik óra) kifejezésből származik, és ókori római időbeosztásban a dél a nap hatodik órája volt, amikor is az emberek nemcsak ebédeltek, de pihentek is. Ez a hagyomány később az egész világon elterjedt, persze az, hogy valahol a déli órákban olyan hőség van, hogy a pihenés tűnik a legjobb időtöltésnek, nem jelenti azt, hogy mindenki élne a lehetőséggel, nem minden Egyenlítőhöz közeli országban van nagy hagyománya a sziesztának, például Portugáliában sem. Ráadásul már ott is eltűnőben van ez a szokás, ahol szerves része volt a kultúrának, lásd Mexikó vagy a korábban már említett Spanyolországban és Olaszország egyes részein.
Egyes felmérések szerint a spanyolok csaknem 60 százaléka soha nem tart sziesztát, és mindössze 18 százalékuk szundikál néha délben. Ennek részben az az oka, hogy az 1950-es évek eleje és az 1980-as évek eleje között Spanyolországban példátlan mértékű elvándorlás zajlott a vidéki területekről a városokba, és itt eleve nem volt annyira beágyazott a szieszta szokása. Pedig egyes szakértők szerint a hagyományos sziesztának még mindig lehet helye a modern munka világában, különösen most, amikor olyan sokan küszködnek alváshiányban. A Flex Alváskutató Központ nemrégiben végzett felmérése szerint Spanyolországban az emberek átlagosan 7,1 órát alszanak egy éjszaka, ami nem rossz, de még még mindig majdnem egy órával kevesebb, mint a szakértők által ajánlott nyolc óra.
„Körülbelül 1,2 vagy 1,3 órával kevesebbet alszunk nagyszüleinkhez képest” – nyilatkozta Juan José Ortega, aki a Castelloni Egyetemi Kórház Európai Alváskutató Laboratóriumában munkatársa. Vannak is kezdeményezések, amelyekkel szeretnék megőrizni a szieszta szokását. A madridi Atocha pályaudvaron 2017 elején alvókapszulákat helyeztek el, hogy az elfoglalt irodai dolgozóknak lehetőséget biztosítsanak arra, hogy az ebédszünetben 40 percet szundikáljanak. A kampány népszerűnek bizonyult a madridiak körében, akik megragadták a lehetőséget egy gyors pihenésre a zsúfolt munkanapok alatt.
Most már persze a technológia is segíti azokat, akik ki szeretnék élvezni a szieszta előnyeit. Spanyol fejlesztők készítették el a SiestA alvásoptimalizáló alkalmazást, ami állítólag segít annyit szundikálni, amennyi pont elég ahhoz, hogy igazán frissek és tettre készek legyünk.
A szieszta nem lehet összeegyeztethetetlen a mai munkával, még akkor sem, ha bent vagyunk a munkahelyen. Ha a munkavállalók kávézhatnak vagy rágyújthatnak, akkor miért ne szundíthatnának is?
– tette fel a kérdést Juan José Ortega. És tényleg nincs veszve semmi vidéken sem, a Valencia melletti Ador kisvárosban a szieszta szent dolog, annyira szent, hogy 2015-ben a polgármester törvényben rögzítette a délutáni szunyókáláshoz való jogot.
És mi a helyzet a többi, nem feltétlenül mediterrán országgal? A szieszta bevezetésének számtalan legendája van. Egyes források szerint dél-európai népek honosították meg a szieszta intézményét Norvégiában a Senja-szigeten. Mások szerint több száz évvel ezelőtt egy spanyol teherhajó süllyedt el a Gryllefjord melletti Sandsvikában, és ennek legénysége honosította meg ezt a szokást, van olyan változat, hogy egy portugál hajó tévedt erre, egy harmadik verzió szerint pedig baszk kalózok menekültek ide egy őket üldöző hajó elől. Ma már csak a Husøy falujában szokás ebéd után pihenni, a településen, 12 és 13 között teljes csend honol, és nemcsak a felnőtteknek van lehetőségük szusszanni egyet, hanem a gyerekeknek is, itt sokkal hosszabb ebédszünet jár a diákoknak, mint máshol az országban. Svédország is messze található a Földközi-tengertől, de itt pedig jogszabályba foglalták, hogy a cégeknek kötelező helyet biztosítani a pihenésre, bizonyos számú alkalmazott felett például egy külön pihenőhelyiséget kell kijelölni, ahol akár aludni is lehet. És persze itt sem csak a munkavállalóknak van joguk szundikáláshoz, hanem a tanulóknak, diákoknak is.
Szunyókáló ruhagyári munkás ebédidőben, a kínai Pinghu-ban (Fotó: Qilai Shen/Bloomberg via Getty Images)
Ha pedig egy kicsit távolabbra tekintünk, Kínában a napközbeni szundikálás (sùi wǔjiào) vagy a délutáni szundikálás (wǔshuì) megszokott dolog, egyes városokban még szundikáló fülkéket is lehet bérelni egy gyors 30 perces (vagy hosszabb) szunyókáláshoz, és a nagyobb cégeknél is támogatják ezt a fajta pihenést, a Huawei-nél például a dolgozók ilyenkor előveszik a hálózsákjukat az íróasztaluk alól., az egész irodában elhalványulnak a fények, és mindenki tudja, hogy 13 és 14 óra között nem szabad felhívni a Huawei irodáját. Japánban járva nem ritka, hogy a városban mindenhol szundikáló embereket látunk, a hosszú munkaidő mellett ugyanis csak kevés idejük jut a pihenésre, ezért padokon, tömegközlekedési eszközökön bóbiskolnak el. Mindeközben vannak, akik itt is igyekeznek meghonosítani a power nap kultúráját, ami inkább a nyugati cégeknél jellemző. A tokiói GMO Internet Inc. internetszolgáltató vállalat úgy döntött, létrehoz egy 27 ágyas szundikáló helyiséget, hogy az alkalmazottak kényelmesen szundikálhassanak. Sae Takahashi szóvivő szerint a legforgalmasabb időszakban a kiságyak 80%-a foglalt.
Ezt add át a főnöködnek!
Az alváshiány köztudottan krónikus fáradtságot és számos egészségügyi problémát okoz a például szív- és érrendszeri problémákat. Ennek pedig nemcsak az egyénre nézve vannak következményei, az Egyesült Államokban a RAND Corporation tanulmánya kimutatta, hogy az alváshiány gazdasági hatása több mint 400 milliárd dollár mínuszt jelent, arról nem is beszélve, hogy a munkahelyi szundikálás nemcsak a termelékenységet javítja, hanem növeli a dolgozók munkamorálját és elégedettségét is.
A szunyókálás jótékony hatásai pedig különösen azoknak fontosak, akik éjszaka nem alszanak valami sokat. Még akkor is, ha azt mondják, ők így tudják magukból kihozni a maximumot. „Nagy eltérések vannak, van, akinek több van, akinek kevesebb alvásra van szüksége. De, azoknak a politikusoknak, akik azt mondják, hogy pár óra alvással is beérik, azoknak nem hiszek. Vagy sziesztáznak, vagy esetleg a parlamentben alszanak” – nyilatkozta a Science Alertnek Siobhan Banks.
És a magyarok?
Ugyan szokás azt gondolni, hogy az emberek régen sokkal több időt töltöttek munkával, főleg azok, akik a földeken dolgoztak, ami nyáron akár 16-18 óra munkát is jelenthetett, a jobbágyoknak is járt pihenő napközben, és nemcsak evés után tartottak szüntet, a szieszta is általánosan elterjedt volt Európában. És ahogyan egyik, paraszti családból származó ismerősünk fogalmazott, a gulya is pihent, a gulyás is ledőlt, vagy ahogyan Fekete István fogalmazott a Téli berekben:
Igen, ez a délutáni alvás, úgy látszik, általános jelenség az ilyen vidéki házban, ahol hajnalban kelnek az emberek. A testes gazdász ugyan nem fekszik le, mert akkor nincs az az ítéletnapi trombita, amelyre felébredne. Alszik tehát az asztalra könyökölve, és Nancsi néni csak az asztalkendőt nem tudta kihúzni könyöke alól, egyébként kihordott már mindent csendesen, bár erre az óvatosságra semmi szükség nincs. A nehéz egyén hangosan alszik, időnként nagyokat horkantva, s ilyenkor azt mondja: – Mi? – És alszik tovább, míg végül – úgy fél óra múlva – felugrik.
De ahogyan egy magyar néprajzi gyűjtésből kiderült, nemcsak az asztalra dőlve pihentek azért az emberek: „Ősztől nyár elejéig a munkában megfáradt ember napközben a szobaajtó mögötti vetetlen ágyra vagy a kemencepadka és az ágy közötti kiságyra, priccsre pihent le. Újabban a konyhába került az ilyen heverőágy. Erdővágásról, trágyahordásról hazaérő, átfázott emberek a kemencepadkára telepedtek. Az Alföldön és peremvidékein a boglyakemence padkája a megszokott tartózkodási helye az öregeknek. Idős asszonyok hátukat a meleg kemencének vetve vagy kispadkán ülve varrogattak, fosztottak tollat és itt is szunyókáltak napközben.”
Fotó: Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége
Ma, különösen, hogy a távmunka sokkal jobban elterjedt, a fentiek kivitelezhetők lehetnek, még ha nincs is kijelölt kemencepadkánk erre a célra. Egyikünk például hírműszak ebédszünetében heveredett le egy 20 perc vezetett relaxációra, amitől nem kellett azonnal kávéhoz nyúlnia, igaz, eleinte nehéz volt elengedni a vissza-visszatérő gondolatot: csak nehogy most szóljon a szerkesztő, hogy bréking van.
„Emlékszem, amikor óvodában eljött a kötelező délutáni alvás ideje, nagyon ritkán fordult elő, hogy együtt tudtam szunyókálni a többiekkel, pedig ha akkor tudtam volna, amit most tudok, biztosan éltem volna a lehetőséggel. Tegyük hozzá, hogy a koronavírus-járványig eszembe sem jutott, hogy sziesztázzak, hét közben az irodában erre nem volt lehetőség, hétvégén – bár a családban szokás volt ledőlni kora délután – inkább lefoglaltam magam valami mással.
A karantén alatt azonban rákaptam az ízére, a legnagyobb szívfájdalmam az, hogy nem mindig sikerül elaludni, vagy ha igen, van, hogy akár két óra lesz belőle, és utóbbiról úgy érzem, többet árt, mint használ. De jó pap is holtig tanul, most már azért meg tudom különböztetni, hogy mikor jobb az, ha inkább sétálok vagy kávézom egyet, ha csak ledőlök egyet pihentetni a szememet vagy megnézek egy videót, ami segít kikapcsolni, resetelni az agyam, azért ébresztőt ilyen esetben is mindig beállítok, biztos, ami biztos alapon, és mindig vállon veregetem magam, ha sikerült 15-20 percet szundikálnom úgy, hogy sem az elalvást, sem a felkelést nem kell erőltetni, mert amikor az összejön, akkor utána tényleg ég a kezem alatt a munka, és még egyszer sem fordult elő, hogy aznap éjszaka problémám lett volna az alvással.”
Emberkísérletünk tanulsága egyébként az, hogy
a szieszta több mint egyszerű délutáni szundi a teljesítmény serkentése érdekében, valójában közösségi élménynek kellene lennie.
Épp ezért – ugyan a törvénybe iktatás nem is, de – kell hozzá a társadalmi jóváhagyás, hogy bűntudat nélkül élvezhessük és olyan valódi kikapcsolódásként éljük meg, amikor egy kis időre tényleg elengedhetjük a világot.