Hosszú 2022 popkulturális meglepetéseinek listája, a teljesen elmebeteg összeesküvés-elméletek reneszánszától (tudtátok, hogy Michael és LaToya Jackson ugyanaz a személy?) Billie Eilish latexszerkójáig megtörtént itt minden, ami csak megtörténhetett – és még hátravan négy hónap az évből. A legszebb fordulatokat azonban egyértelműen a Stranger Things negyedik évadának köszönhetjük. Azt eddig is tudtuk, hogy a Netflix sikersorozatában hangsúlyos a zene (pontosabban az alkotók ügyesen lovagolják meg a nyolcvanas évek nosztalgiáját, és ennek megfelelően biztonsági játékot játszva telepakolták az epizódokat a korszak legnagyobb slágereivel), de a mostani részekben már nem maradnak a háttérben a dalok, hanem a történet alakulásában is fontos szerepet játszanak. Max például (spoilerveszély!) egy Kate Bush-slágernek hála ússza meg az első találkozását Vecnával, az évad egyik új szereplője, a közönségkedvenc metálos Eddie Munson pedig a Metallica Master of Puppets című számával vonzza magához a Tótágas démonait – és áldozza fel magát barátaiért.
Valószínűleg az alkotók sem számítottak rá, hogy ekkorát robbannak a dalok: az évad premierje után nem sokkal mindkét szám a streaming-toplisták élére ugrott, azaz egy egész generáció fedezte fel őket. Nem újra: a legtöbben csak most találkoztak Kate Bushsal, és bár a Metallicáról alighanem mindenki hallott már (például azért, mert még ma is aktívak), az a rajongóknak is meglepetés volt, hogy a nyolcvanas évekbeli trash metál bizony menő. Főleg persze azért tűnt menőnek, mert annyira érzelmes és intenzív jelenet fűződik a Metallica talán legjobb számához, hogy ezzel plusz jelentőséget, súlyt kapott: a Stranger Things szó szerint megszerettette tízmilliókkal azt a dalt, amit maguktól biztosan soha nem hallgattak volna meg.
A Kate Bush- és a Metallica-szám sorsa innentől kezdve teljesen másképp alakult: az egyik megmaradt szerethető közönségkedvencként, a másik körül azonban annyira abszurd és eseménydús botrány kavarodott, hogy mi is csak a fejünket kapkodjuk. Természetesen a Metallicáról van szó, akik körül most a társadalmi igazságosságért kiálló woke nemzedék és a cancel culture-t kiáltó rajongók, idősebb metálosok és úgy általában az emberiség nagyobb része hadakozik, és közben felbukkant Axl Rose, Ice T és a neonácik. Megpróbáljuk kibogozni, mi történt; nem ígérjük, hogy lesz tanulság, de hogy szórakoztató lesz, az biztos.
Ha önmagában nézzük (hallgatjuk) a Master of Puppetst, tényleg semmi keresnivalója a mai slágerlistákon: az 1986, amúgy iskolateremtő Metallica-album címadó dala, ha rosszul nem is öregedett, a korának terméke. Agresszív, véres, férfias. Akkoriban persze még nem is álmodtak volna a mai népszerűségükről az együttes ez időben még pofátlanul fiatal tagjai; ők a nyolcvanas évek második felében a Slayerrel és hasonló zenekarokkal versenyeztek a trash metál királya címért, szó sem volt még tehát arról, hogy profi, hollywoodi zeneszerzővel írják át saját számaikat szimfonikus zenekarra. (Igen, ez megtörtént, kétszer is.)
A Netflix írói mindenesetre jó ötletnek látták beleszőni a számot a történetbe, és igazuk lett: a szerepnek (különösen annak a jelenetnek) hála az Eddie-t játszó Joseph Quinn azonnal sztár lett. Azóta pedig végignézhettük, ahogy megtanulja a gitártémát, refrénestül-szólóstul, szóval nagyon komolyan vette a szerepét, a gitárjátékát pedig nem trükkökkel oldották meg: tényleg őt láthatjuk a sorozatban. Igaz, a zenei felvételekbe besegített a Metallica basszerosa, Rob Trujillo fia, Tye. A kész jelenettől maga az együttes is elájult (naná, ekkor már tudták, hogy a dal az iTunes toplista első helyére ugrott), külön Instagram-posztban köszönték meg illedelmesen és tisztelettel, hogy ilyen ügyesen használták az egyik legjobb számukat.
Épelméjű menedzser nem hagyott volna ki egy ilyen kínálkozó PR-fogást: Quinnt később meghívta és keblére ölelte a Metallica, és még azt is megengedte neki, hogy egy kicsit dzsemmeljenek egy koncertjük előtti próbán. Azt azért sajnáltuk, hogy közösen fellépni vele már nem mertek. Azaz emlékezetes, kedves (ha nem metálról lenne szó, azt írnánk: cuki) sztori lett a vége; azaz pont, hogy nem lett vége, sőt, az igazi buli csak ekkor kezdődött. Az internet véleményvezérei ugyanis elkezdtek utánanézni, mi is ez a Metallica, és nagyon nem tetszett nekik, amit találtak.
Mint manapság minden, ez is a TikTokon kezdődött. Egy Serena Trueblood nevű, a társadalmi igazságosságért küzdő influenszer Is Your Favs Promlematic (kb. „biztos minden oké a kedvenceiddel?”) nevű videósorozatának egy egész epizódja a Metallicáról szól: hosszan és részletesen taglalja az együttes vállalhatatlan viselkedését és az ideológiailag gyanús jeleket a nyolcvanas-kilencvenes évekből. A teljesség igénye nélkül a következőket találta:
James Hetfield frontembernek egy időben vaskeresztes gitárja volt;
- egy fiatalkori fotón náci karlendítést imitáltak;
- Jason Newsted egykori basszseros nemcsak kart lendít, hanem náci módjára menetel egy koncerten;
- Hetfield az N-betűs szót használta Ice-T-re, ezzel finoman arra utalva, hogy nem szeretne vele turnézni;
- Axl Rose is megerősítette, hogy a frontember bizony kissé rasszista;
- az együttes tagjai Kurt Cobain halálán poénkodtak csupán pár nappal az öngyilkossága után.
Felmerül a kérdés: mi igaz mindebből? Ezt szerencsére gyorsan elintézhetjük:
Minden. A fentiek mind megtörténtek.
A kérdés a szokásos: ér-e számonkérni művészeken, alkotókon a mai kor értékeit évtizedekre visszamenőleg? Erre persze adódik a válasz, hogy a neonáci karlendítés és a rasszista szitokszavak akkor sem voltak vállalhatóak (30-40 éve legalábbis már biztosan nem), így a Metallicának igenis bűnhődnie kell. Azt azonban nem árt figyelembe venni, hogy mindez a kilencvenes évek közepe előtt történt, tehát mielőtt a (Black Albummal) igazán sikeresek lettek volna, és persze jóval az internet, a közösségi oldalak és a kollektív ítélkezés megszületése előtt járunk. Az, hogy a Metallica rasszista-e, jó kérdés; minden jel arra utal, hogy inkább a nácizmussal felelőtlenül poénkodó hülyegyerekek voltak ők, akik ráadásul pontosan tudták, hogy ott és akkor biztosan nem kapnak ki a (szinte kizárólag fehér fiatalokból álló) közönségüktől. Nem is kaptak.
Az is tény azonban, hogy a trash metál rajongói és a fehér felsőbbrendűséget hirdető „árja testvérek” között mindig volt némi átfedés, és bizony a Metallicát is fotózták gyanúsan kopasz, kigyúrt, eszelős tekintetű, konföderációs pólót viselő arcok társaságában, de a zenész bizony nem válogathatja meg a rajongóit.
Bőrfejűeket elküldeni egy metálkoncertről a nyolcvanas években olyan lett volna, mint Kispál-koncertről kitiltani a tarisznyás bölcsészeket a kilencvenes években: nem túl életszerű.
James HETFIELD és Kirk HAMMETT a Metallica egyik 1984-es koncertjén (Fotó: Pete Cronin/Redferns)
Közönségük azóta el is felejtette ezt az egészet, a Metallicára pedig senki nem gondol rasszista együttesként (vagyis eddig nem gondolt): 2003 óta Rob Tujillo személyében mexikói basszusgitárosuk van, később pedig a feketék elleni rendőri túlkapásokra reagáló, országos mozgalommá és tüntetéssorozattá duzzadt Black Lives Matter mögé is beálltak – igaz, ahogy a fenti TikTok-videóban is az orruk alá dörgölik –, adományozni már nem sikerült az aktivistáknak.
Ettől függetlenül az együttes tagjai – különösen Lars Ulrich dobos – egyidőben a zeneipar legnagyobb seggfejei voltak: náluk hangosabban senki sem hisztizett az ezredforduló környékén azon, hogy megjelent az illegális fájlkereskedelem, azonnal betiltották volna a Napstert, majd később a közvetlenül a gépek közti fájlcserét lehetővé tevő megoldásokat (mint a BitTorrent), és legszívesebben minden egyes „elkövetőnek”, aki letöltött tőlük bármit, személyesen nyújtották volna be a több ezer dolláros büntetést, vagy idézést egy tárgyalásra.
Számonkérhető egy zenekar a közönsége miatt? (Fotó: Krasner/Trebitz /Redferns)
Akárhogy is, a villámgyorsan elterjedt TikTok-videónak hála felzúdult az internet, és azonnal egymásnak estek azok, akik hatalmasat csalódtak az együttesben – jó eséllyel úgy, hogy pár héttel azelőtt még egy számukat sem ismerték –, és azok, akik szerint fölösleges, sőt, nevetséges ezen rugózni. A legjellemzőbb kiborulás a következő komment a videó alatt (ahol Trueblood már meg is szüntette a kommentelés lehetőségét):
Atyaég, bárcsak azelőtt néztem volna meg ezt, hogy megvettem volna a metallicás pólómat!
Volt, aki dühében letépte a Metallica-felvarrót a nadrágjáról, és van, aki simán követeli, hogy töröljék el az együttest úgy, ahogy van. Egy felhasználó pedig kész kis beépített ügynökként kelti a hangulatot: „Ez az, bojkottáljuk az egész bandát! Ha például már megvettétek a jegyeket a koncertjükre, akkor azokat adjátok is nekem!”.
A többség azonban az együttes védelmére kel; pontosabban csak azt hangsúlyozza, hogy ezeket ma számonkérni nevetséges.
Egy felhasználó könyörög az eltörléspártiaknak, hogy „ne nagyon nézzetek utána, miket művelt annak idején a többi metálegyüttes, mert szívrohamot kaptok, az tuti”. A lényeg, hogy bár a felháborodás kézzelfogható volt, úgy tűnik, a Metallicán nem fog a cancel culture. Talán azért, mert túl sok embernek fontos és túl nagy bevételt hoz ahhoz, hogy az érdekelt felek kifaroljanak mögüle, rasszista gesztusok ide vagy oda. A Metallica tehát pont ugyanúgy az életünk része marad, mint a woke társadalmi-igazság-mozgalom.