A Jó leszek könyv egyik különlegessége, hogy több perspektívából jár körül egy nagyon nehéz témát, a szexuális bántalmazást. Mi a fő célod a több szemszög bemutatásával?
Szerettem volna több oldalról megvizsgálni a szexuális abúzus jelenségét, belehelyezkedni több szerepbe is. Megmutatni, milyen az, amikor viszonylag friss a seb, és fiatal, gyerek még az áldozat – ez Zsuzsi perspektívája. Rajta keresztül láthatjuk, hogyan vélekedik a történtekről és saját magáról egy gyerek. Réka, a 30-as tanárnő szemszögét azért tartottam fontosnak, mert az ő bőrébe tudtam a legjobban belebújni, hiszen – akárcsak az én esetemben – egy régi trauma keseríti meg az életét. Meg szerettem volna értetni az olvasókkal, hogy sok évtized után is érezteti hatását a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus, és hiába mondják az embernek, hogy „lépj tovább”, „felejtsd el a múltat”, ez nem ilyen egyszerű.
Réka azért is fontos, mert az ő bölcsessége által tudtam elmondani, hogyan lehet segíteni egy áldozatnak, mi az, amit az áldozat hallani szeretne, és mi az, amit semmiképpen nem mondhatunk neki. Flóra, Zsuzsi édesanyja szerepe pedig azért volt fontos számomra, hogy megértsem, mi megy végbe egy anyukában, aki ilyen helyzetben találja magát. Írás közben én magam is kíváncsian vártam, hogyan fog Flóra reagálni, milyen stációkon kell átmenjen ahhoz, hogy végre felhagyjon a struccpolitikával. Flóra nem rossz ember, mégsem cselekedett mindig helyesen. Sokan kérdezték, miért nem ismerjük meg Feri, az elkövető nézőpontját. De ha jobban belegondolunk, ez szinte kivitelezhetetlen, nyomdafestéket sem tűrne: az ő torz és pornográf világát nem mutathattam meg.
Minden szereplőmet próbálom megérteni, nos, Ferit nem szeretném sem érteni, sem felmenteni. Az összes „ferinek” el kell tűnnie a Föld felszínéről.
Az előző könyvedben, a Bűn vagy bűnhődésben a saját tapasztalataidat osztod meg az olvasókkal, de akkor még Anoni Mara néven jelent meg a könyv. Mi változott azóta, hogy a saját nevedet használtad az új könyvnél?
Egyrészt azt hiszem, felnőttem a feladathoz, feldolgoztam már annyira a múltat, hogy fel tudom vállalni névvel, ami velem történt. Változott a szexuális abúzus társadalmi megítélése is, az emberek többsége már tudja, mi ez, míg a Bűn vagy bűnhődés megjelenésekor (2013-ban – a szerk.) még magyarázni kellett a kifejezést. Azért is választottam kilenc éve az álnevet, mert a lányaim kicsit voltak még ahhoz, hogy megosszam velük a traumámat. Most már mindketten felnőttek, és mindent tudnak a múltamról. És végül az utolsó dolog, ami lehetővé tette, hogy saját néven adjam ki a Jó leszek című könyvem, az az, hogy meghalt az illető, aki elkövette ellenem az abúzust. Így felfedhettem Anoni Mara kilétét anélkül, hogy szembesülnöm kéne az elkövetővel.
Berkesi Zsuzsa (Fotó: Joshua Könyvek)
Mennyi a fikció és mennyi a valós tapasztalat a Jó leszek könyvben?
Minden fikció, és semmi sem az. A szereplőket kitaláltam, de ott vagyok mindegyik mögött: Zsuzsi vagyok, egykori önmagam, aki kisgyerekként őrlődött a szexuális abúzus hálójában, a trauma magányában, a nagy titok súlya alatt. De Réka is vagyok, segíteni akaró felnőtt, tanár, akit még mindig folyamatosan kísért a fájdalmas múltja. És Flóra is vagyok, édesanya, aki a legjobbat szeretné a gyerekének, de sokszor hibázik. Benne van a szereplőimben mindaz a tapasztalat, amit a beszeljrola.hu honlapon szereztem, egykori áldozatokkal beszélgetve.
Egész biztos vagyok benne, hogy az abúzustúlélők mindannyian magukra ismernek a könyvben.
Megdöbbentően közös a sorsunk, attól függetlenül, milyen körülmények között történt az abúzus. Ezért is találja meg olyan könnyen a közös hangot a könyvben a gyerek Zsuzsi és a felnőtt Réka: összeköti őket a közös trauma. Félszavakból is értik egymást.
Mi lenne a jó út szerinted, hogy ne legyen tabu a szexuális abúzus témája Magyarországon? Vannak jó példák előttünk más országokban?
Úgy mondanám, vannak jobb példák. Vannak országok, ahol egészen másképp reagál a társadalom, ha valaki előáll egy ilyen esettel. Hisznek az áldozatnak, és az első dolog törvényi szinten – még akkor is, ha csak kétség merül fel, és semmi bizonyíték nincs még – hogy a gyereket megvédjék a feltételezett elkövetőtől. Minél többet beszélünk a gyermekkori szexuális abúzusról, annál kevésbé lesz tabu, annál többet tudnak meg erről a traumáról az emberek.
Ahhoz, hogy tudjanak jól reagálni, segíteni, fontos, hogy értsék a háttérben zajló lelki folyamatokat. Ez a prevenció legfontosabb része számomra, ehhez is próbáltam a Jó leszekkel hozzájárulni.
Egy olvasóm azt mondta, ez egy kézikönyv az abúzushoz. Álmaimban a Jó leszek ajánlott olvasmánnyá válik tanároknak, szülőknek, tinédzsereknek, hogy az emberek értsék, miért olyan kíméletlenül nehéz az áldozatoknak, és hogy tudják, hogyan lehet nekik segíteni.
Az Anoni Mara Társaság és a Beszélj róla honlap az áldozatok segítésére jött létre. Sokan jutnak el hozzád ezen keresztül?
Sokan jutnak el hozzám, hozzánk, hiszen nem egyedül működtetem a Beszélj róla oldalt, és azt hiszem, hogy a honlappal nagyon sokaknak segítettünk. Az, hogy lett egy felület, ahol anonim módon el tudják az áldozatok mesélni a történetüket, hatalmas dolog. Nagyon sokan az abúzus után 20, 30 évvel itt mondták el életükben először, mi történt velük. Ez egy hatalmas lépés, egy szelep nyílik meg vele. Úgy kell elképzelni, mint amikor egy gennyes sebet felvágnak, hogy végre tisztulni kezdjen. Nem véletlenül adtuk ezt a nevet a honlapnak: a beszéd gyógyító ereje elképesztő, és az áldozatok másra sem vágynak, minthogy beszéljenek végre, és persze arra, hogy meg is hallgassák őket.
Kik működtetik veled együtt az Anoni Mara Társaságot? Mindenki valamilyen módon személyesen érintett?
A legfőbb társam és támaszom a férjem, együtt találtuk ki a honlapot, együtt szerveztük az összes eseményt, ami a Beszélj róla mozgalom része volt. Szakmailag Víg Sára pszichológus segíti a munkánkat, ez a hármas trió a fix csapat. Közülünk csak én vagyok személyesen érintett. De sokan mások is hozzájárultak, hogy ez a honlap működhessen, volt köztük olyan, aki nem bírta a lelki terhet, és sajnos elváltak az útjaink, de van például honlapszerkesztőnk, aki a technikai dolgokban segít.
A te esetedben hogyan derült ki az abúzus? Meg tudtál bocsátani az elkövetőnek?
Nem derült ki. Voltak ugyan jelek, utólag azt gondolom, hogy fel lehetett volna ismerni, hogy valami nagyon nincs rendben velem, de nem így történt. Hatéves voltam az abúzus kezdetekor, ami éveken át tartott. Aztán felnőttként megpróbáltam eltemetni a múltat, de visszajárt kísérteni. És ahogy az lenni szokott, a trauma rendszerint álruhát öltött, ezért magam sem gondoltam, hogy egy kisgyerekkori történésre lehet a bajaimat visszavezetni. Depressziós lettem, tele szorongással, és fogalmam nem volt arról, hogy ezen segíteni lehetne, főleg nem úgy, hogy felidézem a fájó múltat. Pszichológushoz sem magam miatt mentem: a kisebbik lányom szeparációs problémáival fordultam szakemberhez. Az ő segítségével értettem meg, hogy a gyermekkori abúzus hogyan rombolta le a gyerekkoromat, a fiatalságomat, és hogyan hatott ki a felnőttkoromra is.
Nem bocsátottam meg az elkövetőnek, nem is lehet, nem is kell ezt megbocsátani. Igazából nem is érzem ezt relevánsnak, nincs jelentősége: sem a megbocsátás, sem a bosszú nem érdekelt soha.
Ha nem a megbocsátás a cél, akkor hogyan lehet túljutni egy ilyen traumán? Hogyan lehet felépülni?
A „túljutás” szó nekem mindig nehézséget okoz, nem nagyon tudom értelmezni. Nem túljutni kell, nem is lehet itt egyszerűen továbblapozni, mint egy könyvben. Szembe kell nézni a történtekkel, és várni, hogy a fájdalom bugyrai ürüljenek. Fel kell dolgozni, hogy mi történt velünk, hogy ennek milyen kihatásai voltak, vannak az életünkre.
Nem tudjuk a múltat felülírni, meg nem történtté tenni, ezzel együtt kell élnünk.
Azt egy elérhető célnak tartom, hogy a múlt ne idéződjön fel életünk minden pillanatában, de attól még benne lesz. Nekem ez már nem okoz mindennapos fájdalmat, és talán már a düh is elmúlt belőlem. De tudom, hogy mennyi minden másképp alakult volna, ha nem történik velem szexuális abúzus gyerekként.
Fotó: Joshua Könyvek
Általában nem mernek beszélni a gyerekek az őket ért abúzusról, ezt a szégyenérzet vagy a felnőtteknek való feltétlen engedelmesség diktálja? Vagy az, hogy általában nem hisznek egy gyereknek, ha erről beszél?
Igen, ez mind benne van abban, miért hallgatnak. De a legfontosabb indok az, hogy a kisgyerek nem azt gondolja, hogy ő áldozat, hanem cinkostársként tekint magára. Hatalmas különbség a nemi erőszak és a szexuális abúzus között, hogy utóbbinál legtöbbször nincs erőszakra szükség. Az elkövető fondorlatosan behálózza a kisgyereket, megérteti vele, hogy ez az ő közös titkuk, és nem beszélhet erről senkinek, még az édesanyjának sem.
Azt is megérteti vele, ha ezt megtudják róla, senki nem fogja szeretni. Van ennél nagyobb félelem egy gyerek számára?
Így szalasztja el az első pillanatot, amikor még szólhatna. És ez a pillanat egyben az utolsó is: belekerül egy hazugságspirálba, a második pillanatnál már be kéne ismerje, hogy az elsőnél hazudott. Nem mer megszólalni, és ezért nem fog megszólalni később sem. Piszkosnak, bűnösnek érzi magát. Lehetnek ugyan próbálkozások, a viselkedésével is próbálja felhívni a figyelmet, hogy baj van, de nem akarják megérteni. Olyan jeleket ad, amihez speciális vevőantenna kell. Ezért folytatja tovább a titkolózást, állandóan rettegve a lelepleződéstől. Én így csináltam végig az egész gyerekkoromat, sőt, már felnőtt voltam, amikor elmondtam a szüleimnek, mi történt velem.
Milyen jelei vannak a szexuális abúzusnak?
Az a nehéz, hogy nincsenek egyértelmű jelek. A gyerek egyszerre szeretné azt, hogy felfedjék a titkát, és azt, hogy megússza a lelepleződést. Szinte skizofrén állapot ez, amikor egyrészt próbál jeleket adni, hogy „Hahó, nagy a baj!”, másrészt mindent elkövet azért, hogy észre ne vegyék, mit művelt – hiszen ő nem azt gondolja, hogy csináltak vele valamit, hanem azt, hogy aktív részese volt a történteknek. Az áldozatok hihetetlen színészi képességet fejlesztenek ki, ezért nehéz észrevenni, hogy baj van. Látszólag sokszor boldogok, sokszor veszik fel a közösségben a Móka Miki szerepet. Belül pedig borzasztóan destruktív folyamatokkal küzdenek. Azokba az apró jelekbe kell kapaszkodni, amelyekkel kétségbeesve próbálnak nekünk üzenni.
Oda kell figyelni minden változásra, ha egyszer csak feltűnően jó, vagy feltűnően rossz hangulata lesz a kisgyereknek, ha szorong, vagy ha például valaki, mondjuk egy rokon társaságát következetesen kerülni akarja.
Sosem szabad az ilyen reakciókat félvállról kezelni, legyinteni, hogy majd elmúlik. A Jó leszekben Flóra is észrevett jeleket Zsuzsinál, de nem járt a végére, mert legbelül tudta, hogy veszélyes vizekre evezne. Önvédelemből homokba dugta a fejét, pedig egy anyánál az önvédelemnél is sokkal erősebb kell legyen az a cél, hogy a gyerekünket megvédjük.
Számomra a korai felismerés a prevenció legfontosabb eszköze. Nem tudjuk megakadályozni, hogy előforduljon gyermekkori szexuális abúzus, főleg családon belül. Persze a rizikófaktort lehet csökkenteni, de meggyőződésem, hogy teljes biztonság sosem lesz. Sajnos nincs az a harc, ami eltörli a Föld színéről a gyermekkori szexuális abúzust. Amit viszont tenni tudunk, az az, hogy felismerjük, hogy baj van. Minél kevesebb ideig őrlődik a gyerek egyedül, minél előbb meg tudja osztani valakivel, hogy mi történt, vagy mi történik vele, annál kevésbé fog sérülni. A gyermekkori szexuális abúzusban a lelki történések sokkal, de sokkal nagyobb kárt okoznak, mint a fizikaiak. Ezért hihetetlenül nagy a környezet és a társadalom felelőssége.