Légikísérő volt, könyvet írt

Hogyan lettél légikísérő?

Egyetem után mindössze egy évet dolgoztam beszerzőként az IBM-nél, amikor úgy éreztem, ha nem lépek, akkor itt ragadok. A debreceni egyetemi évek alatt sok külföldi diák is a baráti körünkbe tartozott, akiknél teljesen normális volt, hogy mielőtt dolgozni kezdenek, egy-két évre elutaznak világot látni, tapasztalatot szerezni. Valahol ez lebegett a szemem előtt: ha most nem megyek ki, akkor bedarál a multi. Elkezdek feljebb lépdelni a karrierlétrán, és sajnálni fogom feladni, amit elértem. Így amikor szembejött az Air Arabia pozsonyi interjúnapja légikísérő pozícióra, elmentem.

Emlékszem rengetegen voltunk, sokaknak már sztyuvi (stewardess – a szerk.) tapasztalata is volt. Én az esélytelenek nyugalmával csináltam végig a napot. Három kör volt, mindegyiken átmentem. Az interjúztatók közben minden apróságot megfigyeltek. Ha valakin sál volt, le kellett vegye. Volt, akinek a nyaka ki volt vörösödve, és őt nem választották ki, mondván, ideges, rosszul tűri a stresszt. Emlékszem, megjegyezték velem kapcsolatban, hogy volt egy spontán udvarias reakcióm, amikor megigazítottam egy széket az interjún, és az is tetszett nekik, amikor megkérdeztem, hogy mennyibe kerül egy liter tej UAE-ben (United Arab Emirates – a szerk.), csak hogy nagyjából tudjam, mire számítsak, mennyit fog érni a fizetésem. Ezektől függetlenül meglepett, amikor a végén az eredményhirdetésen meghallottam a nevem.

Fotó: Hadházi Anita

2011 januárjában költöztem ki az Egyesült Arab Emírségekbe. Egyedül magyarként, húsz szlovák lány között. Nem volt egyszerű beilleszkedni… tényleg nem. Év végére már egész jól értettem mondatfoszlányokat szlovákul. Toto moje, toto tvoje… (Ez az enyém, ez a tiéd – a szerk.) Nagyon akartam, hogy befogadjanak. Páran közülük igazán jó barátnők lettünk, mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Milyen volt az ottani élet?

„Ma olaszt kívánok vacsorára” – így csípik fel az utasokat a légikísérők

Az Air Arabia fapados légitársaság Sharjahban, ez egy Dubai melletti emirátus, a szigorúságáról híres. A reptér mellett volt a szállásunk, csak taxival juthattunk be a városba. Egy idő után este, az ágyban fekve már a gépek hangja alapján meg tudtam állapítani, hogy cargo vagy utasszállító száll fel. Eleinte minden hajnalban felkeltem a müezzinre, aztán megszoktam azt is, a gépeket is. A szállás modern volt, de eléggé elhagyatott, az oda-vissza utakat is monotonnak találtam. Ezt akár Budapesten is csinálhatom, nem emiatt jöttem ide. Nem így képzeltem el a kinti életet, ezért egy év után váltottam.

Több lay overre (ottalvós utakra) vágytam, nagy gépekre, egzotikus utakra, szebb uniformisra, városiasabb környezetre, magasabb fizetésre – merthogy részben azért mentem ki, mert bedőlt az eurós hitelem a pesti lakásomon, és az itthoni fizetésem nem volt elég rá, hogy megszabaduljak tőle, vagy egyáltalán, megéljek mellette. Ez mind megvolt abban a két évben, amikor az Emirátusok nemzeti légitársaságánál, az Etihadnál dolgoztam. Végre a főváros szívében laktam, 777-es szörnyeken repkedhettem, volt fátylas kalapom, arany kitűzőm, minden. Hat hét betanulásba még az egynapos sminktanfolyam is belefért nekik. A megjelenésre sokat adtak.

Érdemes volt egyébként kompressziós harisnyát hordani, mert aki érzékenyebb volt rá, hamar visszeres lett. Emlékszem, itthon voltam Nyíregyházán, be akartam vásárolni kompressziós harisnyából, amikor az eladó szemöldökét ráncolva odaszólt: nem vagy te még fiatal ehhez? De, az voltam, csak hát 10 ezer méteren nem számít, hány éves vagy.

Fotó: Hadházi Anita

2013 év végén jöttem haza. Újra beszerzés, újra multi. Emlékszem az első nap, amikor lényegében egy asztalnál ültem nyolc órát, nagyon furcsán éreztem magam. Görnyedek egy gép előtt, a lábam lógatom, maximum a ballonos automatáig megyek, ha elfogyott a víz a poharamból. Elképesztő volt, hogy így telt el a nap. Addig éveken át nyolc óra alatt rengeteg mindent megcsináltam. Kimentem a reptérre, a legénységgel előkészítettük a gépet, kiszolgáltam több száz utast, aztán több ezer kilométer után egy másik kontinensen landoltam, vagy megjártam egy oda-vissza Abu Dhabi-Mumbai-t. Azóta persze nagyon ügyesen megszoktam az egy helyben ülést, de mai napig emlékszem arra az érzésre.

Mi volt a nehéz és mi volt a jó ebben a szakmában?

Sokan egy nagyon elegáns, könnyed, szórakoztató elfoglaltságnak látják a légikísérők munkáját, holott ez egy közepesen nehéz fizikai munka, veszélyes is akár, de mindenképp hektikus és furcsamód magányos. Mert hiába a több száz utas, a 10-15 fős legénység, minden járatra új csapat kerül fel, nem ismeritek egymást. És ez így megy minden egyes nap. A barátokkal nem is olyan egyszerű összeegyeztetni a beosztásotokat. Könnyen megesik, hogy két hétig nincs olyan két nap, amikor mindketten Abu Dhabiban vagytok.

Az Etihadnál jó volt, hogy a hosszabb utakon egy-két napos pihenőket tölthettünk a célállomásokon. Sokat repültem Ázsiába, Európába, de jártam Ausztráliában, Afrikában is. Szerettem felfedezni a városokat, a környék látnivalóit, megfigyelni, hogyan élnek ott az emberek, megkóstolni az ételeiket. Kedvenc városaim Kuala Lumpur, Szöul, Peking és Szingapúr voltak. Legnagyobb élményeim a kínai nagy fal, a Sidney-i Operaház, a túra az észak-koreai határhoz, egy sült tészta az utcán Penangban (Malajzia), és sétálni fenn Ubudban (Bali), ahol mindenfelé majmok meg rizsföldek vannak.

A kínai nagy falnál (Fotó: Hadházi Anita)

Voltak a repülőgépen tipikus utasok, akikről tudtad, hogy csak a baj lesz velük?

Utaskísérők tippjei, avagy ezért ne viselj rövidnadrágot a repülőn

Amikor először hallottam az utasprofil kifejezést, hitetlenkedtem. Hogyan lehetne bármiféle tendenciát felfedezni pár száz idegen ember viselkedésében? Pedig persze, hogy lehet. Ha más nem, egy éjszakai Abu Dhabi-Frankfurton biztos, hogy fáradt, elcsigázott utasokra kell számítani, akik aludni akarnak, hiszen legtöbbjük csak átszállt Abu Dhabiban, már 8-10 órája utazik. De egy délutáni Bangkokon mindenki aktív, és már a gépen elkezdik a nyaralást. Az alkoholt például óvatosan adagoltuk, megjegyeztük, kinek mit adtunk ki és monitoroztuk. Másra kellett figyelni egy Kolkatán és másra egy Beiruton.

Amire viszont minden járaton ügyelni kellett, az a biztonság és a magas színvonalú vendéglátás. Sokan nem is gondolnák, mennyi mindent kell tudnia egy légikísérőnek a kávéfőzésen kívül: elsősegély, újraélesztés, bábáskodás, tűzesetekre, bombaveszélyre és egyéb váratlan helyzetekre mind-mind megvan, mit kell tenni.

Persze voltak vicces, szokatlan esetek. Például egyszer egy utas mandulát szeretett volna enni, de megkért, hogy számoljak le neki pontosan öt darabot. Ötöt. Nem többet, nem kevesebbet. Leszállásnál a sok mosolygástól általában begörcsölt az arcom, ki kellett masszíroznom kicsit, miután az utolsó utas is elhagyta a kabint. A mostani munkám irodai munka, kevésbé mozgalmas, mondhatni nyugodtabb, de persze ugyanúgy bővelkedik kihívásokban, csak épp másfélékben. Csapatmunka, kitartás, hatékony kommunikáció: ezeket mind a légikísérős évekből hoztam és hasznosítom a jelenlegi pozíciómban is.

A napokban jelenik meg a könyved Örökölt múlt címmel. Régi álom volt, hogy könyvet írj?

Olvasni mindig is nagyon szerettem (ráadásul magyar-német szakon végeztem a Debreceni Egyetemen), de az írás – leszámítva néhány gyerekkori firkát – elkerült egészen 2018-ig, amikor a cégem, ahol most is dolgozom, megjutalmazott egy szabadon felhasználható tréningkuponnal. A kreatív írás vonzott, találtam is ebben a témában egy kurzust. Azóta szenvedélyemmé vált az írás és minden, ami ezzel jár. Novelláztam, bújtam az írástechnikai könyveket, további kurzusokon csiszolódtam, de nem írtam mindennap.

Az áttörést a Covid-időszak hozta meg. Amikor a világ kitette a zárva táblát, sokan nyitottak új lehetőségek, hobbik felé: futás, főzés, nekem pedig az írás lett a menedék a szorongató hétköznapok elől. 

A Covid volt az oka, hogy az Örökölt múlt első vázlata túl – hogy is mondjam – simára sikeredett. A lektorom szólt, hogy több konfliktus kellene. A regények világában sem úszhatom meg a bonyodalmakat, fájdalmakat, veszteségeket. Ezeknek a történeteknek a megírása, olvasása segíthet megbirkózni a valódiakkal. A javításban odafigyeltem erre, és igyekeztem jól megkeseríteni a főhőseim életét.

Fotó: Hadházi Anita

Hogyan választottad az Örökölt múlt idősíkját?

Még az első kurzuson hangzott el a tanács: írj arról, amit jól ismersz. Én a régenskort, az irodalmát nagyon jól ismerem. Szeretem a korabeli regényeket és a történelmi romantikusokat is. Sok tényirodalmat is olvastam, minden apróság érdekelt az akkori emberek mindennapjaiból. A régenskor anyaggyűjtés szempontjából hálás időszaka az angol történelemnek. Angol nyelven végtelen mennyiségű információ elérhető, csak győzze az ember elolvasni őket. Jane Austen miatt rengetegen írtak, írnak róla. Egyszerűen nem szűnik a korszak és irodalma iránti rajongás, például a mai napig nem tudják megfejteni, mi a titka Austen prózájának. Utánozhatatlan. Egyébként az első világháború után a harctéri sokkot átélt katonákkal is Austent olvastattak.

A kor adott volt, az ötletet pedig eleinte mindössze egy kérdés adta: hogyan boldogulna egy előkelő városi lány egy szegényes vidéki környezetben? Szerettem volna ötvözni a korhűt, a klasszikust a mai olvasó számára élvezetes, friss stílussal és fordulatos, párbeszédes cselekménnyel. A kiadás aztán nem ment egyszerűen. Első körben nem kaptam pozitív visszajelzést. Adtam a kéziratnak egy évet. Véleményeztettem, majd átírtam az egészet, és újra megpróbáltam. Ezúttal már kaptam visszajelzéseket: nemlegeseket is: volt olyan kiadó, akit ugyan érdekelt a kézirat, de nem engedhette meg magának, hogy egy teljesen új szerzővel kockáztasson, sokba kerül egy ismeretlen író bevezetése. Végül három kiadótól kaptam pozitív választ, közülük a számomra legkedvezőbbet ajánlóval szerződtem le.

Milyen hosszú távú terveid vannak a könyvírással kapcsolatban?

Az Örökölt múlt írása közben nem gondoltam arra, hogy folytatása lehetne, de mióta elengedtem a szöveget, egyre csak jönnek az ötletek, kikről és mit tudnék még mesélni. Szóval van rá esély, hogy lesz folytatása. És persze szeretném a sztyuvis éveket is regénybe szőni. Az Emirátusok egzotikus, titokzatos helyszín, amit viszonylag kevesen ismernek. Lassan tíz éve, hogy hazaköltöztem, azóta nem is jártam arra. Jó lesz legalább az írás erejéig visszarepülni. Nem gondolkozom viszont önéletrajzi könyvben, mindenképp a fikció világában maradnék. Talán csavarnék valamit a történeten; egy kis kaland, izgalom nem árthat egy frissen Dubaiba került stewardessnek.

Nem egyszer javasoltak már témákat: írd meg ezt, vagy azt, időutazós fantasyt például. De én csak azt a történetet tudom megírni, ami az enyém. Csak azt az ötletet tudom kibontani, ami elég intenzíven foglalkoztat ahhoz, hogy hosszú hónapok után sem lankad a lelkesedésem, aminél úgy érzem, hogy remek sztori, nagy falat, és lehet, meg sem tudom írni, de akkor is megpróbálom. Eljátszottam persze a gondolattal, milyen remek lenne reggel úgy ülni le a laptop elé, hogy a munkám az írás, hogy egész nap írhatok. Ma Magyarországon viszont kevés író tud megélni pusztán regénykiadásból, az írás legtöbbször megmarad hobbinak.

Fotó: Hadházi Anita

Mi tanácsolnál annak, aki karriert szeretne váltani?

Egy váltásnál mindenki tart az ismeretlentől, legalábbis én ezzel nyugtatom magam. Általában sokat hezitálok a döntések előtt, de attól kezdve, hogy elszántam magam, ez egy egyirányú utca. Nincs visszakozás, nincs hezitálás, mindent meg kell tennem a sikerért. Ilyen szempontból nagyon hasonlít a légikísérői munka az íráshoz, pontosabban a megjelenéshez. Más-más okok miatt, de nekem mindkettő kívül esik a komfortzónámon. Most, ahogy az első könyvem megjelenésére készülök, ugyanúgy izgulok, ezúttal sem tudom, mi vár rám, nem tudhatom, sikeres leszek-e. Abban viszont biztos vagyok, hogy megbántam volna, ha meg sem próbálom.