Igen, felszedtem öt kilót, mióta Japánba költöztem, de ehhez senkinek semmi köze. Emlékszem, amikor egy japán fiatalemberrel randiztam egy sushi-étteremben, borzasztó kellemetlen helyzetbe hozott. Abban az étteremben, ahol voltunk, mindig pici tányérokon érkeztek automatikusan sorra a különféle ételek, minden finom volt, a hely csodálatos, és az első randim volt már hosszú idő óta, boldog voltam. Erre a pasi kinyitotta a száját: „Anisa, hízál, amióta Japánba érkeztél?” Nem tudtam, mit válaszoljak, ez volt az igazság, de miért számított? Annyi más téma lett volna a világon, miért pont az én súlyom az érdekes? „Talán kipróbálhatnál egy fogyókúrát” – folytatta a férfi, és bár tudtam, hogy a japán emberek egyenesek és őszinték, mégis megbántódtam a szavaitól. Úgyhogy ezt a nyílt levelet írtam neki.
Kedves Prick, aki 29 évesen még mindig a szüleiddel élsz és soha nem hagytad el a várost, ahol születtél: képzeld, egy új országba költözni nehéz dolog. Tudom, senki sem kényszerített arra, hogy 8 ezer kilométerre költözzek a családomtól, barátaimtól és a kényelemtől, de az, hogy úgy döntöttem, hogy követem az álmaimat, még nem jelenti azt, hogy könnyű az elszakadás. Amellett, hogy az új ételeket is meg kellett szoknom, maga a költözés is egy folyamatos tanulást jelent, hogy elsajátítsuk, hogyan viselkedjünk az új és ismeretlen környezetben, amibe beletartozik az időjárás, munka, emberek, napi rutinok és még sok minden más. És meg kell találni a legközelebbi edzőtermeket, termelői piacokat, egészséges boltokat. Illetve, az én esetemben, meg kell tanulni egyedül élni, főzni egy személyre, vásárolni és az első számú bűnös: a STRESSZ. Tudod, attól, hogy megváltoztatod az egész ÉLETED.
Nyílt levél a randipartnerhez (Kép: Getty Images)
Ebben az élethelyzetben még az is szorongást okoz, hogy nem beszéled annak az országnak a nyelvét, amelyben élsz. Az olyan triviális feladatok elvégzése, mint egy levél feladása, a bankszámlaegyenleg ellenőrzése vagy egy chai latte rendelése megizzaszthat (az én esetemben nyilván nem eléggé). Végül, mivel nagyon messzire utaztál egy ennyire idegen (de izgalmas) országba, természetesen szeretnél elmerülni a kultúrában, a lehető legtöbbet kihozni minden napból, ha úgy tetszik. Ha ez azt jelenti, hogy elmerülsz egy kád ramenben – hát legyen!
Ne érts félre, nem a falánkságot reklámozom, csak azt próbálom mondani, hogy az élet rövid, és élni kell. Emlékszel Elizabeth Gilbertre az Ízek, imák, szerelmek című filmből? Azt mondta: „Nem akarok elhízni, de bűntudat nélkül eszem. Szóval, megeszem ezt a pizzát, aztán megnézzük a focimeccset, és holnap elmegyünk vásárolni, veszünk magunknak egy mérettel nagyobb farmert.” De hogy válaszoljak a kérdésedre is, igen, híztam. 5,3 kilogrammot, hogy pontos legyek, amivel eleinte nagyon küzdöttem (mint mindenki a társadalom véget nem érő nyomása alatt, hogy vékonynak kell lenni). Nagyra értékelem, hogy időt szánsz arra, hogy nyomon követed a súlyomat, de sajnos ez inkább a te szegénységi bizonyítványod, nem az enyém.
Nem baj, ha a testünk más lesz az idők során, és normális, ha a súlyunk változik. Nem mondom, hogy a hízásom kommentálásával a külsőm alapján akartál megítélni, de az biztos, hogy én úgy éreztem. Annak tudatában írok neked, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy nehezteljünk, és még rövidebb ahhoz, hogy nemet mondjunk a sushira.
Őszinte tisztelettel,
A megvilágosult nő