Könnyebben talált magának szeretőt, aki elsajátította a legyezők titkos nyelvét

Az egyszerre féktelenül szeszélyes és megrögzötten konzervatív 19. században a legyezőknek állítólag saját, titkos nyelvük volt, vagyis privát, nem ritkán kényes üzenetek továbbítására is használták őket, akárcsak időnként a napernyőket vagy a kesztyűket. Ha például egy hölgy az arca előtt elhúzta a legyezőjét, azt jelentette: „odavagyok magáért”. Ha a bal kezében pörgette, akkor azt próbálta (reménybeli) partnere tudtára adni, hogy „figyelnek minket”. Ha pedig eldobta, azzal valami olyasmit üzent, hogy „legyünk csak barátok”. Tulajdonképpen egész észszerűnek, sőt kézenfekvőnek tűnik, hogy egy fiatal (vagy akár kevésbé fiatal) hölgy, akit szigorúbbnál szigorúbb társadalmi és illemszabályok kötnek, és gyakorlatilag semmilyen közegben nem nyilvánulhat meg őszintén és fesztelenül, egy apró, ám divatos kiegészítő segítségével próbál meg kommunikálni titkos imádójával, udvarlójával vagy szeretőjével; bár azért afelől vannak kétségeink, hogy a férfiak képesek voltak-e egyáltalán elsajátítani ezt a kifinomult legyezőnyelvet, amely állítólag körülbelül két tucat különböző mozdulatból, illetve gesztusból állt.

A titkos kódokat tartalmazó listát egy párizsi legyezőkészítő, bizonyos Duvelleroy jelentette meg egy szórólapon 1827-ben. Az egyoldalas  legyezőszótárban (amit pl. itt lehet elolvasni angolul) olyanokat találunk, hogy pl. „házas vagyok” (lassú legyezés), „jöjjön ide, és beszélgessünk” (legyező teljesen kinyitva, jobb kézben), „ön igen kegyetlen” (kinyit, majd becsuk), „csókoljon meg” (legyező fogója az ajkakhoz érintve), „mást szeretek” (jobb kézben pörgetett legyező), és hasonlók. Így tehát ezek a kódok egyrészt már nem is voltak olyan titkosak, másrészt meg gyanítható, hogy az élelmes kereskedő ezt az egészet csak úgy kitalálta, hogy fellendítse az üzlete forgalmát; vagyis a legyezőnyelv vagy legyezőetikett inkább afféle városi legenda volt, ami Duvelleroy marketingtrükkjének köszönhetően többé-kevésbé valósággá vált. A húzás egyébként be is jött: a francia forradalom óta kissé idejétmúltnak és politikai szempontból reakciósnak számító legyezők ismét divatba jöttek, a Duvelleroy pedig egyenesen Viktória királynő beszállítója lett, miután butikot nyitott az előkelő londoni New Bond Streeten.

A titkos nyelv legendája viszont sokáig fennmaradt, és számos későbbi szépirodalmi műben megjelent, egyebek mellett Oscar Wilde 1892-es, Lady Windermere legyezője című sikerdarabjában is központi szerepet kap: a címadó legyező dramaturgiailag kulcsfontosságú pillanatokban jelenik meg mind az eredeti mű, mind pedig a Jóasszony – Akiről egy város beszél című 2004-es filmfeldolgozásban, amelyben Scarlett Johansson alakította a legyezővel hadonászó Lady Windermere-t.

Egyébként a legyezőket a 18-19. században tényleg használták kommunikációra, csak nem feltétlenül ilyen formában. Hasonlóan mondjuk azokhoz a 17. században készült, pazar kidolgozású, mechanikus arany- és ezüsttárgyakhoz, amelyeket az európai udvarok főúri bulijain folyó különféle ún. ivós játékokban alkalmaztak (pl. az ilyesmikhez), a  beszélő legyező vagy fanológia néven ismert játék is népszerű partykellék volt akkoriban: ez – nagyon röviden összefoglalva – úgy nézett ki, hogy a legyező egyik oldalára kérdéseket, a másikra pedig válaszokat nyomtattak, a résztvevőknek pedig úgy kellett egy komplett társalgást levezényelniük egymással, hogy csak kézjeleket és egyéb gesztusokat használtak.

Persze ez csak egy példa a legyezők számos felhasználási módja és funkciója közül. Ezeket a kis alkalmatosságokat eredetileg az ókori Egyiptomban, Kínában, illetve Indiában fejlesztették ki néhány ezer évvel ezelőtt, és az emberi test hűtése mellett rituális célokra, valamint akár a rovarok távoltartására is használták őket. Valamikor a 15. század tájékon jelenhettek meg Európában, ahol a női kacérság és csáberő egyik fontos kellékévé és szimbólumává váltak. Később jelentős társadalmi és/vagy történelmi események – esküvők, koronázások, a Montgolfière testvérek 1783-as első hőlégballon-repülése vagy akár a francia forradalom – tiszteletére is készültek amolyan speciális, alkalmi legyezők, más darabokat pedig alapvetően szórakoztatásra szántak: mint például a jövendőmondó, a mitológiai jeleneteket ábrázoló vagy a fentebb már említett beszélő legyezőket.