Al Nixon minden reggel egy padon ül, nézi a napfelkeltét, és idegenekkel lép kapcsolatba, bárkivel, aki épp arra jár. Majdnem kilenc évvel ezelőtt Al Nixon úgy döntött, hogy minden napját egy padon üldögélve kezdi, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a floridai St. Petersburg vízpartjára. Eredetileg az volt a célja, hogy kiürítse az elméjét, és az utolsó dolog volt, amire vágyott, hogy mások hozzászóljanak.
„Ébredező életnek hívom a látványt, mert a napfelkeltét nézve egyensúlyban érzem magam” – mondja Nixon, aki a város vízügyi osztályán dolgozik. A férfinak a napfelkelte adja a kellő motivációt a naphoz és az egész héthez is.
Egy évvel azután, hogy Nixon először leült a padra egy nő megállt, hogy köszönjön neki, és mondott valamit a férfinak, ami megváltoztatta a napi rituáléval kapcsolatos látásmódját. „Azt mondta: »Tudod, minden reggel, amikor látlak itt ülni, tudom, hogy minden rendben lesz« – emlékszik vissza Nixon. – Ekkor tudtam: figyelnem kell a mellettem sétáló emberekre. Fel kellett vennem a szemkontaktust, és tudatnom az emberekkel, hogy fontosak vagyunk egymásnak.”
Figyelem ítélkezés nélkül
Ahelyett, hogy egyenesen a vízpartra nézett volna, Nixon mosolyogni kezdett az emberekre, és beszélgetéseket kezdeményezett. És elég hamar számos korán kelő csatlakozott hozzá a padon, időnként azért, hogy tehermentesítették magukat lelkileg, és tanácsot kérjenek tőle párkapcsolatukkal, karrierjükkel és személyes problémáikkal kapcsolatban.
„Örömmel hallgattam – mondja az 59 éves férfi. – Azt akartam, hogy úgy menjenek tovább a napjukba, hogy tudják, nem kell egyedül érezniük magukat. Amikor az 50-es és 60-as éveidben vagy azon túl jársz, úgy érezheted, hogy már nem sikerül beteljesítened a célodat. Életemnek ebben a szakaszában határozottan ez a célom: ülni a padon és beszélgetni.”
Így tehát minden reggel, ha az időjárás engedi, Nixon, akinek három felnőtt gyermeke van és hosszú ideje párkapcsolatban él, hajnali 4:30-kor felveszi kalapját, kortyol egy csésze kávét, majd hét mérföldet hajt a vízpartig, ahol két órát marad. Jelenléte, nyitottsága a meghallgatásra, valamint az idegenekkel szembeni kedvessége miatt egyesek
a Napfény polgármesterének becézik.
„Al maga a nyugodt, állandó jelenlét – mondja a 64 éves Jeff Franzen, egy nyugdíjas ingatlanfejlesztő, aki néhány évvel ezelőtt a vízparton sétálva találkozott Nixonnal először. – Egyedülálló ajándék, hogy mindenkit meghallgat.”
Ez több annál, mondja Dee Glowa, aki az 50-es évei végén jár. Három évvel ezelőtt séta közben találkozott Nixonnal. „Ítélet nélkül hallgat, és nem vár semmilyen viszonzást.”
Valószínűtlen barátságok kialakulása
Míg a legtöbb ember egyszerűen integet, vagy rövid időre leül a férfi mellét pár szót váltani, mások alig várják, hogy belépjenek az „irodájába”, és eltöltsenek néhány percet vele.
Nem számít, milyen problémát szeretne az ember ventilálni, Nixon mindenkit meghallgat, sőt néhány valószínűtlen barátság is kialakul. „Nyitott szívvel és nyitott elmével kell az emberekhez állni, mert soha nem tudhatjuk, ki fog odajönni hozzám, és mire lehet szüksége – mondja Nixon. – Minden ember, aki megáll a pad mellett, megérdemli az osztatlan figyelmemet.”
Nixon jól emlékszik arra a napra, amikor egy pár eljött beszélgetni a kapcsolatuk problémáiról. „A férj mindig dolgozott, ritkán tartózkodott otthon – mondja Nixon. – Ez tönkretette a házasságukat. Azt mondtam neki: »Barátom, ha a felesége kinyilatkoztatása nem ijesztett meg, akkor lehet, hogy elveszíti a nejét.”
Nixonnak igaza volt – ismerte el a férfi. „Sírni kezdett, és egyetértett, hogy lassítania kell – mondja Nixon. – Mindannyian megöleltük egymást, és ezután barátok lettünk. Hébe-hóba még mindig látom őket ebéd közben.”
Egyetlen téma sem tiltott, mondja Nixon, de vannak, akik leülnek, és nem akarnak beszélgetni vagy szívmelengető történeteket megosztani. Egyszerűen csak arra van szükségük, hogy leüljenek valaki mellé, és megosszák a csendet egymással.
„Egy nő egyszer megállt, és azt mondta: »Csak itt akarok ülni veled« – emlékszik vissza. – Egy órán keresztül bámultuk a vizet, aztán köszönetet mondott, és elment. Csak egy pillanatnyi nyugalomra vágyott, és arra, hogy tudja, nincs egyedül. És abban a pillanatban, abban az órában, azon a reggelen tényleg nem volt magányos.”