Kitálal a stewardess: „Háromig számoltam, hogy ne sírjam el magam”

Mesés smink, gyönyörű egyenruha, tökéletes megjelenés – stewardessnek lenni úgy tűnhet, hogy igazi álommeló. Ezek az égi tünemények látszólag csak ide-oda repkednek, egzotikus tájakról jelentkeznek be, és közben néha megjelennek a gépen, hogy ránk mosolyogjanak.

Mondom, látszólag.

Ugyanis a kirakat mögött elképesztő türelemről, helyzetfelismerésről, kríziskezelésről tesznek nap, mint nap tanúbizonyságot (nem csoda, hogy olyan nehéz a szakmába bekerülni), és cserébe szinte semmilyen megbecsülést nem kapnak az utasoktól. Tiszteletet vagy odafigyelést meg pláne nem.

Kitti szerint – akinek nyilván nem ez az igazi neve, de kilétét fedje homály – minden repülőút a társadalom pontos lenyomata, szerinte itt mutatkozik meg az emberek igazi arca, amit az esetek túlnyomó többségében nem egyszerű a helyén kezelni. Vagy, ahogy ő mondja: „minden járatra jut egy igazi paraszt.”

Egy, kettő, három…

Arról már korábban is írtunk, hogy a stewardessek miért köszönnek ránk, amikor felszállunk a gépre, és ezt meg is említem neki, miközben belebonyolódunk a beszélgetésbe. Kitti megerősíti a dolgot, de elárulja, hogy még ennél is többről van szó. „Az egész egy pszichológiai próba, azt is megpróbáljuk felmérni, melyik utassal lehet probléma. A légiutas-kísérő kicsit pszichológus, kicsit szociológus is, tudja, mik azok a jelek, amiket érdemes keresni. Ilyen például, ha alkoholt fogyasztott valaki. Ezt azért általában kapásból kiszúrni, és tudjuk, hogy akkor oda koncentráltabb figyelmet kell fordítani, mert az út során kiütközhetnek a gondok. Például nem olyan régen két család szállt fel három-négy gyerekkel, ahol a szülők már kapatosan érkeztek a fedélzetre. A nő kezében még egy flakon is volt, és mikor rákérdeztem, hogy ugye, víz van benne, az arcomba röhögött és azt mondta persze. Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz, de úgy gondoltam, hogy amíg nem csinál bajt, addig jók vagyunk.”

Kitti szerint hiába a fedélzeti szabályzat, ami tiltja, hogy alkoholos befolyáltság alatt felengedjenek bárkit a gépre, mindig mérlegelni kell az adott helyzetet, hogy milyen kimenetelt hozhat. Minden gépre jut egy ittas utas, de mint mondja, azért a többség általában elalszik útközben. Itt azonban nem ez történt.

„A gyerekek extra rosszak voltak, hangoskodtak és átmásztak az ülések felett, ami nemcsak zavaró, de veszélyes is, ezért jeleztem az egyik anyukának, hogy legyen szíves szóljon rájuk. A válasz az volt, hogy szóljak én, ha zavar. Megtettem, megkértem őket, hogy üljenek le, elmagyaráztam, hogy miért van erre szükség. Kicsivel később arra lettünk figyelmesek a kollégámmal, hogy patakokban csurog ki a vizelet a wc-ajtaja alatt. Bosszúból, amiért rájuk szóltam, a gyerekek a wc-csésze mellé pisiltek, ami az egész előtérbe kifolyt.” Hogy mit tett erre? 

A fertőzések melegágya

A vicc az, hogy Kitti szerint ez még a kisebbik rossz, ugyanis a fekália sem ritka vendég a fedélzeten. Ő már semmihez nem nyúl gumikesztyű nélkül, mert mint mondja „ki tudja, mit fogok meg”, és mindenkinek javasolja, hogy legyen az út során kézfertőtlenítő a csomagunkban.

„Előfordult már, hogy szaros – elnézést, ezen nincs mit szépíteni – bugyit hagyott valaki a wc-ben. Pontosan tudod, hogy ki volt az, mert figyeled az utasokat, hogy ki használja a mosdót, de mégsem viheted utána, hogy tessék, ezt elhagytad… A másik ilyen, hogy rendszeresen hagynak koszos pelenkát az ülészsebekben, amiből simán kifolyik minden. A következő utas meg oda teszi be a telefonját, kulacsát, könyvét, akármit. Vajon otthon is így él? Minden mindegy? Sőt, elmondanám, hogy már használt hányós tasakot is találtunk itt. Nem részletezném.”

Kitti szerint arra is volt példa, hogy tampont nyomtak a légiutas-kísérő kezébe. „Ez nem velem történt, egy kollégámmal, de az egyik utas egy sick baget nyomott azzal a kezébe, hogy ne nézze meg, tüntesse el. Nyilván, ha valaki azt monda, ne nézz bele, pláne muszáj, biztonsági szempontból, mert nem tudhatjuk, mi van benne. A legrosszabb ugyanakkor nem a látvány volt, hanem az, hogy az utas nem hagyta el a helyét, tehát valahogy az ülésben operálta ki magából…”

Kitti arról is mesélt, hogy elképesztő mennyiségű szemetet termelnek az emberek egy út során. „Koszosak és trehányak az emberek. Nem ritka, hogy gyerekekkel matricákat ragasztanak, hogy lekössék őket. Ezek azonban a földre hullanak és odaragadnak. Mások mintha szándékosan szórnának szét egy zacskó chipset, csak azért, hogy aztán összetaposhassák apró darabokra. Sajnos nem minden esetben kap a gép leszállás után takarítószemélyzetet, ilyenkor nekünk kell ezt is felszámolni, hogy a járat a következő beszállításra kész legyen. A legidegesítőbb az egészben, hogy rengeteg szemetet is a fedélzeten hagynak, miközben többször megyünk útközben végig, hogy összeszedjük ezeket. Olyankor miért nem dobják a zsákba? Úgy őrizgetik, mint Gollam az ő drágaságát…

”

Ugyanitt azt is elmondta, hogy folyamatos probléma van a kisméterű poggyászokból is, mert a poggyásztartóba csak korlátozott mennyiségű csomag fér el. „Megkaptam már, hogy ő nem fogja a földre, az ülés alá tenni a táskát, mert ott kosz van. Elárulom, a poggyásztartó is pont ugyanolyan koszos, semmivel sem jobb ott a helyzet, mint lent.”

Kettős kockázat

Bár a légiutas-kísérők komoly felkészítést kapnak minden helyzetre, és a fizikumuk is fontos – nem véletlen, hogy bizonyos magasság alatt nem is látni egyet sem – még így is vannak olyan helyzetek, amik számukra is veszélyesek lehetnek. Főleg, ha alkoholnak is jut benne szerep, hiszen a levegőben még durvább a hatása. „Volt egyszer egy legénybúcsús csapat, ahol a vőlegény legalább két méter magas volt, amolyan igazi rögbijátékos-alkat. Mellé pedig már kicsit sem volt szomjas, mégis átjutott a check-in-en, és nekem kellett a gépen kezelni. Nem kötözhettem le, viszont tény, hogy erőfölényben volt a haverjaival, és a félelmetes ebben az, hogy nem tudhatod, mit vált ki belőle az alkohol. Agressziót vagy jámborságot? Ilyenkor nagyon határozottnak kell lenni, én is többször szóltam nekik, hogy halkabban. Aztán elkezdtek a fedélzeten is piát rendelni, és mondtam neki, hogy az egyetlen, amit hajlandó vagyok szervírozni, az a kávé, és ha mégis meglátom, hogy a barátai itatják, akkor szólok a kapitánynak. Végül ivott egy kávét és elaludt. De másképp is alakulhatott volna.”

Felelőtlen szülők, meg a többiek

„Ők a legrosszabbak… – kezdi Kitti. – Sokan vannak, akik úgy jönnek fel gyerekekkel a gépre, különösen totyogókkal, hogy semmit nem hoznak neki az útra. Se egy könyvet, se egy matatóvalamit, se egy játékot. Nyilván sírás lesz a vége, hiszen órákig tartó utazás során a teljesen ingerszegény környezetben a gyerek unatkozni fog. A sírás frusztrálja a többi utast, akik nekünk panaszkodnak, és így tovább… Pedig könnyen megelőzhető lenne, ha a szülők előre gondolkodnának. Nagyon sokszor előfordul az is, hogy bejönnek a galley-be, azaz a konyhába, hogy itt elaltathatják itt a picit? Nem mondunk nemet, de nem a legideálisabb. Hangosan fog sípolni a sütő, nem tud úgy állni, hogy ne legyen útban. Ráadásul veszélyes is, mert a 80 kg-os kocsit simán ráhúzhatom a lábára, sőt elég egy kis turbulencia, és máris a falhoz préseli őt és a gyereket is, komoly sérülést okozva.”

A kocsit említve azt is felhozta, hogy nincs annál idegesítőbb, mint amikor elkezdik a szervírozást, és mindenki egyszerre pattan fel, megy mosdóba, a hátul ülő családhoz, vagy egyszerűen csak megjáratja a lábait. „Ha tele van a gép, és nem tud beugrani valahová, az azt jelenti, hogy nekünk vissza kell húzni a kocsit a konyhába, ami ismétlem, 80 kg körül van. Nyilván nincs azzal gond, ha valaki fel akar állni, de szépen kérem, hogy várja meg, míg elhaladunk mellette, tényleg igyekszünk a lehetőséghez képest gyorsak lenni. 

„Az éééén szendvicsemet?”

Megvan a Jóbarátokból az a rész, amikor Ross mentálisan összezuhan, mert egy kollégája megette a szendvicsét? Ez a légiutas-kísérő szerint nem egyedi eset. „Ebből szinte kivétel nélkül mindig probléma van. Egy 180 férőhelyes gépen nem lesz 180 darab szendvics, jó esetben 10 darab. Nem is lenne szerencsés ennyit tárolni, mert nagy valószínűséggel csak megromlana. 10-ből 9-szer még ez is sok. Nyilván előfordul, hogy ez a mennyiség elfogy, vagy mondjuk egy bizonyos fajta nincs készleten már, és ilyenkor az emberek megsértődnek.

A múltkor egy anyuka csinálta ezt, és elgondolkodtam, hogy komolyan ezt tanítod a gyereknek, hogy ezt így kell rendezni? Ez remekül mutatja a társadalom mentális állapotát…”

Hányszor szóljak még?

A mi személyes kedvenceink azok az ablaknál ülő utasok, akik leszállás után rögtön felpattannak, Kitti szerint pedig ezek közül is a legrosszabbak, akik többszöri felszólítás ellenére sem ülnek vissza. Mint mondja, olyan hirtelen befékezhet a gép, hogy nagyon súlyos sérülést is lehet még ilyenkor is szenvedni, nem véletlen, hogy amíg ég az övek becsatolását jelző tabló, addig tilos felállni. „Nem olyan régen volt egy utas, aki már akkor felállt, amikor még a kifutón voltunk, ott még bármi megtörténhet. Háromszor szóltam rá, hogy üljön vissza, nem tette. A saját testi épségünket nem veszélyeztethetjük az előírás szerint, de kicsatoltam magam, odamentem, és visszanyomtam a székbe. Idegesítő, hogy tudomást sem vesznek arról, ha kérünk valamit. Nem kukacoskodni akarunk, nem az a hobbink, hogy belekössünk másokba. Nekünk az egész utazóközönség biztonságát kell szem előtt tartanunk, ezt nem értik meg sokan.”

A másik utastípus, akiről szintén szó esett, az, aki kitakarja az övét felszállás előtt, és ha a stewardess ellenőrzés során kéri, hogy mutassa meg, még neki áll feljebb. „Volt egyszer egy utas, aki pont imádkozott, viszont muszáj volt megzavarnom, mert anélkül, hogy biztosítottuk volna a járatot, nem tudunk felszállni. Lekapott a tíz körmömről, hogy hogy merészelem őt zavarni. Mindez megelőzhető lett volna, ha becsatolja az övét, és láthatóvá teszi. Én lettem volna a legboldogabb, ha nem kell hozzászólni. És a sértődés itt ugyanúgy jelen van, mint a szendvicseknél. Pedig miatta akár a felszállás időablakát is lekéshetjük, és akkor utána abból megint csak a probléma és a hiszti van. Persze ebbe bele sem gondolnak.”