Másfél hete egy olimpiai bokszmeccsen egy nő a kelleténél keményebben ütött meg egy másik nőt, aki emiatt fel is adta az összecsapást, ami után pedig soha nem látott felháborodás söpört végig az emberiség női ökölvívásban érdekelt részén. Amibe, ha jól látom, valamiért beletartozik egész Magyarország is. Én nem tudtam, hogy ez a nemzet egy emberként követi, izgulja végig, kommentálja e sportág minden mozzanatát, azt meg végképp, hogy ha optikailag nem stimmel valami, képes azonnal bántalmazást kiáltani és a nők elnyomását vizionálni, úgy, hogy közben (statisztikailag) minden ötödik női honfitársunk bántalmazó kapcsolatban él vagy élt élete egy pontján.
A továbbiakban, legalábbis a Facebook-buborékomból, kiderült még, hogy:
- a férfiasabbnak kinéző nő nem is nő, hanem férfi, aki valahogy beférkőzött a női bokszolók közé;
- azaz dehogynem nő, csak a kromoszómáival nem stimmel valami, de ez bonyolult, hagyjuk is, a lényeg, hogy aki ezt kétségbe vonja, bigott;
- akkor még leendő ellenfele, Hámori Luca hős, hogy még így is szembeszáll vele;
- ugyanő egyúttal transz- és melegfób, hiszen pár óráig kint volt pár Insta-sztorija, amiket akár így is lehetett értelmezni;
- a magyar bokszoló vesztett, de mégis nyert, ez is bonyolult, hagyjuk is, a lényeg, hogy a pénzt megérdemli;
- mindenki sajnál mindent, mindenki vagy szomorú, vagy dühös, vagy a kettő együtt, és mindenki azt hazudja (akár magának is), hogy tudja, mi az ügy tanulsága, miközben nem tudja.
A helyzetről sokat elmond, hogy még azoknak a korrekt újságíróknak is beletört a bicskája a történet felgönyölítésébe, akik egyszerűen a tényeket szerették volna felsorolni, hogy mindenki elfogulatlanul viszonyulhasson az ügyhöz, ez ugyanis eleve vesztes meccs. Egyrészt azért, mert maguk a tények is annyira bonyolultak és illékonyak, a biológiától a gendertanulmányok és a sport összefüggésein át a különböző (egymás létjogosultságát folyamatosan megkérdőjelező) szövetségek szabályaiig és irányelveiig annyi mindent kellene egyszerre figyelembe venni, hogy arra érthető módon nincs felkészülve senki. Másrészt pedig azért, mert
még mielőtt bárki nekiállt volna összegyűjteni, hogy kik az ügy szereplői és tulajdonképpen mi is történt, már mindenkinek kész véleménye volt az egészről.
A Magyarországon látványosan népszerű álláspont szerint annyi történt, hogy a „nyugaton” divatos woke ideológia az olimpiát is megfertőzte, Imane Helif pedig kihasználta, hogy elég, ha bemondja, hogy nőként azonosítja magát, a szervezőknek máris kötelességük volt hagyni neki, hogy kiálljon a nála sokkal törékenyebb olasz Angela Carini ellen. Az, hogy a valóságnak természetesen köze nincs ehhez, nem különösebben érdekel senkit, főleg azokat nem, akik csak egy újabb megerősítésre vártak, hogy „beteg világban élünk”, ahol „az ilyesmi megtörténhet”.
Fotó: Richard Pelham/Getty Images
Számomra ez az ügy egyébként azért fontos, mert teljesen kimaradtam belőle. Pontosabban nem is az ügy fontos, hanem az, hogy kimaradtam belőle. Amikor kirobbant, egész mással foglalkoztam, napokkal később kezdtem összeszedni a kirakó darabkáit, hogy legalább valami felszínes tudásom legyen a történetről, ám a kirakó sokkal nagyobb, a darabkák pedig sokkal apróbbak voltak, mint az ilyen botrányok esetében általában, összeilleszteni őket utólag lehetetlen volt. Eljött tehát az elsőre ijesztő, aztán megrendítő, aztán felszabadító pillanat, amikor be kellett látnom:
Én erről az egészről, nem gondolok semmit. De tényleg, egyetlen saját, eredeti gondolatom nincs az ügyben, és minél többet olvasok, annál kevésbé érzem, hogy valaha is lesz.
Újságíróként persze nehéz volt kimondani ezt, engem ugyanis – leegyszerűsítve és durván fogalmazva – azért fizetnek, hogy gondoljak dolgokról dolgokat, de kimondtam, és ez akkora megkönnyebbülés volt, hogy azóta is azon gondolkodom, hogy miért kell nekem mindig mindenről gondolni valamit. Illetve, hogy miért érzi szükségét mindenki, de tényleg szó szerint mindenki, hogy határozott, sarkos és karakán véleményt alkosson (értsd: már kész vélemény tegyen kritikátlanul magáévá) anélkül, hogy meg akarná ismerni a tényeket. Még Imane Helif esetében is, ahol a tények csak kitartó utánajárással megismerhetőek, és egyszerre minimum három témában kellene az embernek PhD-znia, hogy átlássa őket.Ehhez képest az is pontosan tudni véli, mi Helif biológiai neme, mit jelent mindez a (magyar, bokszoló) nőkre, a sportra, és nők rendszerszintű elnyomására nézve, aki most hallotta először a kromoszóma szót.
Miért történik ez? Hogy jutottunk idáig? Tényleg nem élet az élet úgy, hogy nincs mindenről véleményünk? Vissza lehet fordulni ebből?
A véleményed nem biztos, hogy vélemény
-Helif férfi, hát rá kell nézni, ne mondja nekem senki, hogy ő egy nő!
-Ez jelenleg eldönthetetlen, nyilvános és hivatalos vizsgálatok kellenek hozzá, hogy eldöntsük, de nagyon úgy néz ki, hogy egy XY kromoszómákkal született, magas tesztoszteronszinttel rendelkező, nőként szocializált bokszoló ő, tehát egyáltalán nem ilyen egyszerű a helyzet.
-Jó, nekem az a véleményem, hogy igenis férfi, neked meg nem, ez van!
Az, hogy ilyen állapotok és közhangulat uralkodik az országban (és persze a világban) a talponállóktól a vasárnapi ebédeken át a Facebook-kommentdobozokig, nagyrészt abból adódik, hogy egyszerűen elfelejtettük, mi a különbség tény és vélemény között. Pontosabban – kicsit konteósan hangzik, tudom – tettek róla, hogy elfelejtsük.
Pár olvasónknak biztosan rémlik a koronavírus című másfél éves sztori. Addig sem volt egyszerű az élet, de legalább többé-kevésbé egyetértettünk alapvető kérdésekben: náthával nem rohanunk orvoshoz, vírusra nem szedünk antibiotikumot, a rákot önmagában nem gyógyítja a C-vitamin, ilyenek. A koronavírus és az azt övező szigorú szabályok, végül pedig az oltás kapcsán azonban felborult minden, és pár héttel a vírus Magyarországra érkezése után azon kaptuk magunkat, hogy
az, hogy háttérhatalom ok nélkül bezárja az embereket az otthonába és gazdasági válságba taszítja az országot holmi influenza miatt, pont olyan legitim vélemény lett, mint az, hogy komoly a baj és mindent meg kell tenni, hogy párszázezer helyett csak párezer ember haljon meg.
Az oltás kapcsán pedig már a vállát sem rándította senki, amikor tele lett a Facebook 5G-s chipeket és a big pharma összeesküvését vizionáló posztokkal és kommentekkel. Vitázni, érvelni reménytelen volt, főleg azért, mert itt nem különböző véleményekről volt szó, hanem tényekről és tényként tálalt kitalációkról. Eközben mintha megszűnt volna létezni a tény fogalma: nem volt többé nemzeti minimum, kollektív tudás, közösen elfogadott valóság arról, hogy például, ha a Magyar Orvosi Kamara, az Egészségügyi Világszervezet, minden demokratikus ország tisztifőorvosa és az összes kicsit is jegyzett szaktekintély azt mondja, hogy baj van, akkor baj van; minden tagadható és az asztalról lesöpörhető volt, ha másképp nem, összeesküvésekre és háttérhatalomra hivatkozva. Ahogy a szentgotthárdi pszhichiátriát támogató szakemberként megjárt Bacsák Dániel kriminológus fogalmazott egy nekünk adott interjúban: ami korábban a betegekre jellemző paranoid fantázia volt, az ma már szabadon terjed a Facebookon. „Idekint (az intézet falain túl – a szerk.) kollektív, társadalmi téveszme lett abból, hogy az oltásokkal 5G-chipeket ültetnek a bőrünk alá, most pedig a háború mögötti okokkal történik ugyanez. Könnyen elmoshatók a normalitás és az abnormalitás közti határvonalak.”
Fotó: Neményi Márton
Ironikus, hogy azok hivatkoznak a leggyakrabban a szabad véleménynyilvánítás jogára, akiket senki sem próbál meg elhallgattatni – és akik mégis úgy élik meg, ha felhívják a figyelmüket arra, hogy abszurd állításokat tesznek, hogy „be akarják tiltani a szabad gondolkodást”. A kettő azonban teljesen más. Patrick Stokes filozófus mondta talán a legszebben:
Nem, nincs jogod szabadon véleményt alkotni. Ahhoz van jogod ragaszkodni, ami mellett legitim érveket tudsz felsorakoztatni.
Azzal ugyanis, hogy „ez a véleményem és kész”, annyit állítasz: „bárkiről és bármiről azt mondok, amit akarok, és senkinek nincs joga elhallgattatni”. Ez pedig nem feltétlenül igaz.
Nem kell minden helyzetet megnyerni
A Facebook-féle nyilvánosság, és az, hogy ma már egy szakértő, hivatal és újság sem él a közönség fejében, mint megkérdőjelezhetetlen forrás, egy nagy hazugsággal jár: azzal, hogy gyorsan és határozottan oldalt kell választanod és legyőznöd azokat, akik nem azt az oldalt választották. Márpedig nagyon-nagyon ritka az a helyzet, amelynek csak két oldala van, és az az állítás, amely kizárja az összes többi állítást. Itt van például ez a kettő:
- Imane Helif genetikailag erősebb a legtöbb (bokszoló) nőnél, így szerepeltetése az olimpián igazságtalan és nagyon nehéz helyzetbe hozta ellenfeleit, és közvetetten az összes női sportolót, ebben pedig az ő személyes felelőssége is hatalmas.
- Többek közt Imane Helif az egész ügy igazi áldozata, Az ügyét, bár megtehették volna, évekig nem tisztázták, a felelőtlen, közönyös, pénzéhes bizottságok és szövetségek végül olyan helyzetbe hozták, amelyből méltósággal lehetetlen kijönni. Nem a neme számít, hanem a rendszerszintű visszaélések.
Mindenki választott, ugye? Akkor mondok egy merészet:
Miért ne lehetne mindkettő igaz?
A vérre menő viták szinte kivétel nélkül azért mennek vérre, mert a feleknek eszükbe sem jut, hogy az érvek és az állítások nem feltétlenül zárják ki egymást. Az pedig végképp nem, hogy ahelyett, hogy lenyomnánk a másikat, esetleg tanulhatnánk is tőle. Még egy olyan országban is, ahol vagy a diktatúrát építed, vagy hazaáruló vagy, vagy buta vidéki, esetleg panelproli, vagy belpesti sznob, és ahol vagy ártatlan állatokat gyilkolsz, vagy szektás vegán vagy. Közhelyes és utópisztikus megfejtés, de akkor is ez a véleményem.