nlc.hu
Család

Beszélgetés Rab Árpád jövőkutatóval

„Tavaly ilyenkor már szólhattak volna, hogy gyerekek, ez egy másfél éves sztori”

Mi lesz a tuti meló öt év múlva? Miért nem ül mindenki biciklire? Hol rontottuk el a járványkezelést? Miért a legvagányabb vírus a korona? Beszélgetés Rab Árpád jövőkutatóval.

Mivel milliónyi honfitársunkhoz hasonlóan nekünk sincs fogalmunk arról, mi lesz két hét múlva (arról meg pláne nincs, hogy öt-tíz év múlva mire számíthatunk), az jutott eszünkbe, milyen jó lenne, ha valaki végre megmondaná. Mármint valaki, aki nem politikus, hiszen ők, ha kormánypártiak, azt mondanák, minden a legnagyobb rendben, ha ellenzékiek, akkor meg azt, hogy minden rettenetes. Megkerestünk hát egy igazi jövőkutatót, Rab Árpádot, a Corvinus docensét és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem egyik vezető kutatóját, hogy fejtse meg nekünk, hogy jutottunk idáig és mi jöhet még. Mivel a sci-fis neve ellenére a jövőkutatás tekintélyes és egészen egzakt tudomány, Rab Árpád pedig elismert szaktekintély, komoly, szakmailag megalapozott és korrektül megfogalmazott kérdésekkel készültünk.

Akkor te most tényleg tudod, hogy mi fog történni?

Na, ezért mondom inkább mindenkinek azt, hogy trendkutatással foglalkozom. Egyébként igen, öt-tíz évre előre láthatóak a fő folyamatok, amelyekhez igazodik majd az emberiség.

Ez egy női magazin, a trend szó foglalt, úgyhogy jövőkutató leszel.

Oké. Amúgy technológia, a társadalom, az oktatással és az egészségügy a fő kutatási területeim.

Hogy dolgozik egy jövőkutató?

Szeretem megérteni a múltat, azt, hogy annak idején hogyan működtek az emberek – ez egyébként nem létszükséglet. Az igazán izgalmas: megérteni, mi folyik most, a jelenben, úgy, hogy hatalmas a zaj. Ki kell szűrni, mik a fontos változások, hogy mi történik igazán. Sokan ott hibáznak, hogy húznak egy egyenes vonalat, ha megjelenik egy új technológia. Azzal a felkiáltással, hogy „ez de izgi!”, felszorozzák az adatokat: „ha most öt embernek van, jövő héten száznak lesz, jövőre pedig ilyen és ilyen lesz a világ”. Én inkább azt nézem, hogyan működnek az emberek, és hogy egy-egy új technológia milyen problémát old meg és milyen érdekekkel ütközik. Minél nagyobb képet nézel, annál könnyebb felrajzolni az idővonalat. Azon például már nem vágja magát hanyatt senki, hogy az automatizáció egyre fontosabb. Minél kisebb területet, szektort vizsgálok, annál több adatra van szükség. Ezeket gyűjtöm, aztán számolok.

Rab Árpád jövőkutató

Rab Árpád (Fotó: Neményi Márton)

Az egyébként ma már nagyon ritka, hogy fordul egy nagyot a világ csak azért, mert megjelenik egy új technológia. Az, hogy ennyien lettünk a bolygón és mindenki kapcsolatban áll mindenkivel, számszaki tehetetlenséget jelent. Inkább úgy érdemes vizsgálódni, hogy előveszünk egy problémát – például, hogy az emberiség öregszik –, gyűjtünk adatokat – itt és itt ennyi és ennyi az idős ember –, megnézzük, milyen eszközök kerültek piacra, ezek hogyan és mire kínálnak megoldást, ebből tudjuk, mennyi pénzt termel majd, ebből meg azt, hogy milyen innovációk jelennek majd meg vele. Ez pedig már puszta számolás. Minden technológiának megvan a terjedési küszöbe: megjelenik, mindenki forradalmat emleget, aztán mégsem terjed el, mindenki kiábrándul, végül pedig a találmány a helyére kerül. Én most a 3D-s nyomtatástól várom, hogy beinduljon: rengeteg érv van mellette, a fejlődő országokban például megoldaná az alkatrészgyártást. A trendkutatás igazi kihívása, hogy megmondjuk, egy-egy adott eszköz hol tart éppen a terjedési görbén. Ennek alapja lehet a számolás, a kutatói intuíció és a behunyt szemmel hasra csapás. Ráadásul minden népszerű technológia előbb-utóbb visszarúg. 

Miközben mindenki szelfizik, kész kis képeslapforradalom robbant ki: poénos és jobban kifejezi a szeretetet, ha igazi képet adok. Ugyanez a helyzet a bakelitforradalommal, Japánban pedig kazettaforradalom van éppen.

Attól, hogy te egy termékre ránézve látod a jelentőségét, nem biztos, hogy sikeres is lesz, nem? Nagyon sok ígéretes eszköz ment a kukába az utóbbi évtizedekben.

Pontosan. Társadalomkutató vagyok, így első körben azt nézem, megold-e egy-egy eszköz társadalmi problémát. Az önvezető autó szuper találmány és sikeres is, de nem old meg semmit: ugyanúgy bedugulnak a nagyvárosok és megmaradnak az autóvásárlás pénzügyi csapdái. Az autómegosztás már társadalmi problémára reagál, mégis alig használják: vezetni jó.

Ennyi, leírhatjuk a közösségi autózást?

Szerencsére nem, változunk mi is, ha lassan is, hála például a kis, hétköznapi kudarcélményeknek, például annak, hogy lassan hamarabb odaérünk bárhova gyalog, mint autóval. Autót fenntartani drága és egyre kevésbé örömforrás. Az emberek szépen leszoktatják róla saját magukat.

Hát a bicikli?

Látszik, persze, hogy a megosztott eszközök, a sharing economy – mint az AirBnb vagy a BUBI – a biciklik felé tolják az embereket. Az a helyzet, hogy imádunk nagyvárosokban élni, de közben érezzük, hogy nagyon sokan vagyunk, és a történelmi városszerkezetben egyre nehezebb változatlan életszínvonalat fenntartani. A bicikli megoldás, de csak részben és ideiglenesen. Persze, tudom, hogy mindenre jó, nagyon sok elkötelezett biciklis barátom van, tőlük hallom, hogy költözni is lehet vele és szülni is lehet rajta, de a többség akkor is csak a jó időben és csak bizonyos találkozók kedvéért biciklizik. Az viszont biztos, hogy már nem úgy határozzuk meg magunkat kulturális tárgyakkal, mint régen. Annak idején az autó státuszszimbólum volt, a szabadság jelképe. Egy kicsit most is az, de közben bekerült ebbe a térbe az okostelefon, bizonyos szubkultúrákban pedig ugyanolyan menő vagy egy jó biciklivel, mint máshol egy drága autóval. A koronavírus sok mindent előredobott tíz évvel, sok mindent meg visszadobott ugyanennyivel. Most úgy tűnik, a biciklizést előredobta, de az ilyen kényszer szülte, mantrákkal fenntartott („csak legyen végre vége, és akkor minden rendben lesz”) társadalmi újraprogramozás sosem tartós, még ha egy-két eleme meg is marad.

Amikor Steve Jobs felmutatta az iPhone-t 2007-ben, tudtátok, hogy itt a jövő?

Nem, azt gondoltuk, hogy megérkezett a már meglévő PDA-k fejlettebb, látványosabb változata, ami egyébként baromi drága. Azt, amikor az iPadet mutatta fel és azt mondta, az a jövő, hogy a fotelemben ülve egy lapszerű számítógépet nézek, sokkal forradalmibb pillanatnak éreztem.

Steve Jobs bemutatja az első iPhone-t

Fotó: David Paul Morris/Getty Images

Milyen pillanatból van több a pályádon? „Ezt nem gondoltam volna”, vagy „ezt mondom évek óta”?

Olyan nem nagyon volt, amire nem gondoltam volna. Az pedig, hogy „ezt mondom évek óta” nem egy-egy pillanat, hanem folyamatosan így érzek. Az emberiség mindig rácsodálkozik a jelenségekre, amelyekről pontosan lehetett tudni, hogy bekövetkeznek. Rengetegen állnak döbbenten, hogy elveszítették a munkájukat, miközben évekkel azelőtt nyilvánvaló volt, hogy az automatizáció és a robotok fejlődésével így lesz. Persze, senki sem veszi elő és olvassa újra, amit tíz éve leírtunk. Ezért ekkora kihívás most a digitális oktatás, ezért csak most kezdik összeszedni, hogyan kellene ennek működnie. Ez kicsit fárasztó is: a tömeges meglepődés és az, hogy mindig visszakerülünk a startvonalra egy csomó párbeszéd esetében.

Például?

A digitális oktatáson kívül ott a közösségi média, az egészségügy forradalmai, és az, hogy mindenkinek rossz lesz, akinek automatizálható a munkája – például a könyvelőknek és a jogászoknak. A közösségi média megjelenésekor páran azt mondtuk, világformáló, a legtöbben meg azt, ez is csak egy játék, vagy még annál is kevesebb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nekem lett igazam és mindenki más ostoba, hanem azt, hogy nagyon nehéz megragadni, miből lesz a forradalom – ezért kell a társadalmi igényeket és a technológia kínálta megoldásokat vizsgálni.

Évek óta mondom például azt is, hogy a programozóknak is rossz lesz, ezen ők csak nevetnek, „dehogy lesz rossz, mi vagyunk a világ királyai”. Most már látszik, hogy tényleg rossz lesz: a filmeken látott szuperkreatív programozók, akik, miközben kódolnak, az egyik kezükkel meghódítják a nőt, a másikkal meg lelőnek egy gonoszt, már alig léteznek, a programozói munka ma már főleg kreatív szövegírás speciális nyelven. Csakhogy egyrészt ezt már pont az általuk fejlesztett programok művelik jobban, másrészt mára szinte mindenre megszületett egy-egy forráskód; most már fontosabbak az adatok, mint a kód. Hamarosan kialakul egy szakadék az alacsonyan fizetett szövegírók és a kreatív kódolók közt.

Biztos vagyok benne, hogy három év múlva szerveznek egy konferenciát, amely arról szól majd, hogy a programozóknak milyen rossz, és ahol én nyáladzó, vén tudósként óbégatok majd, hogy „én ezt tíz éve megmondtam”, ők meg csak legyintenek, hogy „jól van, nyugodjál le”.

Ha öt év múlva a világ legjobb munkáját szeretném végezni, mire gyúrjak most?

Öt év? Én biztosan az egészségügy, a biológia és a számítástechnika összekapcsolásán gondolkodnék. A másik: a már meglévő adatok újrakombinálása és szellemes eladása. A marketingpiactól kezdve bármilyen területen alkalmazható, képtelenség gépekre bízni és jelenleg is ömlik bele a pénz.

Láttad jönni a koronavírust?

A jövőkutatás kizárja a háborút és a természeti katasztrófákat. Én viszont pont nem szeretném kizárni. Muszáj vizsgálnunk a társadalmak ellenálló- és túlélési képességét. Megint én leszek a szotyogó vén tudós: ezer éve mondjuk, hogy jönnek a járványok – az „ezer éve” jelen kontextusban úgy értendő, hogy öt éve. A logika egyszerű: adott egy növekvő, zárt rendszer – az emberiség –, mindenki összekapcsolódik mindenkivel, megosztunk egymással jót, rosszat. A koronavírus társadalmilag nagy szívás: halálos kockázatokat rejt, halált okoz, viszont két hétig nem látod. Társadalmi bizalomvesztés szempontjából a legvagányabb vírus, amit az anyatermészet csak kitalálhatott. A következő járványoknak nem lesz majd ekkora hatása.

Rab Árpád jövőkutató

Fotó: Neményi Márton

Képzelem, milyen izgalmas lehetett neked az elmúlt egy év.

Kutatóként csillogott a szemem, igen. Távmunka- és távoktatás-témában olyan kísérleti labort hozott létre a vírus, amelyről álmodni sem mertünk. Egyébként sokkal jobban reagáltak az emberek és a piac, mint gondoltuk. Az eszközök és technológiák tíz éve készen állnak, csak hát ezek a szoftverek porral fedve hevertek mindenféle tárhelyeken. Most pedig hirtelen használni kezdték őket. Távmunka terén korábban Magyarország volt a legrosszabb az EU-ban; most három százalékról hirtelen 21 százalékra ugrott az aránya, a távoktatásról nem is beszélve. Az ilyesmi mindig nagyon izgi.

A tavalyi tavasz kegyelmi időszak volt: „persze, hogy bénácska a tanár úr, péntekről hétfőre kellett átállnia”. Az ősz már érdekesebb volt: akkor már fél éve tartott a vírushelyzet, azt gondolná az ember, addigra rég megoldották a biztonsági problémákat, felszerelték az iskolákat, összeállították a tananyagokat, nem? Kiderült, hogy nem. Nagyon sokan még akkor is azt mondták, ez egy ideiglenes nyomás, amitől jó lesz végre megszabadulni.

Felelőtlenek a tanárok és az iskolák?

Nem, egyszerűen nem kaptak segítséget az első körben, semmi információjuk nem volt arról, hogy lesz egy második, még hosszabb kör. Szinte senki sem gondolkodott előre az egész világon. A távoktatás kreatív, a tanárokra bízott, egyéni megoldásokat igénylő feladatok sorozatává vált; persze különbözik az alsó-, a közép- és a felsőfokú oktatás.

Mit tennél másképp, ha te lennél a magyar állam?

A politikusoknak hatalmas a felelőssége, a számonkérhetősége és a nyugtató szerepe – ez mindenhol így van. Hogy meddig tart a vírus, azt minden létező szakember elmondta már tavaly márciusban, pontosan lehetett tudni, egyszerű matekkal kiszámolva. Sőt: akkor még nem is tudtuk és nem is bíztunk benne, hogy egy éven belül megérkezik a vakcina; az optimisták egy év fejlesztéssel és fél év piacra kerüléssel számoltak. Egy politikus viszont csak azt képes mondani, hogy „két hét”, esetleg „három hét”; ez ugyanis belátható idő.

Ha a sivatagban vándorolna, akkor sem azt mondaná a többieknek, hogy még négy napig kell kibírni víz nélkül, hanem azt, hogy csak a következő dombig jussunk el.

Ez nem korrekt: meg kell mondani a hosszú távú rosszat. A gazdaságban hatalmas károkat okozott, hogy nagyon sok cég elhitte a két-három hetet, nem mondták fel a boltjuk bérletét. Két hónap múlva sem mondták fel. Hat hónap múlva felmondták, azért, mert tönkrementek. Ha előre szóltak volna nekik, hogy másfél év múlva fordul majd jobbra minden, felmondták volna és lett volna lehetőségük túlélni. A tanároknak is megérte volna megcsinálni az online Petőfi-diavetítést, ha tudták volna, hogy erre kell berendezkedniük; így, hogy azt gondolták, csak ezt a pár órát kell megúszniuk, persze, hogy elindítottak inkább valami YouTube-videót.

De hát a szakemberek, a kutatók nem csak a politikusoknak, hanem mindenkinek elmondták, mire számíthatunk; miért inkább a politikusoknak hittünk?

Két trendet látok. A tudományos kommunikáció egyrészt sok-sok mindent elengedett az utóbbi években, amit a digitális kultúra felerősített. Egy-egy jól hangzó mondat jöhet hálózatkutatótól és laposföldhívőtől is, mindkettő ugyanúgy terjed majd. Másrészt a kormányok – nagyon helyesen – próbálták magukhoz közel húzni a hiteles tájékoztatás forrásait, azaz a tudósokat, akiket aztán politikai célokra is használtak, de ezt most hagyjuk. Maguk a kormányok azonban nem kommunikálták azt, amit a kutatók mondtak nekik, végig rövid ciklusokról beszéltek: „csak még ezt a tavaszt bírjuk ki”, mondták, a második hullámot pedig így aztán mindenki úgy képzelte, hogy megint találnak naponta öt új esetet és kész. Ha emlékszel, még decemberben is azzal jöttek, hogy „ha megjön a vakcina, az egésznek vége”. Lehet erre azt mondani, persze, hogy az átlagember is kiszámolhatta volna, hogy az, hogy azt oltóanyagot először le kell gyártani, ide kell szállítani, szét kell osztani és be kell szúrni, hónapokig tart majd. Csakhogy a politika már rég ránevelte az egész közösséget arra, hogy egyszerű üzenetekben gondolkodjon – aztán pedig visszaélt ezzel. Persze, tökéletesen értem, miért teszik, amit tesznek, és még az sem biztos, hogy nem okozott volna öngyilkossági hullámot, ha egy éve bejelentették volna, hogy másfél évig ez lesz. A tudománynak könnyű vegytisztának maradni, a politikusoknak pedig vigyáznia kellene az emberekre – de erről akkor is árnyaltabban kellett volna beszélni. Magyarországon ráadásul ezt az egészet beleillesztették az újraindulás, a nyitás hurráoptimista üzenetébe, ez pedig a választásokig tart majd.

Maszkviselés

Fotó: Neményi Márton

Közben érthető, hogy mindenkinek elege van és minden tudományosan hiteles, de negatív jóslatra azt mondják, „hagyjuk már a károgást, mi csak élni szeretnénk”, nem?

Igen, és a tudomány erre csak azt tudja mondani, hogy „ez van”. A tudósok nem szeretnek ilyen vitákba beleállni: „kárognak”, persze, plusz bonyolultan és óvatosan fogalmaznak, hiszen a tudomány lényege a kételkedés. Arra, hogy „így is és úgy is lehet”, persze, hogy azt mondják az emberek, hogy „oké, de mondj már valami konkrétat!”. Egy áltudomány-influenszer könnyedén kijelenti, hogy május 13-án vége a világnak, aztán ha nincs vége, elintézi annyival, hogy „így jártam”; kutatóként ez nem fér bele. Azt viszont el lehetett volna mondani, hogy 

gyerekek, ez egy másfél-kétéves történet, ciklusai lesznek, lesznek hónapok, amikor alig betegszenek meg és lesznek hetek, amikor nagyon sokan meghalnak, az átoltás pedig fél évig tart majd.

Katasztrófakommunikációra lett volna szükség; ezt egyébként tanítják, és a lényege, hogy meg kell mondani nyíltan, mekkora a baj. A politikusok persze kettős csapdában vannak: nem mondhatják, hogy „vesztettem”, azt viszont mondaniuk kell, hogy „megvédelek”. Ezt a kettős csapdát csak folyamatos időhúzással tudják megúszni.

Közben ezerrel terjednek az álhírek és az összeesküvés-elméletek a Facebookon.

Pedig az a helyzet, hogy Magyarországon egyre nagyobb az igény a hiteles tájékoztatásra. Persze, én is buborékban élek, nekem is azt mutatja a Facebook, amit látni szeretnék, hiába igyekeztem tágítani a buborékot, de megmértük országosan, reprezentatív mintán, hogy kikben bíznak a magyarok. Kiderült: az újságírók még mindig nagyon fontos szereplői ennek, és maguk a médiumok is átalakultak, egyre több a tájékoztató cikk és videó arról, hogyan működnek a vakcinák és hogy mit kell tudni a második-harmadik hullámról. Ez az igazi változás, ami ér is valamit, nem az, hogy össze-vissza szabályozzuk a közösségi médiát mindenféle algoritmusokkal. A tudománykommunikáció bűne, hogy nem mi voltunk itt először, hogy eltűntek az ezzel foglalkozó blogok, hogy amikor berobbant a koronavírus, nem voltunk benne az első tíz találatban. Ettől függetlenül igenis az egyén felelőssége, hogy manipulált csatornán hozzá eljutó híreket fogyaszt-e – ezt a felelősséget nem lehet megkerülni. Ha engem tényleg érdekel a saját egészségem, nem csak az egy-két általam követett Facebook-csoport posztjait nézem meg, hanem van annyi eszem, hogy rákeresek, megnézek négy-öt forrást. Oltassam be magam? Mit kell tudni a járványról? Sőt, ha már itt tartunk: honnan vegyek fel hitelt? Ezek a kérdések megérnek egy félórás keresést. Az algoritmus sosem lesz olyan jó, hogy ne kelljen utánanézünk semminek.

Na jó, beszéljünk a lényegről: mind meghalunk?

A járvánnyal bizonyos szempontból a jövőbe tekintettünk bele. A maszk például előkerül még, ha nem is egy másik betegség, a légszennyezettség miatt. Többet biciklizünk, és rájöttünk, hogy teljesen felesleges egy-egy üzleti tárgyalásért átmenni a városon, csak azért, hogy megtiszteljük a másikat azzal, hogy odavisszük a testünket, hiszen minden meg tudunk beszélni online. Igenis jól jövünk majd ki az egészből.

Nagyszerűen reagál az emberiség a kihívásokra, még akkor is, ha azért reagál, mert bizonyos dolgok nem tetszenek neki – például az, hogy életveszélyben van.

Nagyon gyorsan váltunk, hiába tűnik úgy, hogy lassúak vagyunk és hiába vagyunk türelmetlenek. Gondold végig: mennyivel lettünk tudatosabbak klímakatasztrófa-ügyben az elmúlt öt-tíz évben – ami egyébként nagyon-nagyon kevés idő? Erről beszélünk, emiatt élünk másképp, és egyre több cég akar meggazdagodni abból, hogy éppen megmenti a Földet. Ez pedig jó hír: a környezetvédelem ezek szerint nem versenyhátrány, hanem lehetőség. A most felnövő generáció feladata ez, ők pedig éppen belenőnek ebbe a szerepbe. És ez nagyon-nagyon jó.

Rab Árpád jövőkutató

Fotó: Neményi Márton

További cikkek a témában

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top