Ez egy nagyon fapados kérdés lesz, de kíváncsi vagyok, hogy egy olyan embernek, aki ennyire otthonosan mozog a konyhában, és nem mellesleg szakácskönyve jelent meg, mi a kedvenc étele?
Nagyon ciki lesz (nevet), de a rántott sajt.
Ezt nem láttam jönni.
Hát igen… Ennél iparibb, ömlesztettebb, és a legtöbb helyen rosszul elkészített mirelit dolgot nehezebb lenne mondani. Mégis imádom! Szerintem azért, mert gyerekkoromban, ha elmentünk nyaralni, vagy étterembe – és a családunkban 20-30 évvel ezelőtt ez igencsak különleges alkalomnak számított – akkor ott rántott sajtot kértem. Aztán rajtam ragadt.
Balázs Barbi (Fotó: Leéb Ádám)
Akkor ez egy ilyen komfortétel számodra.
Abszolút. Sőt, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor fizetésnapon elmegy valaki a kocsmába. Ha éppen valamilyen javadalmazásom van, nekem az az első, hogy rántott sajtot kell ennem. Nyilván sok minden másra is nyitott vagyok, de a sajt a legnagyobb kedvenc, mert valahogy a gyerekkor kitüntetett pillanataihoz tudom kötni. Nem ez volt a hétvégi menü, különleges alkalom volt, ha tányérra került.
Elég régóta ismerjük egymást, mégsem tudom, hogy az Asszonypajtás Instagram-oldalt mikor kezdted el csinálni.
Ez totálisan Covid-sztori. Azaz már előtte is csináltam, csak nem ezen a néven. Ha úgy volt kedvem, néha kiposztoltam, amit főztem, aztán jött a Covid. Tudod, volt, aki kenyeret sütött, más savanyított, nálam ez annyit jelentett, hogy elkezdtem tudatosabban főzni, mert otthon volt a család, és napi főtt étkezésre való igénybejelentést kaptam a férjemtől (nevet). Úgyhogy elkezdtem többet foglalkozni vele.
Nyugtass meg, hogy nálatok is felmerül a kérdés nap, mint nap: mit főzzek?
Bizony! És spoiler: utálják, és soha nem tudják megválaszolni. Általában annyit kapok, hogy finomat. Illetve a férjemnél van néhány sztenderd étel, amit imád, de hát nem lehet minden nap brassóit vagy Stefánia vagdaltat csinálni! Úgyhogy igen, nálunk is mindig felmerül, hogy mi legyen a kaja, aminek a legtöbbször az a vége, hogy összebarkácsolok valamit azokból, amit otthon találok.
Nekem a kedvenceim azok a receptjeid, amik úgy kezdődnek, hogy volt otthon két fonnyadt répám vagy egy kis száraz kenyerem.
Nem szeretek semmit kidobni, az ételpazarlásrossz érzés főleg, mert ezekből is tök jó kajákat lehet csinálni. Kicsit fonnyadtabb a répa? És akkor mi van? Az íze attól még lehet jó. A maradékmentésből szuper dolgok sülnek ki.
Mit gondolsz, van igény arra, hogy az emberek olcsó, könnyen elkészíthető kajákat főzzenek?
Nem is tudom neked megmondani, hogy melyikre van nagyobb igény: olcsóságra, vagy a könnyen, gyorsan elkészíthetőségre? Mert mindkettőt tapasztalom. És talán még ennél is nagyobb igény van az egyszerűségére olyan szempontból, hogy ne kelljenek a főzéshez különleges alapanyagok. Nyilván tudom, hogy – főleg egy nagyvárosban – sok embernek van alaposan felszerelt konyhája. Ugyanakkor még az én ismerőseim nagy része is úgy van vele, hogyha olyat olvas a receptben, ami több utánajárást igényel – például miso paszta, vagy halszósz – arról azt gondolja, iszonyú extra. Szemben azzal a recepttel, amiben só, bors, köménymag, és hasonló egyszerű fűszerek vannak, vagy egyszerűen beszerezhető alapanyagok.
Nyilván vannak olyan helyzetek, amikor az ember különlegeset szeret enni, vagy például ünnepekkor ilyesmit készít, de a hétköznapokban szerintem a legtöbbünknek arra van igénye, hogy gyorsan, kevés agyalással, és lehetőleg minél alacsonyabb költségvetésből meleg ételt tegyünk az asztalra.
Fotó: Leéb Ádám
Érdekes, amit mondasz, mert nekem például a kedvenc ételem a krumplis tészta, ami tipikusan egy ilyen étel. Igazi olcsó, „hónapvégi” fogás. De pont úgy érzem, hogy egy rossz sztereotípia áldozata, mert azt látom, hogy ami egyszerű, azt degradálják, hogy a „csóróknak” való.
Nekem eleve nagyon sokáig volt az ilyen jellegű ételekkel kapcsolatban szégyenérzetem, mert egyáltalán nem olyan családból jövök, ahol az étkezésnek feneket kerítettek volna, és az anyagiakkal is hadilábon álltunk, szóval én tényleg ilyen „csóró kajákon” nőttem fel. Hozzáteszem, ezeket most is imádom: egy krumplis tészta zseni, egy grízes tészta zseni. Sokáig egyébként az volt bennem, hogy ne dumáljak már ételekről, amikor az én gasztronómiai gyerekszobám milyen volt. Ezt egyrészt már leküzdöttem, másrészt meg azt vettem észre, hogy most nagy divatja van annak, hogy ezeket az ételeket egy kicsit rehabilitálják. Például a Saltban káposztás tészta van a menün, de szerintem bármilyen más fine étteremben is találsz már olyan ételt, amit régebben akár szégyenletesnek vagy éppen túl egyszerűnek tartottunk. Például a kása. Szerintem az is reneszánszát éli, és érdekes, hogyan lesz egy olyan ételből, ami lenézett, meg nagyon olcsó, akár gasztronómiai csúcsteljesítmény.
A receptkönyved fülszövegében van egy mondatrészlet, ami nagyon megütötte a szemem. „Hogyan győzhetők le a konyhával kapcsolatos kisebbségi komplexusok”. Ezt a saját tapasztalatod mondatja veled?
Részben. Senki nem tanított főzni, nálunk nem volt jellemző, hogy nagy ebédeket, nagy vacsorákat rendezzünk. Nem egy olyan konyhából jövök, ahol a dolgoknak rituális vagy hagyományos elkészítési módja van. Millió példát lehetne mondani, de mint mindig, Mautner Zsófi jut az eszembe, aki sokat beszél olyasmiről, mint hogy „ez anyukám receptje, az apukám receptje”. Nekem nuku, zéró ilyen receptem van. Apukám szerintem életében kétszer csinált zöldborsó főzeléket, amit addig lisztezett és vizezett, amíg már egy kádat is meg lehetett volna vele tölteni.
Számtalan dolog miatt érezhet az ember a konyhában kisebbségi komplexust. Akár amiatt, hogy milyen alapanyagokkal, milyen típusú ételekkel dolgozik, de akár azért is, mert sok alapanyagot démonizálnak.
Például?
Például, ha berántod a főzeléket, mert az „olyan ciki”. Ami marhaság, meg ebben az esetben kifejezetten megvan a rántásnak a helye. Nyilván nem lesz jó a főzelék, ha az egész csak ebből áll, de mértékkel van létjogosultsága. Vagy, ha mondjuk kerül bele egy fél leveskocka. Nem mondom, hogy én ezzel főzök, mégsem esik rosszul, ha a pótanyukámnál, anyósomnál meg „kell” ennem. De ezeket az ember nem szívesen hangoztatja, mert rögtön jön az ítélkezés, vele együtt pedig a komplexus. Sőt, hogy még egy példát hozzak, sokan a hús klopfolását is szentségtörésnek tartják, és egy időben nagyon ment az, hogy aki így készíti elő a húst, az egy elmaradott, barbár illető. Holott vannak húsok, amiknek ez kifejezetten jól áll és kell.
Fotó: Leéb Ádám
Amikor még ettem húst, engem is lekaptak a tíz körmömről, amiért belecsempésztem a csirkepaprikásba a pörköltkockát. Azt hittem, ez természetes, mert én így láttam otthon.
Én úgy vagyok vele, hogy virágozzék minden virág… Biztos vagyok benne, hogy anyukád pörköltkockás csirkepaprikása ugyanúgy baromi finom, legfeljebb másképp, mint akármelyik séf csirkepaprikása. Ez az egyik. A másik, hogy az ilyen megjegyzések egy csomó ember kedvét elveszik a főzéstől, pedig kevesebb menő dolgot tudok elképzelni, mint azt, ha valaki otthon főz. Mert nem az a baj, hogy került bele egy fél kocka, sokkal inkább az, ha egész nap növényi zsíros Fornettit eszünk. Hozzáteszem, én végtelenül befogadó ember vagyok, és azt is imádom (nevet).
Minden rosszindulat nélkül: nem tartottál attól, hogy a könyved csak egy újabb szakácskönyv lesz a piacon? Mintha mostanában mindenki ebben nyomulna.
Bizonyos szempontból izgultam – és most is izgulok –, mert úgy éreztem végig, hogy a kiadó részéről ez egy óriási kockázatvállalás. A semmiből jöttem, nem rohannak tömegesen az emberek a könyvesboltba a nevemet látva.
Azért mégiscsak közel 12 ezren követnek az Instagramon!
Igen, de mégsem vagyok ismert szerző, inkább erre gondolok. Visszatérve az eredeti kérdésedre, attól nem tartottam, hogy felesleges lenne. Ez ugyanis nem egy művészeti albumba illő kiadvány – amiket szintén nagyon szeretek lapozgatni –, hanem az a fajta nulladik szakácskönyv, amit lisztes kézzel is megfoghatsz, forgathatsz.
Mit értesz nulladik alatt?
Amikor arra gondoltam, hogy a könyvem kiknek lehetne hasznos, akkor egyrészt azok a huszonéves ismerőseim jutottak eszembe, akik szívesen főznének, de mondjuk nem mernek vagy tudnak nekikezdeni, ezért inkább rendelnek. Másrészt azok a kollégisták ugrottak be, akik napi 500 forintból gazdálkodnak, ugyanis szeretném nekik megtanítani, hogy ennyi pénzből nem csak kakaóporos tésztát lehet kihozni. Hogy igenis egyszerű és olcsó dolgokból lehet valami finomat csinálni, és ehhez semmilyen különleges eljárásra nincs szükség. Nyilván, ha elkezd az ember főzni, akkor szívesen megtanul ilyeneket, mert fejleszti magát. Ugyanakkor ahhoz, hogy tényleg valami ehetőt tegyenek asztalra, nem kell egyáltalán olyan extra tudás, mint például a konfitálás tudománya.
Az 500 forintos limit nagyon alacsonynak tűnik, főleg a mai árak mellett, de számtalanszor bizonyítottad már, hogy ennyiből is lehet finomat és kiadósat főzni.
Imádom ezt a kihívást, általában karácsony előtt szoktam csinálni. Élvezem, és szórakoztat, hogy újabb és újabb ötleteket találjak ki, hogyan jön ki ennyiből egy adag étel.
Szerinted van olyan ember, akinek egyébként tényleg nincs semmilyen tehetsége a főzéshez?
Azt gondolom, hogy akinek nem megy, annak általában azért nem megy, mert nagyon ragaszkodik a leírtakhoz, és nem mer eltérni azoktól. Tűpontosan a recept szerint akar eljárni, pedig lehet, hogy az adott alapanyag más megközelítés kíván. Krumpli és krumpli között is van különbség. Én abban hiszek, ha nincs pont olyan hozzávalóm, ami kellene, de van valami hasonló, akkor azt használva csavarok egyet a recepten. Nem történik semmi, ha nem tudjuk tartani, ami oda van írva. Velem is előfordul, hogy valami nem sikerül. Mondjuk én így is megeszem, mert nem szeretek semmit a kukába dobni (nevet).
Persze, viszont ehhez, amit mondasz, azért kell némi rutin.
Ezért hasznos ez a könyv. Egyrészt van benne egy tervező rész, ami nem úgy menütervezés, hogy hétfőn pontosan ez és ez lesz a reggeli és ez és ez az ebéd. Sokkal inkább arra fókuszál, hogyan lehet úgy megtervezni az étkezéseket, hogy alapanyagokkal készüljünk fel előre a napokra. Másrészt külön részt szenteltem az alapvető eszközöknek és hozzávalóknak, figyelembe véve, hogy tényleg olyan praktikus tanácsokat adjak az olvasóknak, amik kezdőként is segítik őket. Engem lepett meg a legjobban, hogy milyen kevés eszközzel is lehet boldogulni a konyhában, ha az ember jobban belegondol.
Fotó: Leéb Ádám
Ha már itt tartunk, mi az az alapanyag, ami nálad mindig van otthon?
Répa, valamilyen konzerv és tojás. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a tojást méltassam, mert olcsó, és remek proteinforrás, ráadásul annyi féleképpen elkészíthető! Mutass még egy olyan ételt, ami az egyik nap carbonara, a másik nap madártej, a harmadik nap omlett lehet. Ha tojás van otthon, már nem halsz éhen.
A konzervet említve az jut eszembe, hogy ez is méltatlanul alábecsült dolog.
Nyilván a legjobb az, ha kimegyek a kertembe, aztán kifejtem az ott szedett a babot, meg tudom, hogy még a mirelit is jobb abból a szempontból, hogy minden tápanyagot megőriz. Viszont nekem ne magyarázza meg senki, hogyha például otthon, konzervből csinálok babkrémet, az nem jobb még így is – akár egészségügyi, akár anyagi szempontból –, mintha a boltban veszek egy dobozos humuszt, ami tele van tartósítószerrel és adalékanyaggal.
Mi motivál abban, hogy ezeket az egyszerű ételeket rehabilitáld?
Nem arról van szó, hogy azért csinálom ezt, mert ne engedhetném meg magamnak azt, hogy rendeljek, vagy, mert mindenképpen ennyire meg kellene fogni a kosztpénzt. Szeretek étterembe menni, szeretek új ízeket felfedezni, és megvan annak is a helye és ideje, de minek szórjam ki a sok pénzt például egy olyan kajaszállításra, ami drága és még csak nem is finom? Annak az árából az egész famíliát megetethetem.
A kakaóporos tésztán élő kollégisták mellett, kinek ajánlod a könyvedet?
Egyrészt a fiatal felnőtteknek, akik el akarnak kezdeni valamilyen kicsi helyen, kicsi költségvetésből főzni. A negyvenes anyukáknak, akiknek akár három gyereke van, és egyáltalán nem főznek, mert nincs idejük. Azoknak, akik kételkednek magukban, mert rossz beidegződéseik vannak a főzéssel kapcsolatban, például azt gondolják, hogy a lencsét szemenként kell szétválogatni, mert anno így tanulták. És bárkinek, aki szeret enni, meg szívesen főzne magára, de mondjuk eddig azért nem kezdte el eddig, mert azt hitte, hogy ez valami bonyolult dolog, meg sok minden kell hozzá.