„Van, akinek ennyi sem jut a boldogságból” – romantikus kapcsolatok jóval a nyugdíjaskor után

„Ahhoz, hogy elégedett nézzünk vissza az életünkre, az is kell, hogy ne másoktól, hanem magunktól várjuk a boldogságot, a teljes élet csak rajtunk múlik” – mondja a Panni a telefonkagylóba, én pedig a túlvégen egész közel hajolok a mobilom mikrofonjához, hogy minden átérkező szavát pontosan értsem. Vétek volna kihagyni egy mondatot is a velős gondolataiból.

A koronavírus miatt csak telefonon tudtunk beszélgetni, pedig szívesen ültem volna velük a konyhaasztaluknál, nézni, ahogy megkávéznak, kártyáznak, vagy ahogy csak egymás mellett ülnek a nappalijukban, miközben a közös fotóikat mutogatják. Lettem volna szemlélője a békésnek és boldognak mondott mindennapjaiknak. A meghallgatott beszámolók ugyanis szembemennek azzal, amit Magyarországon, az időskor éveiről gondolunk, a legtöbben nem egy ilyen kiegyensúlyozott, aktív időszakot vizionálnak, hanem sokkal inkább pejoratív gondolatokat társítanak hozzá.

Az öregkor hallatán a csirkefarhát, a szűkös nyugdíj, a TV-csatornák kapcsolgatása, a magatehetetlenség, és az unalomban eltelt napok jutnak a többség eszébe.

Aktívan él az a közvélekedés, miszerint nyugdíj után megáll az élet, és csak az egyhangú, zsörtölődős évek várnak ránk. Mindeközben egyre többen és hosszabban élünk, az idősek arányának emelkedése a XXI. század európai országainak legmeghatározóbb demográfiai folyamata. Ez a tendencia Magyarországra is igaz, a 65 évesek és annál idősebbek aránya az elmúlt hat és fél évtizedben csaknem két és félszeresére emelkedett: az 1949-es közel 8 százalékról 2014-re csaknem 18 százalékra.

Mivel a felmenőinkhez képest jóval tovább élünk, ezért egyre nő az igény az idős emberekhez való pozitív egyéni és társadalmi attitűd kialakítására, és arra, hogy az aktív időskor lehetősége mindenki számára elérhető legyen. Utóbbi annyit jelent, hogy az életminőség ebben az életszakaszban is javítható,az önállóság, a szabadidő tartalmas eltöltése fenntartható. Erre számos példát láthatunk a nagyvilágból, amikor olyan idősekről olvasunk, hallunk, akik nyugdíjas éveikben próbálnak ki dolgokat, járják be a világot, fiatalokat meghazudtoló sportteljesítményeket visznek véghez, új életet kezdenek.

Különböző ipari szegmensekben is egyre nagyobb fókuszt kapnak az idősebbek, a pro-aging évről-évre erősebb az olyan területeken, mint a divatipar, és egyre több olyan sorozatot látunk, amely kimondottan az idősebb korosztályról szól. Utóbbiak közelebb hoznak minket az öregedéshez (és minden olyan film, könyv, reklám, társadalmi kampány a témában), ami szakít az idősebb vagy az idős korba lépő emberek sztereotip ábrázolásával, miszerint mogorvák, és képtelenek az új kapcsolatok kialakítására, esetleg szerelembe esni.
A  romantikus aspektusról itthon alig beszélünk, pedig jócskán akadnak olyan kapcsolatok, amelyek idősebb korban köttetnek és remekül működnek.

Ilyen például Sándor és Panni története

Ők jóval nyugdíj, és több évtizednyi házasság után találtak egymásra egy idősek otthonában. Ekkor Panni 84, Sándor 87 éves volt.

„Majdnem egy évig udvarolt, próbálkozott, de mindig elhárítottam a közeledését” – mesél Panni az első találkozásokról, majd az udvarlásról is mesél: „Sanyi mindig figyelte, mikor megyek a lifttel, ilyenkor vagy megfogta a kezem, vagy megpuszilta az arcom.” Bevallása szerint 58 évnyi házasság után nehezen tudta elképzelni, hogy új kapcsolatba kezdjen, ezért csak lassan tudott nyitni a férfi felé. A jég akkor kezdett megtörni, amikor Panni kórházba került, ám Sándor még ekkor is kitartott.

„A szomszédasszony mondta, hogy volt itt a kórházban egy Sándor nevű férfi, aki érdeklődött utánam. Ez aztán többször is előfordult, végül, miután kiengedtek az osztályról, elkezdtünk találkozgatni” – mondja a telefonba, miközben Sándor is ott ül mellette a kanapén, és néha kiegészíti a párja mondanivalóját. Panni azt meséli, hogy majd háromnegyed évig ismerkedtek, végül annyira elmélyült a kapcsolatuk, hogy úgy döntöttek összekapcsolják az életüket. Az asszony nem számított arra, hogy több mint fél évszázadnyi házasság után, túl a nyolcvanon talál magának egy olyan viszonyt, amelyben fel tud oldódni. Szerinte nem lehet összehasonlítani ezt a kapcsolatot azzal, amely fiatalabb korban köttetett.

–  magyarázza a különbségeket és leszögezi, nem a magányosság elől menekülve költöztek össze, hanem mert valóban volt közöttük vonzalom, még ha az kevésbé intenzíven is lobbant be, mint a fiatalkori szerelem. „Annyira jól élünk, hihetetlen, egyszerűen nem gondoltam volna, hogy időskorban így megszeretheti két ember egymást, hogy kialakulhat egy érett szerelem” – mondja, és a háttérből Sándor helyesel. A nő hozzáteszi, hogy amit a leginkább értékel ebben a párkapcsolatban, az az, hogy tökéletesen megértik egymást, egyetértésben és  kölcsönös tiszteletben telnek a mindennapjaik.

A pár házasságát a családjuk is támogatta, de ki ne szeretné, hogy a szülei kapjanak még egy lehetőséget a boldogságra? „A fiataloknak azt üzenem, türelem. Én ma már, ha másképp is gondolom, mint Sándor, várok egy kicsit, és csak később válaszolok. Mindemellett a kis hibákat el kell tudni nézni a egymásnak, mindkét félnek.”

„Van, akinek ennyi sem jut a boldogságból”

– ezt már Zsóka mondja, aki a párja miatt költözött be az Olajág egyik idősek otthonába. Szinte hallom, ahogy most az olvasók közül sokan felszisszennek, hiszen az időseknek fenntartott intézmények kapcsán él egy általános és igencsak negatív beidegződés, miszerint ezek olyan helyek, ahol a nyugdíjasok csak vegetálnak, boldogtalanul tengődnek. Azonban a riportalanyaim egészen más tapasztalatokról számolnak be. Zsóka is közéjük tartozik, akinek ugyan már nem él az időskori szerelme, azt egy pillanatig sem bánja, hogy beköltözött az otthonba.

Az asszony már bőven a nyugdíjaskor fölött járt, amikor rábukkant egy társkereső oldal hirdetésére, amelyben egy magát tisztességes és becsületesnek mondó férfi komoly párkapcsolatot keresett. Ekkoriban Zsóka özvegyen élt hosszú évek óta, és úgy érezte a magányosan eltöltött évek után vágyik egy új kapcsolatra.

A nyomasztó egyedüllét egyébként sok magyar idősebb nő problémája, hiszen az egyedül maradt idősek többnyire nők, így az ő életükben jelentős lehet az elmagányosodás. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének Életünk fordulópontjai című adatfelvétele szerint a 60 év feletti válaszadók közül minden ötödik magányos, és hiányzik az életéből a meghittség. 

„Apával az első találkozás egy hónappal később történt meg, addig csak telefonon beszélgettünk, de annyira megnyerő volt a hangja, hogy azt mondtam, látnom kell” – mondja Zsóka, aki azt is bevallja, nem számított arra, hogy élete párját találja meg Mihályban. „Már nem voltunk gyerekek, de amikor az első találkozás alkalmával egymásra néztünk, éreztem, hogy ez egy igazi találkozás, és hogy Mihály őszinte ember. Ebben a megérzésemben később sem csalódtam, amíg együtt éltünk. Már az első randevúnk alkalmával egyértelműsítette, hogy egy idősek otthonában él, de egyáltalán nem zavart. Elmondta, hogy milyen ott az élet és egy évvel később beköltöztem én is. Onnantól kezdve együtt éltünk” – meséli, hozzátéve, hogy a boldogságuk sajnos nem tartott sokáig, csupán 4,5 évig lehettek együtt. 2016-ban kiderült, hogy Mihály súlyos beteg. Hat hónappal később Zsóka elveszítette a férfit.

A mai napig napig könnyezek, ha rágondolok. Az igazi boldogságot mellette éltem meg, igazi nőnek éreztem magam. Tőle tanultam meg, milyen amikor megbecsülnek”

– mondja, majd halkan hozzáteszi: „Azzal szoktam magam vigasztalni, hogy másnak még ennyi boldogság sem jutott, mint nekünk ebben a 4,5 évben.” Az idős asszony is azt mondja, hogy a romantikus kapcsolatokat tekintve mindegy, hány éves az ember, az érzelmek ugyanúgy működnek, mint fiatalabb korban.

Sőt, talán még mélyebb szövetségek is köttethetnek.

„Ez egy igazi szeretet-szerelem ötvözete volt, egy olyan kapcsolat, amelyben a szereteten keresztül is szerelmes voltam. Mindig azt lestük, mi a jó másiknak, és ez természetesen jött mindkettőnkből. Ha gondoltam valamire, ő szóban kimondta, vagy befejezte a mondatomat, és ez oda-vissza működött. A fiatalkori kapcsolatok rendszerint szerelemből köttetnek, és csak utána szeretik meg egymást, idősebb korban ez fordítva történt. Nem hittem, hogy létezhet ennyire egyenlő kapcsolat, mint amilyen a miénk volt” – eleveníti fel, hogy milyen volt Mihállyal az élet, és beszél a különbségekről is, miben volt más ez az együttélés, mint a korábbi házassága. „Huszonévesen mentem férjhez, a előző házasságomban természetes volt, hogy a férjemet kiszolgálom, a gyerekeket ellátom, hogy mindent én csinálok otthon.

Ebben a kapcsolatban kölcsönös volt minden, beleértve a feladatokat is, a munkában is osztoztunk, sokszor együtt tettünk-vettünk és közben beszélgettünk” – avat be a részletekbe, és szerinte a férfiak ritkán becsülik meg a nőket, bár azt elismeri, egyre inkább halad a világ afelé, hogy ne kizárólag a nők vigyék otthon a háztartási terheket.

Amikor pedig arról kérdezem, szerinte mi kell egy jó kapcsolathoz, azt mondja, kevesebb vehemenciára és több önzetlenségre volna szükség. „Mindenki csak magával foglalkozik, az érdekli őket, hogy nekik jó legyen, de minden jó kapcsolatnak az irányadója a kölcsönös szeretet és tisztelet” – zárja le a beszélgetést egy igen hasznos és pontos megállapítással.

Aktív élet, nyolcvanon túl

Szintén boldog, kiegyensúlyozott mindennapokról mesél Feri és a felesége, Gabriella, akik 2016-ban házasodtak össze. Már mindketten túl voltak egy házasságon, amikor kölcsönösen megtetszettek egymásnak az idősek otthonában, ahol mindketten laknak. Bőven túl a nyolcvanon aktív életet élnek, Gabriella hetente háromszor tornára jár, közösen kertészkednek, és ha épp nincs karantén, nagyokat sétálnak. A telefont Gabriella veszi fel, és egyből bele is vág a történetük közepébe. Elmeséli, hogy egyszerűen megakadt egymáson a szemük, ismerkedni kezdtek, és 2016-ban meg is esküdtek. Amikor megkérdezem, mi tetszett meg neki Feriben először, kuncogva hozzáteszi, hogy a tekintete, majd Feri bácsi is kommentálja a hallottakat: „Nekem meg a vörös haja.” 

Ő is elkéri a telefont a feleségétől, aki miközben átadja neki a kagylót, viccelve odaszúrja, a korábbi nőkről azért ne meséljen. Az anno cukrászként dolgozó férfi bevallja, amikor meglátta a mostani feleségét, egyből úgy érezte, hogy lépnie kell. „Lerohantam a lépcsőn, mint Zrínyi a várból” – emlékszik vissza a pillanatra, amikor meglátta először az asszonyt, de azt már nem tudná visszaidézni, hogy pontosan mi volt az első mondat, amivel fel szerette volna hívni Gabriella figyelmét. „Az viszont megvan, hogy sokat kellett beszélnem, tennem kellett neki azért a szépet” – meséli a férfi, aki szerint fontos megtalálni azt, akivel a mindennapok könnyebbé válnak: „Azt kívánom a fiatalabbaknak, hogy házasodjanak meg, és találjanak egy olyan asszonyt, mint az én vörös hajú feleségem. Higgyék el, a vörösekben van valami érdekes” – mondja, és amikor arról kérdezem, milyen a nyugdíjaskor fölött a házasság, azt mondja, nem gondolta volna, hogy lesz még ilyenben része, hogy a munkás évek után ennyire jól érezheti magát. „Aranyoskám, nem tudnék most semmiről sem panaszkodni” – szól még bele a telefonba, és a párja is hozzáteszi, nincs bajuk az öregkorral, ha nem tudnák, hogy hány évesek, maguk sem hinnék el, hogy már ennyit megéltek. 

Kapcsolódó

• Egyre később megyünk nyugdíjba, szükséges és lehetséges az időskori tanulás
• „Elmúltam 80, de pont úgy élvezem az életet, mint fiatalon”