Etikus nonmonogámia: kibírja-e egy házasság, ha többen vannak benne?

Egy nekünk való társ, egy jól működő házasság, és innentől a férfi-női energiák területét életünk végéig kipipálhatjuk? A hagyományos, többségi párkapcsolat-felfogás szerint igen. Az ember egyszer csak megtalálja „az igazit” (de legyünk reálisak: valakit, akivel a lehető legtöbb téren jól megérti magát, akivel összeillik), és onnantól ez a kapcsolat le fog fedni mindent, amit a „társ” szó jelenthet, amire az embernek csak igénye lehet a következő sok-sok évtizedben. Barátságot, szellemi inspirációt, humort, szexuális életet, szülői partnerséget, gyengédséget, gondoskodást, mindig új éltető energiákat. Egy ember, aki mellett mindent megélhetünk, amitől szeretünk nők, férfiak vagy bármilyen identitású nemi teremtmények lenni, bizalmasan kapcsolódni valaki máshoz. Egy ember, akivel minden jó. Vagy ha valami nem az igazi, azt majd megadják a gyerekeink, a barátaink, a szüleink, a kollégáink vagy a szomszédok.  

Van, akivel így történik ez, de igen sok emberrel nem. Ennek számos oka lehet. Elképzelhető, hogy nem a leginkább magukhoz illő embert találták meg annak idején. Vagy bizonyos területeken igen, más területeken pedig nem. Esetleg nagyon is illettek egymáshoz, de aztán sokat változtak, mások lettek a kihívások, körülmények is az életükben. És vannak eleve olyan személyiségek, akiknek éltető elemük a szenvedély. Ők azok, akik mindent „nagyon” szeretnek csinálni. Bátrak, kalandkeresők, nem félnek a kockázatoktól, élvezik, ha „mélyre mehetnek”, ha ismeretlenbe ugorhatnak, ha kipróbálhatják a teljes önátadást, ha újra és újra érdekes, váratlan helyzetekbe sodródhatnak. Kíváncsiak, nyitottak, szabadok. Nem elégszenek meg az élet egy bizonyos szegletével, mind újabbakat szeretnének megismerni. Valakinek ez izgalmas, másoknak ijesztő. Ahogyan vannak olyanok, akik egész életükben ki sem teszik a lábukat abból a szűkebb régióból, ahol megszülettek, és nem is vágyódnak el. Mások pedig kontinenseket járnak be, és rosszul bírják, ha egy évig sehova nem utazhatnak. Ugyanez a változatosság megvan az ember kapcsolatkötési mintázatában is. Vannak a biztonságot kimaxolók, és vannak az élménygyűjtők. És hogy bonyolultabb (szebb) legyen a képlet: a kettő kombinációja is gyakori.

Párkapcsolati szinten mindez olyasmi élethelyzetet eredményez, amiben igen sok pár találja magát jó pár év után: fejben olykor máshol jár egyikük (vagy akár mindketten). Kíváncsi más emberekre is a párján kívül. Nem barátokat akar gyűjteni, mert a korlátok nélküli élmények lehetőségét szereti. Sodródni hangulatokkal, érzelmekkel úgy, hogy nem tudjuk, hol állunk meg. Megismerni embereket nem az illendőség, hanem a megismerhetőség határáig. Megélni újra akár a szerelmet, akár a megkívánást, akár a beteljesülést.

A házasságok, az együttélések és a családot alapító párok jelentős részénél előbb-utóbb megjelenik valamiféle hiányérzet. Nem arról van szó, amikor egy kapcsolat már egyértelműen kiüresedett, rossz valamelyik vagy mindkét félnek, amikor a résztvevők már a válást fontolgatják. Inkább arról, amikor valaki szereti az életét, sok energiát tett bele, tiszteli a másikat, esetleg családként, gyerekekkel is jól funkcionálnak, de ha az jut eszébe, hogy innentől ebből áll az élete, nem boldog. Amiből lehet beletörődés, lemondás, elfojtás, de legalább ilyen gyakran vezet áruláshoz. Hazugsághoz, megcsaláshoz. Az ember sokféle, és ha egyik énjéről sem szeretne lemondani, azok a mai társadalmi szabályok közepette előbb-utóbb ütközni fognak. Még csak nem is feltétlen azért, mert a külvilág kényszerít ránk szabályokat, inkább mert olyan régen élünk együtt velük, hogy már belsővé tettük azokat. És akkor arról még nem beszéltünk, hogy az ösztönök, a biológia, a fajfenntartási késztetések mi mindent diktálnak. Hogy a birtoklás és a féltékenység érzése milyen mélyen gyökerezik bennünk. Nagyjából olyan mélyen, mint a szeretet, a biztonság iránti vágy. És persze az önazonosságé, a szabadságé, az önrendelkezésé.

Komoly képlet, amire csak stabil személyiségek képesek egyáltalán választ adni – ők sem biztos, hogy veszteségek, kompromisszumok nélkülit. Mert releváns lehet a lemondás is, főleg, ha nem is éljük meg annak. De felszabadító lehet a továbblépés is, vagy épp a különféle késztetések összebékítése. Nem tudni, melyik a jó döntés, de az biztos, hogy jobb tudatosan csinálni, mint sodródni. Jobb a másikat bevonva, mint őt kihagyva továbbmenni – ha a kapcsolatunk olyan, hogy a partnerünk társnak számít.

Két olyan nővel beszélgettünk, akik a házasságuk egy pontján eljutottak egy ilyen jellegű válaszútig. Mindketten szeretik a férjüket, a gyerekeiket, nem szeretnének elválni. De úgy érzik, be vannak zárva ebbe a szerepbe. Szerettek volna az életükbe egy másik, saját részt is, és ezt elmondták a párjuknak. Ha az ember őszinte, mély és elfogadó kapcsolatban él, akkor egy ilyen kitárulkozásnak a tipikus kifutása: az illető férje emésztgeti a dolgot egy ideig, rossz gondolat, hogy nem tud mindent megadni a feleségének, rossz gondolat, hogy ezt esetleg másvalaki pótolná, de annyira elkötelezett párja iránt, hogy még rosszabb érzés számára az, hogy hosszú távon korlátozza. Hatalmas érzelmi intelligenciával felülemelkedik ősi beidegződéseken, és együtt megtalálják valamilyen módját annak, hogy a másik külön útjai beleférjenek a mindennapjaikba. Praktikus és érzelmi szempontból egyaránt. Aztán valami lesz. Megjósolhatatlan, hogy mi. Valószínűleg megélnek majd felszabadító, de fájdalmas pillanatokat is. Lehet, hogy mindkettejüknek lesznek más partnerei, lehet, hogy csak egyiküknek. De összességében mindig ott lesz az a jó gondolat, hogy nem vágták át egymást. Ettől még persze lehet válás a vége, hiszen nem mindenki képes kilépni a monogám gondolkodásmódból (ami nyilván nem alsóbb- vagy felsőbbrendű). Minden attól függ, hogy a két fél ebből a szempontból is passzol-e: képesek-e nyitni fejben, vagy képesek-e elfogadni, ha csak a másik nyit.

Az biztos, hogy ez egy rögös út. Rögös, de egyenes. Ha pár év múlva ránézünk, az is megmutatkozik, a rajta járók önazonosabbak lettek-e vagy sem, hosszú távon többet nyertek-e, mint vesztettek. Vagyis megérte-e…

Engedély szexre

Andrea és férje lassan húsz éve vannak együtt, de egészen tízéves koruk óta ismerik egymást. „Igen, csodálatos. Vagy kemény. Ahogy nézzük” – mondja erről Andrea. Nem véletlenül ilyen hosszú ez a házasság, „jól működünk együtt” – fogalmaz. Annak ellenére (vagy inkább a mellett) van ez így, hogy Andrea – mint meséli – gyakran beleszeret valaki másba. Már egyetemista korában is így volt vele, valahogy könnyebben képes vonzódni az átlagnál, és ilyenkor elsodorják az érzelmek. „Úgy gondoltam, valami probléma van velem” – mondja erről. Persze ilyesmi mással is megtörténik, csakhogy ő közben világosan érezte, hogy a párját is változatlanul szereti. Az volt a stratégiája, hogy elnyomta magában ezeket az érzelmeket, esetleg vacsorázni, bulizni elment mással is, de szexuális kapcsolatig sosem jutott. Időnként terápiákra járt, hogy rendet tegyen magában, közben lett két gyerekük.

Párjának mindig őszintén beszámolt arról, hogy mi zajlik benne. „Biztos, hogy szenvedett – mondja. – Főként, hogy ő teljesen monogám gondolkodású, nincs igénye nagyobb szabadságra. De szeretett annyira, hogy elfogadjon így.”

Andrea azt mondja, ha újra kezdhetné, talán nem menne férjhez, de most már, hogy így alakult, nem tudna elszakadni sem a férjétől, sem a gyerekeitől. Azonban – ahogy fogalmaz – a házassága nem tud lefedni mindent, ezért gyakran volt hiányérzete, azt érezte, nem önmaga.
Végül megadta magát a lelki alkatának, és harmincöt évesen, első alkalommal lefeküdt valaki mással. Akkor, amikor a férje beleegyezett. Azóta időről-időre kialakulnak kapcsolatai a házassága mellett. A férje annyit kért tőle, írja be a naptárba, mikor hol van, és csak minimálisan meséljen ezekről az útjairól.
Andrea azt mondja, ez az a helyzet, amiben végül mindketten meg tudtak nyugodni, még ha nem is mindig könnyű. „A kulcsa a rengeteg kommunikáció. Mi nagyon közel vagyunk egymáshoz, a válás nem is került szóba köztünk soha.”

Az utolsó első csók

Annáék története néhány pontban hasonló. Például abban, hogy a férj itt is monogám típus – tizenegy éve élnek együtt félrelépés nélkül. „Plakátcsalád vagyunk, templomi esküvővel, házvásárlással, tudatos családtervezéssel” – meséli a most harmincöt éves Anna, két gyermek édesanyja, aki azelőtt nagyon más életet élt. Van, aki kapcsolati anarchistának mondaná, ő szabad lelkűnek nevezte magát akkoriban. „Azt mondtam magamról, hogy nem vagyok se barátnő-, se feleség-alapanyag. Minden, ami tradicionális, az nem az én asztalom. Csak hát jött egy az én csodálatos férjem, egy nagy szerelem, és én arra gondoltam, ez a csapongás kamaszos dolog, amit ki kéne nőni. Oké, próbáljuk ki, legyen egy éven át egy monogám kapcsolatom.” Ebből lett tizenegy. Ez alatt egyikőjük sem lépett félre, de ettől még nem birtokló jellegű kapcsolat volt, például csináltak külön programokat, ahogy Anna mondja, bizalommal. Így telt el egy évtized, és született két gyerek. „A házasságunknak csodájára jártak a környezetünkben – mondja Anna. –  Szeretjük egymást, a szex is jó, ennyi idő után nyilván más, mint a legelején. Mindennek ellenére emlékszem, ültem a nappaliban hajnalban, bent aludt a csodálatos családom, és én zokogtam, mert rájöttem, hogy valószínűleg huszonkét évesen kaptam életem utolsó első csókját. Tudtam, hogy az életünk jó lesz, hogy együtt öregszünk meg, de azt is, hogy nem lesz többé az a bizsergés…
Közben időről-időre jöttek emberek, akik érdekeltek, akikkel jó lett volna kapcsolódni, de mindig visszaléptem egyet, hiszen esküt tettem. Megcsalni a páromat annyira méltatlan lenne… egyébként is, ő az egyik legjobb barátom, szeretek mindent megosztani vele. Beszélgettünk, és kiderült, hogy ő is érzett már hasonlót. Azt mondta, már egy sima baráti beszélgetésben sem tud feloldódni, mert fél közel kerülni valakihez.”

És akkor Annáék nyitottak, vagyis etikus nonmonogám életformára váltottak. „Szeretjük egymást, magabiztosak vagyunk ebben a kapcsolatban, tudjuk, hogy most is egymást választanánk, de miért ne lehetne megélni az újfajta vágyakat?”

Ez most már négy éve tart köztük – stabilan. Mindkettejüknek alakultak ki szerelmei, viszonyai. Anna azt mondja, egy új energia „az egész rendszert viszi’, vagyis visszahat az alapkapcsolatra, újból erősebben működnek a hormonok köztük is. Ez persze nem egyszerű folyamat, ezt ő is elismeri. „Nem az volt, hogy kézen fogva átsétáltunk a szivárvány alatt. Kimondottan viharos időszak volt, amin dolgozni kellett. Megküzdeni a saját féltékenységünkkel, újraértelmezni a ’hűség’ és ’biztonság’ fogalmakat. Mi az összes eszközünkön be tudnánk lépni egymás fiókjába… Nem tesszük, mert úgy gondoljuk, ami ott zajlik, az a másik dolga, másokkal.”

Ehhez valódi felnőttség és átlag feletti intelligencia kell. „Önreflexívnek kell lenni, őszintének magunkhoz, a másikhoz. Annak idején nyilván a váláson is elgondolkodtunk, ezek különféle választási lehetőségek. Meg kell találni azt, ami az adott párhoz a legjobban passzol.”

Sokaknak fontosabb a kalandozásnál az érzelmi biztonság. Anna szerint azonban érdemes elgondolkodni azon, mitől érezzük magunkat biztonságban: „Biztosan attól, hogy csak minket szeretnek, csak velünk szexelnek, vagy attól, hogy tudjuk, hogy bármilyen érzést, vágyat őszintén el tudunk mondani, mert azt megértéssel, szeretettel támogatással fogadja a másik?”

Dilemmaként szokott még felmerülni, hogy ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy az ember társa találkozhat olyan külső partnerrel is, akibe beleszeret. Anna ezen csak mosolyog. „Monogám kapcsolatban ez még sosem fordult elő, ugye?” – kérdi. „Nemigen találkoztam még olyan emberrel, aki azt mondaná, hogy sosem vonzódott máshoz, kívánt meg mást. Elfojtotta a vágyat, vagy félrelépett. A mienk egy harmadik út.”

Persze elismeri, hogy van olyan lelki alkat, amelynek a kizárólagosság ad biztonságot. „A választás szabadságában hiszek. De túl rövid az élet ahhoz, hogy bezárjuk magunkat bármibe is, csak azért, mert a tradíció ezt követeli tőlünk.”

Mint hangsúlyozza, van ebben kockázat, de abban is, „ha valakivel leéled monogám módon az életedet, és sok év múlva kiderül, hogy félrement. „Nem az öl meg egy kapcsolatot, hogy mással szexel valaki, hanem a titkok és a hazugságok.”

E két házaspár esetében mindenki szintlépésként élte meg az új felállást, ami persze nem mindenkinek megoldás. Ha egy kihűlt kapcsolatot akarnak megmenteni ilyesmivel, az a tapasztalatok szerint ritkán sikerül (bár az ilyenkor beletett munka lehet jótékony hatású). Állítólag nemek szerint nincs különbség – a férfiak nem feltétlen vágynak jobban a szabadságra, mint a nők – bár van, aki úgy tartja, a férfiak könnyebben elfogadják az érzelmi nyitást, nők pedig a fizikait.

Ha valaki e mellett az út mellett dönt, általában sokat foglalkozik a (menet közben is alakuló) szabályozással. Azzal, hogy kinek mit „szabad”, mit visel el a másik, mennyit akar tudni az egyéb partnerekről. Van, aki semmit, és van, aki kimondottan szeretné megismerni a másikat/többieket. Anna például a sógornői viszonyhoz hasonlította kapcsolatát a férje barátnőjével: „Van, akit kifejezetten szeretek, és volt, aki antipatikus volt.”

A hagyományos családmodellben hívők sokszor fejezik ki az aggodalmukat, hogy vajon a gyerekek „milyen példát látnak”. Valójában a legritkább esetben van rálátásuk a szüleik kapcsolatépítésére. Annáéknál például már előfordult, hogy „anya barátja” vigyázott a gyerekekre, amíg a szülők színházba mentek, de egyelőre nem beszélnek nekik arról, hogyan épül fel a házasságuk. A komolyabb kapcsolataik családi barátokként szerepelnek az életükben, és nem vonódnak be a mindennapjaikba. „A gyerekeink még kicsik ehhez – mondja Anna – de amikor már érdekelni fogja őket a téma, és kérdeznek, szeretném majd megosztani velük, mert nekik sem akarok hazudni.” 

Eddigiekben nők szemszögéből ismerhettük meg a helyzetet. Ami épp azért érdekes, mert rendszerként működik: minden szereplő befolyásolja, merre alakulnak a dolgok. Gyakori, hogy csak az egyik fél tud így gondolkodni, a másiknak idegen az ötlet. És ha még egyeznek is, egyáltalán nem biztos, hogy találnak olyan további partnereket, akiknek megfelel ez a felállás. Nem ritka, hogy a mélyülő érzelmek miatt borul az egyensúly, valaki „kiszáll”, mert csak őrlődik.

Nézzünk meg tehát most két másik nézőpontot: a férfiét, akinek felesége felvetette a kalandozás lehetőségét, és a nőét, akit mások „kiszemeltek” harmadiknak.

Látni a párodat mással

„Háromszögek, négyszögek, ötszögek, beteljesületlen vágyak… sokan küzdenek a párkapcsolatukban, csak kevesen beszélnek róla, mert ez még mindig tabutéma – kezdi Péter, aki hat éve vált, és mostani házasságát már szabadabban értelmezi. – Amit a felszínen látunk, az egy leegyszerűsített színjáték. Közben a társadalom is változik, ma már más a férfi-női dinamika. Csupa útkeresést látok magam körül – a mienk is az.”

Ők negyven felett jöttek össze, öt éve ismerték egymást, mire összeházasodtak. Többször beszélgettek ezekről a dolgokról, de konkrét ötletként csak a harmadik évben merült fel, hogy kipróbálhatnának új lehetőségeket. Vagyis náluk sem a „megszokás” generálta ezt, inkább a kíváncsiság. „Biciklizés közben vetette fel a feleségem, mi lenne, ha elmennénk egy swinger klubba.”
Innen felgyorsultak az események: mindkettejüknek lettek különféle szintű kapcsolódásai; hol együtt, hol külön. „Ez sok mindennek kihúzza a méregfogát, de sok problémát is felvet – fogalmaz Péter. – Sok múlik azon, hogy a résztvevők ész nélkül ugranak-e bele vagy kulturáltan, szépen, egymásra figyelve. Nyilván komoly próbatétel látni a párodat mással csókolózni. Nálam vegyes érzelmek jöttek: volt benne rivalizálás, féltékenység is, de felülírta, hogy láttam rajta a boldogságot, szabadságot, izgatottságot. De például volt egy sráccal múlt héten, és én csak akkor nyugodtam meg, amikor újra együtt voltunk Azóta tudom, hogy ezt úgy hívják: visszabirtokló szeretkezés.
Nálam akkor indul be a féltékenységi spirál, ha azt érzem, ki vagyok zárva valamiből. Úgyhogy inkább szeretek tudni róla, hogy mi zajlik. Ha épp szerelmes a feleségem, érdemes kivárni, amíg az első, rózsaszín ködös időszak elmúlik – úgyis ki fog józanodni. Nagyon sok múlik az önbizalmon; egy rakás félelem és féltékenység ebből, illetve a nevelésből származik. A feleségemnek például akkor van kedve sok mindenhez, amikor jobban elfogadja magát, jobb passzban van. A negatív fázisaiban viszont bezárkózik. Szóval ez nem állandó állapot, időnként vannak visszalépések.”

Péter szerint a vágy sokakban megvan, de a végrehajtás nehézségekbe ütközik. Nem csoda, hiszen ennek nemcsak egy elméleti, romantikus oldala van; az ilyen életforma kőkemény logisztika is. „A második, harmadik partnernek ugyanúgy udvarolni kell, el kell tudni vinni randizni, megosztani vele a történéseket, érzelmeket. Én akár naponta beszélek velük.”

Péter a család szempontjából is lazább gondolkodású. Előfordult, hogy több partnerrel, családostul mentek el strandolni. „Felemelő érzés volt, amikor láttam együtt játszani a gyerekeinket.”

Ő így összegez: „Kétségtelen, hogy van ebben kockázat, de közben nagyon sokat tanulunk magunkról és a párkapcsolatról is. Például hogy tényleg illünk-e egymáshoz. Mert a házasság burok, amiben eltérő módon fejlődhettek a felek, és ha kikerülnek a „piacra”, az alapkapcsolat is megmérettetik. A nonmonogámia (vagy más szóval poliamoria) mindenképp egy továbblépési lehetőség, esetleg esély arra, hogy ne kelljen rögtön válni egy szerelem miatt.”

A ’nyitott kapcsolat’ témáját szinte mindig a párkapcsolatok szemszögéből szemléljük. A ’harmadik’ (negyedik, sokadik) személyekre csak mint afféle statisztákra gondolunk. Hogy mennyire érdemes az ő nézőpontjukat megismerni, azt jól bizonyítja Viki önvallomása. Az a néhány kép, amit felvillant, pontos látlelete egy átalakuló társadalomnak, miközben szokatlan belátást enged egy házasság mindennapjaiba. Nem lehetne jobban érzékeltetni, hogy ami egyik oldalról, az egyik pillanatban fennkölt, szabad és izgalmas, az a másikban mennyire abszurd és hétköznapi lehet. Épp ezért fontos a letisztult motiváció. Persze ha ez megvan, a sors még mindig megtréfálhat minket egy-egy Pintér Bélához méltó jelenettel.

Klasszikus családmodell – ágyvendéggel

„Évtizedekig szenvedtem amiatt, hogy nem tudok fejben vagy fizikailag hűséges maradni a kapcsolataimban. És borzasztóan szenvedtem attól, hogy egy-egy csodás barátságomban néha megkívántam az illetőt. Bűntudatom volt, mocskosnak éreztem magam, olyannak, akivel valami baj van, aki nem tud a rendszerbe illeszkedni. Kapcsolataim során a komolyabbaknak megpróbáltam elmagyarázni, én hogyan látom az életet. A nőknek nem tetszett, a férfiak csillogó szemmel fogadták, amíg rá nem jöttek, hogy komolyan gondolom. Volt, aki látszólag elfogadta, de amikor komolyra fordult a dolog éktelen haragra gerjedt; volt, aki arra használta, hogy titokban megcsaljon, és utána engem hibáztasson. A végén feladtam, s már csak monogám kapcsolataim voltak. Olyannyira, hogy négy évig egy olyan srác volt a párom, akinek mindent lehetett, nekem a semminél is kevesebbet. Később egyedülálló lettem, és szívesen vettem a megkereséseket egy ilyen jellegű oldalon. Az összes levél vagy kamuprofilról jött, vagy a feleség „még”
nem tudott a dologról. Egyet kivéve. Megkeresett egy kedves, sármos férfi, a felesége tud róla, van egy kétéves kisfiuk, boldog család, csatlakozzak. Megmondom őszintén, hogy a kis srác miatt felhúztam a szemöldököm, de mondom, kíváncsi vagyok, hogyan oldják meg.  Meghívtak magukhoz, buszoztam vagy két órát, a feleség kijött elém kocsival a város szélére. Már a kocsiban elmondta, hogy neki ehhez nincs is kedve, de a férje miatt belement. A csaj is vonzó volt, gyönyörű, de borzasztóan fáradt fizikailag, lelkileg. Szép ház, gazdag környék, kicsit meg is szeppentem. Belecsöppentem egy klasszikus családmodellbe, ahol apuka semmiről nem tudja, hol van a lakásban, se a gyerekéről semmit, de mindennel ő dicsekszik. A kisfiú irtó cuki, látszik, hogy sok idegennel találkozik. A feleség a férj jelenlétében már úgy fogalmaz, hogy az új vállalkozása miatt nem tudja, hogy férne bele az idejébe… Azt mesélték, hogy volt már előttem kapcsolatuk egy házaspárral, de nézeteltérés lett a vége. Én nem láttam rajtuk azt a fiatalkoruk óta hozott eltéphetetlen harmóniát, amit próbáltak kommunikálni. Inkább láttam őket bajban levő, vergődő embereknek. Őszintén remélem, hogy azóta boldogok, főleg a kissrác miatt. A férfi még hetekig írogatott, lájkolgatott, hiába mondtam el többször, normálisan, le is írtam, hogy nem érezném a feleséggel szemben korrektnek belépni ebbe a kapcsolatba abban a pillanatban. A feleség hálás volt nekem, és értette, amit írok.

Nekem ez volt az utolsó ilyen próbálkozásom, azóta megházasodtam, jelenleg monogám a kapcsolatunk, és nem is tervezek változtatni ezen egyelőre, mert azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagy része még nem érti ezt az egészet, elítéli, illetve elferdítik, és a ’poliamoria’ címkével takargatják a becstelen dolgaikat. Talán egyszer, ha már nagyobbak lesznek a gyerekek, és a férjem is nyitott lesz rá, akkor próbálkozunk még.

Szerintem az, hogy valaki boldog-e, az mindig a saját választása. Lehetnék keserű, hibáztathatnám magam, másokat, hogy a társadalom nem elég nyitott sok mindenre. De választottam egy utat, amit járhatónak láttam, és igyekszem úgy nevelni a gyerekeimet, hogy nekik már könnyebb legyen. Boldogsággal tölt el az, hogy szeretetben élek, és kétszeres édesanya lehetek. Hogy van választásom.”

Kapcsolódó cikkek:

• Életre szóló monogámia – biztos, hogy ez való nekünk?
• A házasságok fele a monogámia miatt omlik össze
• Tudni akarod, miért csalt meg a párod?