Máig nem sikerült megfejteni az úgynevezett fehér zaj titkát. Hogy mi ez? A különös jelenség rádiókból, telefonokból, televízióból hallatszó, elmosódott, suttogó zörej, mellyel sokak szerint az eltávozottak próbálnak üzenni nekünk…
Táskarádió a padláson
Az alábbi eset az 1990-es években történt Magyarországon. Egy jómódú házaspár, Gábor és Anna régóta kiszemelt magának egy gyönyörű, körpanorámás budai házat, melyet sikerült is megvásárolniuk. Boldogan költöztek be, és az első estén elindultak felfedezni a több mint 300 négyzetméteres ház szobáit, zegzugait. Nagy megdöbbenésükre az asszony a padláson – noha az előző tulajdonos mindent elszállíttatott – egy régimódi, ócska táskarádiót talált. A férjnek, Gábornak eleve nem volt bizalma a rádióhoz, így javasolta, hogy dobják ki. Anna azonban valamiért vonzódott a furcsa hangulatot árasztó „régiséghez”, ezért – mikor Gábor este elment hazulról – felszaladt a padlásra, s bekapcsolta a rádiót. Abban a pillanatban döbbenten hőkölt hátra. A rádióból ugyanis zene, beszéd helyett előbb valami elmosódott berregés, majd suttogó-sziszegő hang szűrődött ki.
A nő ide-oda tekergette a sávkeresőt, de mindegy volt, hová állítja, mert a furcsa zörej nem szűnt meg: mintha a rádió ezt az egy hangot tudná csak közvetíteni… Anna később azt mesélte: a sziszegés nagyon nyomasztó volt, rettegést, fájdalmat árasztott, s egy-egy szót is ki tudott hámozni belőle. Mintha egy női hang olyasmiket suttogott volna, hogy „félek”, „nagyon fáj”, és végül „a konyhában, a küszöb alatt”.
Amikor a férje hazajött, Anna elmesélte neki a rádióval kapcsolatos furcsa élményét. Gábor kinevette, mondván, ne csodálkozzon, ha ez az ócskaság rég elromlott, hiszen talán évtizedek óta nem kapcsolták be. A nőt azonban ez nem nyugtatta meg, ezért másnap, mikor férje megint elment otthonról, megvizsgálta a konyhai küszöböt, és észrevette, hogy az egyik léc kijár…
Szerelmes levelek a küszöb alatt
Anna nekiesett és kifeszegette. Egy réges-régi boríték akadt a kezébe, teli levéllel, s mindegyikük így kezdődött: „Imádott Emmám!” Anna megrendülten olvasta el őket, s kiderült, hogy egy Géza nevű férfi írta ezeket a szerelmes leveleket a ház asszonyának. A levelek nyomán Anna rájött, hogy Emma az 1950-es években lakott itt. Férje építette ezt a házat, aki miniszteri rangot viselő, gazdag ember volt. Házasságuk első éveiben a fiatalasszony beleszeretett férje titkárába, Gézába, aki szintén viszonozta érzelmeit. Külföldre akartak szökni, ám a férj közben rájött a dologra, s kitört a botrány, Emma pedig szégyenében felakasztotta magát a padláson. Ez utóbbit Anna onnét tudta meg, hogy – mivel szinte megszállottan nyomozott a történtek után – a könyvtárban talált egy régi napilapot, amely leközölte a miniszter feleségének, G-né K. Emmának a tragikus halálhírét.
Anna ekkor rádöbbent: a régimódi táskarádió nyilván Emmáéké lehetett. Talán ezért használhatta fel a halott asszony, hogy rajta keresztül üzenjen a túlvilágról. Anna nem tudta, hogy Emma igazából mit vár tőle, de úgy érezte, a szerelmes leveleket valahogy vissza kellene adnia neki. A közeli temetőben megkereste Emma sírját, s mécsest gyújtva letette rá kedvese leveleit. Hazatérve kíváncsian kapcsolta be újra a rádiót, melyből az egyik zenei csatorna muzsikája csendült fel.
A rádió tehát különös hirtelenséggel megjavult… Anna soha többé nem hallotta belőle a szomorú, panaszos hangokat. Most, hogy nem kerülhettek többé illetéktelen kézbe a levelek, melyek oly fontosak voltak neki, Emma lelke talán végleg megnyugodott.
Madárcsicsergés és szellemhangok
A jelenséget világszerte ismerik a paranormális jelenségek kutatói. A rádiókból, elektronikai berendezésekből érkező, ismeretlen eredetű, sziszegő-suttogó hangeffektet White Noise-nak, azaz fehér zajnak nevezték el, de pszichofónia (lélekhang) néven is ismert. Úgy tűnik, a rádiók, adóvevők, telefonok olykor „megbolondulnak”, s a kutatók magyarázata szerint ez azért lehet, mert ilyenkor a földi adótornyok helyett egy másik dimenzióra hangolódnak át – s innen közvetítenek üzeneteket a Földre.
Vajon ez csak néha, véletlenszerűen történhet meg? Vagy valakik nagyon is tudatosan használják fel ezeket az eszközöket, hogy kapcsolatba lépjenek a hozzátartozóikkal? A parapszichológusok szerint igen, s ezzel hasonlóan vélekednek, mint az ősi misztikus tanítások. Utóbbiak szerint ugyanis, ha a halott lelkének valami miatt nem sikerül bejutnia a legfelsőbb dimenzióba – a Fénybe –, akkor egy köztes szférában reked, ahol fájdalmas szenvedéseket kell átélnie. Ilyenkor a halottak megpróbálnak üzenni az élőknek, hogy segítséget kérjenek tőlük.
A fehér zaj kutatása nem új keletű. A jelenséget egy svéd tudós, Friedrich Jürgenson (1903-1987) fedezte fel, aki 1959-ben madárhangokat vett magnóra. Visszahallgatva döbbenten vette észre, hogy a madárcsicsergés közé szokatlan hangok is vegyülnek, melyekben mintha halott apja és fiatalon elvesztett felesége suttogását ismerte volna fel.
A köztes világban ragadtak üzennek
Jürgenson hatására egy lett pszichológus, Konstantin Raudive (1909-1974) is fellelkesült: lehet, hogy a fehér zajjal végre be lehet bizonyítani a túlvilág létezését? Ez a tudós, akit egy hasonló élmény késztetett a kutatásra, haláláig több mint 100 ezer magnószalagnyi „másvilági zörejt” rögzített, melyek többsége szerinte a köztes világban ragadt holtaktól származik.
Ami pedig a sors furcsasága – talán egyfajta szimbolikus jelzés –, hogy holta után állítólag maga Raudive is üzent követőinek a túlvilágról! 1985-ben két fiatal luxemburgi pszichiáter, Maggie és Jules Harsch-Fischbach épp a reggeli híreket hallgatták a rádión, amikor hirtelen megszakadt az adás. Helyette a tipikus, sistergő zörej hallatszott, melyből hamarosan megszólalt Raudive jellegzetes, mély hangja: „Itt Konstantin Raudive beszél. Ez az adás hamarosan mindenütt működni fog…”
Telefonáló holtak
A lett tudós jóslata beteljesült. Az alatt ugyanis, hogy „ez az adás mindenütt működni fog”, sokak szerint azt értette, hogy egyre több túlvilági lélek veszi majd igénybe a rádiókat, műszaki cikkeket, és üzen általuk az élőknek. És ez így is történt: a 80-as évektől világszerte ugrásszerűen megnőtt az észlelt fehér zajok száma.
Ami pedig még érdekesebb: ekkor már nemcsak rádióból, de telefonokból is egyre többször hallatszott a kísérteties suttogás. A leghíresebb ilyen jelenségeket Raymond Bayless gyűjtötte össze Phone Calls from the Dead (Telefonhívások a holtaktól) című könyvében – ezek közül az egyik legelgondolkodtatóbb a következő, 1977-ben történt eset.
Az év augusztusában egy oklahomai asszony, Mary Meredith hazatért a kórházból, ahol egy betegség után hetekig lábadozott. Otthonában egy levél fogadta anyjától, melyből megtudta, hogy unokanővére, Shirley Jean meghalt. Még végig sem olvasta a sorokat, amikor megcsörrent a telefon. Mary felvette, s először egy távoli sivító hangot hallott, majd megszólalt unokanővére jól ismert, összetéveszthetetlen hangja: „Halló Mary, itt Shirley Jean!”
Mary józanabbik énje úgy vélte, ez lehetetlen. Dühösen ráförmedt a telefonálóra az ízléstelen viccért, s lecsapta a kagylót. Amint azonban ellépett a telefontól, az ismét csörögni kezdett, s a kagylóból megint a furcsa búgás hallatszott, mintha a hívás nagyon távolról jönne, s valami zavarná a vonalat. Mary rémülten hallotta a zörejek közt Shirley Jean hangját, de nem értette, mit mond. Csak az utolsó szavakat tudta kivenni: „Majd megint felhívlak, Mary.”
Mary ekkor már nem hitte úgy, hogy telefonbetyár szórakozik vele. Felkereste dr. Baylesst, a jelenség kutatóját, aki, mikor elmesélte neki a történteket, elmagyarázta: unokanővérének még érzelmi kötődése lehet a Földhöz, ezért keresi vele a kapcsolatot. Shirley Jean temetése után egyébként még két ilyen, titokzatos hívásban volt része Marynek, de az utolsóban már nagyon távolról hallotta unokanővére hangját. Ráadásul ekkor úgy érezte, mintha unokanővére hangja nyugodtabb, boldogabb volna – s a titokzatos telefonáló ezután többé nem jelentkezett.
A cikk a Nők Lapja Ezotéria legfrissebb számában jelent meg!
| Az aktuális szám tartalmából
Asztrobeszélgetés Koós Rékával |