“Néhány nappal azt követően, hogy kijöttem a kórházból, nagyon hidegre fordult az idő. Joe ismét eljárt dolgozni a helyi tanácshoz, még ha csak határozott időre szóló szerződéssel is. Kint voltam a fészerben tőzegért (ezzel fűtöttünk), és hallottam, hogy a nevemen szólítanak. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Bevittem egy vödör tőzeget a házba, és egy angyalt találtam a tűz mellett egy széken üldögélve.
Megijesztett, mert nagyon meglepő látványt nyújtott, nagyon különbözött az általam addig látott angyaloktól. Mintha üvegszilánkokból állt volna össze, tökéletes formára tört, azonos méretű darabokból, melyek mindegyike szórta a fényt. Arca és vonásai nagyos élesek voltak, és ahogy fölállt, vagy három és fél méter magas lehetett – a plafon mintha eltűnt volna, hogy elég helyet adjon a termetének. Egészen szokatlan módon, mintha zene áradt volna minden részéből, elvarázsoló, halk, lágy zene, sosem hallottam még ehhez foghatót. Nem emberi muzsika, de olyan, ami könnyen jöhetett volna akár a mennyből is.
»Üdv, Lorna! – szólalt meg az angyal halkan. – Az én nevem Kaphas. Különleges dolog fog történni veled és Joe-val, de főleg Joe-val!«
»Kaphas angyal, meg tudod mondani, mikor?« – kérdeztem.
»Hamarosan, Lorna! Onnan fogod tudni, hogy az angyalok majd leszállnak az otthonodra« – azzal felkelt a székből és eltűnt.
Hetek teltek el, szinte észrevétlenül, és eközben az időjárás még hidegebbre fordult. Joe továbbra is nagyon szomorú volt a babánk elvesztése miatt, ahogy én is. Én viszont már előre tudtam, hogy így lesz, több időm volt hozzáedződni ehhez a veszteséghez. Fagyott odakint, és keményen havazott is. Egyik nap munkából hazajövet Joe úgy határozott, még pluszba bevásárol, emlékszem rá, ott állt az ajtónál, kezében a rengeteg szatyorral. Bejött a házba, és megszólalt: »Istenem, milyen…« – azonban alig mondta ki azt a szót, hogy »Istenem«, angyalok szálltak le a kis otthonunkra.
Mintha a ház minden zugából jöttek volna – a tetőn keresztül, a falakon át, de még a padló alól is. A ház minden egyes szegletét ellepték. Olykor megesik az ilyesmi – ha valami nagyon különleges dolog van készülőben. Tudtam, hogy ez lesz az esemény, amelyet Kaphas angyal említett – valami Joe-val kapcsolatos különlegesség.
Joe folytatta: »…hideg van, sosem lehet tudni, meglehet, holnapra annyi lesz a hó, hogy ki se tudunk mozdulni itthonról!« Eddigre is szép nagy mennyiség hullott le, a rádió is úttorlaszokról számolt be, meg hogy egészen Leixlipig nincs közlekedés, mert az út csupa hó meg jég. Aznap este begyújtottunk a kandallóba – áramkimaradás volt, így a tűz maradt az egyetlen fényforrás –, és emlékszem, milyen kellemes és meghitt volt bent lenni a mi kis házunkban. A gyerekek már aludtak, tüzelő és étel volt bőven, nagyon kellemes volt, biztonságos érzés. Úgy tíz óra felé Joe-val a tűz mellett ültünk, ittuk a finom teát, szendvicseket ettünk, és az elvesztett babáról beszélgettünk. Ahogy ott ültünk, nevet is adtunk neki.
A szoba fénylett az angyaloktól, és észrevettem, páran közülük bemennek a hálószobánkba. Aztán visszajöttek a kis nappalinkba, és hallottam, hogy Christopherről és Owenről beszélnek: »Békésen alszanak, mint két kis angyal!«
Minden elcsendesült, semmi nem hallatszott. Felkeltem a székből, és kilestem az ablakon. Koromfeketeség volt kint, csak a hó derengett a sötétségben. Kissé nyugtalan voltam, de egyben izgatott is. Nem tudtam, mi történik majd az angyalok révén, de azt igen, hogy különleges lesz. A következő pillanatban három koppantás hallatszott az ablakon – és majd hanyatt estünk meglepetésünkben. Joe megszólalt: »Istenem, biztos van kint valaki!« Felkelt a székből, és akkor az ajtón is hallatszott három koppantás. Erre én: »Biztos nagyon fáznak! Talán Anya és Apa azok, lehet, hogy eljöttek hozzánk valamiért.«
»Megbolondultak, ha egy ilyen estén útnak indultak!« – vélte Joe. Joe-t egész seregnyi angyal vette körül, de ő természetesen ezt nem vette észre. Hirtelen rájöttem, mi zajlik itt, és nevetni kezdtem.
»Mit nevetsz?« – kérdezte Joe.
»Nincs senki odakint – mondtam. – Tudom, ki volt az!«
»Kicsoda?«
»A mi kisbabánk! – válaszoltam. – Elköszönt tőlünk! Csupán kézzelfogható jelzést adott a kopogással, hogy segítsen neked hinni!«
»Ugyan, menj már! Ne beszélj badarságokat!« – mondta Joe.
»Menj ki, nyisd ki a hallnál a bejáratot, és azt fogod találni, hogy nincsenek a hóban lábnyomok!«
Látva Joe arckifejezését, ismét nevetnem kellett. A szoba tele volt angyalokkal. Tudtam, azért hozták vissza a kisbabám lelkét, hogy kopogtasson az ablakon, és mostanra már visszatért a világába más angyalokkal. Nem volt rá szükség, hogy lássam őt, a fiunkat – aki az apjáért tette ezt, hogy Joe hinni tudjon.
A férjem kinyitotta a hallnál lévő bejárati ajtót. A hó közel harminc centi magasan állt az ajtó előtt, a havazás már kezdte belepni a belső lábtörlőt, és áramlott befelé a fagyos levegő is. Joe kinézett, és nem hitt a szemének – nem voltak lábnyomok a hóban! Elfehéredett arccal, hitetlenkedve állt ott, rám nézett, és a fejét csóválva ennyit mondott: »Ó, Istenem, ez nekem magas!«
Végül aztán visszajött, becsukta az ajtót. »Ne aggódj, ülj csak le a tűzhöz melegedni! – mondtam neki. – A fiad volt az, a mi kisbabánk, jött, hogy elköszönjön! Elment mind az angyalokkal a mennyországba, oda, ahol jó helyen van. Most már elengedheted!«
Joe sírva fakadt ott a tűznél, átöleltük egymást, és már mind a ketten sírtunk. Egyszersmind azonban békességet is éreztünk.
»Hát nem nagyszerű, hogy a mi kisbabánk ezt tette értünk? – kérdeztem Joe-t. – Az angyalok engedték ezt megtörténni, hogy eljöjjön, és így megtudhattuk, hogy jól van. Ezzel köszönte meg, hogy a szülei vagyunk!«”
A történet Lorna Byrne Angyalok nyelvén című könyvéből való
