Nézd meg az anyját…
Ha kapcsolatunk komoly színezetet kezd ölteni, előbb-utóbb nem kerülhetjük el, hogy szerelmünk be ne mutasson szüleinek. Nézd meg az anyját, tartja a bölcs mondás, és valóban érdemes okosan terepszemlézni, amikor látogatást teszünk a lányos vagy fiús háznál. Sok mindenre következtethetünk ugyanis kedvesünk és édesanyja kapcsolatából. Ha anya és lánya szövetsége erősnek tűnik, még nem olyan nagy probléma. Amikor azonban az anya teljesen elnyomja személyiségével választottunkat, komoly gondok adódhatnak később. Ha anya és fia csüng egymáson acélsodronynál szilárdabb pányván, a lányoknak is fel kell készülniük arra, hogy számos fordulón keresztül jönnek majd az ütközetek, hogy párunk oldalán kivívjuk az anyóstól való függetlenséget.
Mindenesetre a fiúk jól teszik, ha szolidan udvarolnak; dicsérő szavakkal, kedves bókokkal meghódíthatják leendő anyósukat, míg a lányoknak nem árt felajánlani egy ebéd utáni spontán mosogatást, mely alatt érdemes beszélgetést kezdeményezni: kitérni a “lovag” nemes jellemére, számtalan jó tulajdonságára, melyet minden bizonnyal édesanyjának köszönhet.
Főzőcske, de nagyon okosan
Miután hivatalosan is a családba kerülünk, a családi tűzhely lángját az anyós is szeretné táplálgatni. Ha nem figyelünk oda, leéghet a ház.
Anyós és meny konfliktusa gyakran a konyhában tetőzik. A vasárnapi ebéd elkészítése közben több vitatéma is adódhat: a töltött dagadón hosszanti vagy keresztirányban érdemesebb-e elvégezni a bevágásokat; a rántani való húst durva vagy finomra darált prézlibe forgassuk be; a húslevest takarékon vagy kicsit nagyobb gázon érdemes-e főzni, illetve ha a meny kezébe kerül a sószóró, holtbiztos, hogy ehetetlenné teszi vele a teljes menüt.
A jó tanácsokból így szóváltás kerekedhet, a szóváltásból diszkrét kiabálás, és hirtelen azt vehetjük észre, hogy kezünkben a húsklopfoló bámulatos változáson megy át: egyre inkább felveszi egy kiásott csatabárd formáját.
A konyhai jó tanács az anyós-meny kapcsolat “állatorvosi lova”. A főzés közben adott instrukciók ugyanis metaforikusak: az idősebb korosztály – természetesen – mindig a legjobbat akarja, csakhogy nem biztos, hogy a családi „közjó” megvalósítására a rég bevált tapasztalatok felhasználása az egyedüli és kizárólagos üdvözítő út. A jó mindenáron való akarása a fiatalabbakból azonnal dacreakciót vált ki, így aztán megindul a vetélkedés, aminek aztán persze, sírás a vége.
Unoka a láthatáron
Másrészt, a kis ember, egy új családtag érkezése megmozdítja az addig szunnyadó nagyszülői ösztönöket: anyós és após tekintete elfátyolosodik, és lelki szemeik előtt száradó pelenkák lengedeznek a kifeszített szárítókötélen. Látják magukat, amint a játékbolt elé billenős Kamazzal parkolnak le, hogy azzal hordják el, amit vásároltak. Az unoka megszületése után viszont újból feszültséggóc alakulhat ki a családi fészekben: a konyhai jelenetek simán megismétlődhetnek, ha az anyós mindenkinél jobban tudja, hány fokos vízben kell fürdetni a jövevényt, mikor kell felvenni a kiságyból, vagy hogy később kell-e a középső csoportos óvodást különórákra járatni – mondjuk, portugál nyelvből.
Aranyszabály
Az már biztos, hogy nem egyszerű megállni szó nélkül, ha az anyós belelendül a tanácsadásba. Az is baj, ha netán féltékeny lesz, és az apró lépések elvét követve, pszichoterror alá vonja a fiatalokat.
A megoldás ilyenkor a mi kezünkben van. És most nem hegyesre reszelt csavarhúzóra és a húslevesbe öntendő rézgálicra gondolunk. Finoman agresszív módszerekre – ajtócsapkodás, sűrű erdő közepére való költözés – sincs szükség. Sokkal inkább érdemes először is elszámolni tízig (vagy százig, de inkább ezerig). Kisebb konfliktusok megelőzhetők azáltal is, hogy nagyvonalúan szó nélkül hagyjuk a kotnyeleskedést. Ám bármilyen furcsa, a tisztázó beszélgetések szinte mindig meghozzák az eredményüket. És az is, ha kinyilvánítjuk, hogy tudjuk: anyósunk jót akar, köszönjük a segítségét, de szeretnénk következetesen tartani magunkat az általunk helyesnek vélt életvezetési elveknek. Főként akkor működik a kommunikáció, ha eközben megőrizzük a higgadtságot, és tiszteletteljes hangon beszélünk anyósunkkal. Nemcsak az életkora miatt, hanem azért is, mert fölnevelte párunkat. Ezért pedig – piszkoskodhat, amennyit csak akar –, igenis, hálával tartozunk neki.
Hol van a határ?
– Más típusú az anya-lány, és más az anya-fiú kapcsolat. Az anyák a lányokban óhatatlanul a saját életük folytatását látják. A fiúkkal kapcsolatban viszont megjelenhet a féltékenység. Merthogy minden kisfiú életében elhangzik az a mondat: “Anya, ha nagy leszek, téged foglak feleségül venni.” Ez szükségszerű és természetes kijelentés, az anyukák örömmel hallják, de persze, senki nem veszi komolyan. Ám valahol mégis megmarad az anyák tudattalanjában, ezért erősebb a kötődés a fiúkhoz. Így amikor azok felnőnek, és nem váltják be az ígéretüket, rivalizáló helyzetet teremt.
– A határok kérdése is nagyon fontos a pszichológiában. A családterápia mindig rendszerszemléletben gondolkodik. Ha a családban van valami probléma – iszik a férj, mentális beteg valaki –, a terápia nem azt nézi, ki a hibás. Hanem azt, hogy a család egy rendszer, és ha valami zavar lép fel – akár az anyós és meny, akár az anyós és vő között –, akkor ahhoz mindenki hozzájárult valahogyan. Ezért az egész rendszert kell kezelni. A rendszeren belül meg kell különböztetni és el kell határolni az alrendszereket – például a szülőkét és az ifjú párét. Az elhatárolás pszichológiai értelemben még akkor sem mindig sikerül, ha egyébként térben igen, vagyis külön lakik valaki az anyósától. Nem szabad teljesen elzárkózni, csak jól kell definiálni a határokat: mindenkinek pontosan tudnia kell, meddig terjed az ő területe, és mikortól kezdődik a másiké.
Nem jó, ha az após vagy az anyós bekapcsolódik a problémák megoldásába, és az sem, ha a pár akarja bevonni őket azért, hogy tegyenek rendet, osszanak igazságot. Az sem szerencsés, amikor a lány az anyjának panaszkodik a férjéről, hogy az nem mosogat. Ezt a férjével kell megbeszélnie. Ha az összecsiszolódás az anyós közreműködése nélkül lezajlik, a későbbiekben sok probléma már nem lehet.