“Szabadabb lettem, és magányosabb is”

– Inkább munkaértekezletet tudnék itt elképzelni, mint kellemes társalgást…

– Többet is értekezünk itt, mint amennyit társalgunk.

– Nincs is igényed arra, hogy belakjál egy szobát? Hogy valami személyes legyen benne?

– Ami személyes, az a komputeremben van. Egyéb külsőségek nem fontosak számomra. Mondhatnám, hogy ezt a szobát a személyem súlya jelöli ki.

– Az mennyi?

– Piaci egy kiló…

– Azaz, mint a kofák mérlegén: egy kilónak mérik, de valójában csak nyolcvan deka…

– Pontosan.

– Te jársz piacra?

– Persze. Tegnap is voltam, holnap is ott kezdek.

– Hova?

– Főleg a Fény utcába, de a Nagycsarnokba is, vagy olykor átugrok ide a Hold utcába. Az a furcsa, hogy egyébként inkább nem szeretek emberek között császkálni…

– Miért?

– Lehet, hogy furcsán hangzik, de inkább vagyok zárkózott, visszahúzódó, ám a piac nyüzsgése magával ragad.

– Alkudozol?

– Ez hozzátartozik a játékhoz. “Adja mán annyiért az ötöt!” “Dehogy adom, művész úr, de magának háromban megszámítom.” Tudjuk mindketten, hogy négy lesz belőle végül, de egy kicsit elhuzakodunk.

Párjával, Judittal

– Művész úr vagy?

– Mint minden törzsvásárló: művész úr, doktor úr, igazgató úr. Régebben még létezett úgynevezett sztárbónusz: ismertebb emberek kaptak olykor a pult alól, ritka kincsnek számító borjúhúst, bőrös virslit, velős csontot. Ma már ilyen nincs…

– Miért? Talán, mert azok a sztárok még mások voltak? Fajsúlyosabbak, természetesebbek, és nem manipuláltak?

– Ez is lehet. Meg az is, hogy eleve a kapcsolataink személytelenebbek, mint voltak. Emlékszem, ugyanabban az időben a szüleim karácsonykor még természetes módon vittek ajándékot a hentesnek, vagy a házmesternek. Ma ilyen gesztusok sincsenek. Ahogyan korábban harminc évig ugyanaz a postás járt hozzánk, most két év alatt a hatodik hordja a levelet. Vagy ugyanaz volt a pincér évtizedekig a vendéglőben, aki tudta, ki szereti borssal, és ki cukorral a káposztás cvekedlit, ma olyat keres a főnök, akinek jobb a feneke.

– Nálad mi az a húsz deka, ami kilóssá tesz?

– A személyes hitelem, az eddigi ténykedésem, az ismertségem. Ez némileg megemeli a személyiségem súlyát. Kiteszi a húsz dekát.

Két gyermekét imádja. Dorottya tizenöt, Marci két és fél éves

– Nem félsz, hogy a hitel fogyóeszköz? Hogy a hírműsor felfalhatja? Hiszen bemondasz, mert be kell mondanod olykor olyan híreket is, amelyekről te is tudod, hogy nem, vagy legalábbis nem így igaz.

– Nézd… ez egy nagyon nehéz kérdés… Azt pontosan tudjuk, hogy más az információ, más a hír, és más a tény. Hogy más az élet igazsága, és más a kommunikáció valósága, hogy jó, ha a kettő legalább egy irányba mutat. Átestünk valamennyien a rendszerváltást követő eufórián, amikor hittük, hogy most már csupa igazságot mondunk, és átestünk a kiábrándultságon, amikor rádöbbentünk, hogy a politika éppen úgy megpróbálja manipulálni a sajtót, mint korábban. Ebből ki-ki levonhatta a maga következtetését. Az enyém az, hogy a magam eszközeivel, lehetőségeivel igyekezzek hiteles és erős maradni, szuverenitásomat megőrizni.

Pálffy István – II. rész >>