“Nahát, azt hittem, hogy férfi!”

V. Kulcsár Ildikó, Szalóczy Ibolya | 2005. Március 08.
Barna hajú, kedves arcú, szerény. Az a típus, akit a férfiak rögtön besorolnak „a kedves kis barna” – kategóriába, pedig mekkorát tévednek! E vékony-csinos nõ – Dr. Sperlágh Beáta – nagyon erõs.







Dr. Sperlágh Beáta
Különben nem lenne a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének helyettes igazgatója, egy önálló kutatócsoport vezetője – a nagydoktori fokozatot is megszerezte tavaly –, és több tudományos kitüntetés birtokosa. (Legutóbb a Nőkért és a Tudományért ösztöndíjat nyerte el.) Tanít, kutat, háztartást vezet… Közben nem mérgelődik férfiuralom miatt, legfeljebb kis grimasszal meséli el, hogy a nemzetközi konferenciákon gyakran meglepődnek rajta.
– Legutóbb egy japán tudós, aki csak a publikációimat ismerte, mért végig csodálkozva: „maga az a Sperlágh!? Nahát, azt hittem, férfi!”
Kortyolgatjuk a kávénkat a nyolcadik emeleti szobájában, én csodálom a panorámát és a beszélgetőpartneremet. Már hogyne csodálnám, amikor szerény-nyugodtan képes kijelenteni: „nem tartom magam különleges tehetségnek, csak végtelenül szeretem a munkámat…!”
– Tegnap voltam egy tudományos díjátadáson, ahol kivétel nélkül férfiakat tüntettek ki… – meséli szomorkás mosollyal –, de ebbe nem szabad belenyugodni! Dolgozni kell! Ha egy nő jelentős kutatási eredményeket produkál, és sokat publikál, előbb-utóbb felfigyelnek rá.

– Nemrégiben interjút készítettem Vizi E. Szilveszterrel, az Akadémia elnökével, aki azt mondta, hogy a fiatal kutatók számára nagyon hasznos, ha egy-két évet eltölthetnek egy tökéletesen felszerelt külföldi laboratóriumban – mondom Beátának.
– Többször dolgoztam külföldön egy-három hónapig, közben a férjem és az energikus nagymamák tartották itthon a frontot. De egy-két éves külföldi kutatómunkát nem engedhettem és nem engedhetek meg magamnak, hiszen a nagylányom tizenkilenc – egyetemistaként szültem –, a kicsi még csak tizenegy éves. Lám, ebben is speciális a családos nők helyzete! Bevallom, hogy a három hónapos New York-i munkám során eleinte „szárnyaltam”, de egy idő után már nagyon hiányzott a férjem, a gyerekeim…

– Mindennek ellenére komoly karrier van mögötted.

– Talán azért, mert az egyetem befejezése után alaposan átgondoltam a helyzetemet. Kutató szeretnék lenni, de kisgyerekesként nem mehetek hosszú időre külföldre – a fizikus férjemet ideköti a munkája –, tehát meg kell keresnem (legalább) Magyarország legjobb laboratóriumát. Így kerültem Vizi E. Szilveszter mellé. Bizalmat kaptam, rengeteget tanulhattam, dolgozhattam.

A témáról bővebben a március 9-én megjelenő Nők Lapjában olvashatsz!

Exit mobile version