A Da-Vinci kiállítást látni kell!

Hallottunk költségekről, szállításról, kicsomagolásról és megtapasztaljuk a borsos jegyárakat, melyek azonban diákok, gyerekek esetében visszafogottak. És van benyomásunk, élményünk, információnk a reneszánszban korát egy generációval megelőző, nem egységes életművet alkotó, de művészet és tudomány szinte minden területébe belekóstoló, az eretnek tanokkal is hírbe keveredő mesterről, a találóskérdések és rejtvények szerelmeséről (ld. Da Vinci kód).

Mindebből nyilvánvaló, hogy minket, a XXI. század embereit elbűvölte a XV. század zsenije. Vajon mit szólna hozzánk? Vajon, ha itt sétálna, érzékelné-e, hogy az ő sosem hunyó szellemi lobogása volt egyik hajtóereje mindannak, ami születése után néhány évszázaddal az ipari forradalomban majd az atomkorban csúcsosodott ki? S értené-e egyáltalán, most már nem a létező embert akarjuk rekonstruálni, ahogy ő tette, hogy tanulmányozza, hogyan működnek alkotórészei, hanem az életet magát akarjuk legapróbb elemeiből újraalkotni, tökéletesíteni. Vajon da Vinci, a modern zseni, a reneszánsz teljesség embere hasonlít-e ránk, mai emberekre? „Örökké marakodni fognak és kölcsönösen kárt tesznek egymásban, sokat meg is ölnek. Gonoszságuk nem ismer határt, és vadságukban odáig mennek, hogy a világegyetem erdeinek hatalmas fáit mind kidöntik… Tehetetlen gőgjükben égig akarnak majd emelkedni, de testük súlya lehúzza őket.” Íme, az ember leírása Leonardótól. És ebből megtudhatjuk, hogy talán csak képzeletünkben olyan teljes és ideális ez a háború és dögvészek sújtotta, de gazdagságában, művészetében mégis oly elbűvölő kor: emberei gyarlóságukban azonban igencsak ránk hajaztak.


Miért igazi?

Nem mítoszát, hanem műveit, de még inkább gondolkodását akarták bemutatni a kiállítás alkotói. Mendemondák helyett az alkotás dokumentumait. De különös módon, vagy inkább nagyon is érthetően: itt látunk mindent, ami a mendemondák alapja. Egy különlegesen nyitott, mozgékony elme rezdülésének dokumentumait. Mert az „igazi” da Vinci, ahogy híres életrajzában Richard Friedental ír róla valóban ilyen volt: „végtelenbe nyúló előkészületek, a kívánalmakat messze túlhaladó tervezés, meg a sziklás táj és fény-árnyék.” Igen, mondhatni előkészület volt ez az egész hatalmas életmű a következő évszázadokra. Hiszen nem hagyta nyugodni semmilyen természettudományos titok az anyaméhben fekvő csecsemő pozíciójától a repülő ember ideájáig. Kora csodája a perspektíva, valamint az akkor titokként terjedő matematikai törvényszerűségek varázsolták el, de mindenből mindig átlép a művészi alkotás fantáziaköreibe. Házat tervez például, olyat, amilyet csak háromszáz év múlva lett képes az ember felépíteni betonból.

A kiállításon megelevenednek da Vinci tervei

Gyerek a kiállításon

Sziklás Madonna – nyolc hónap helyett húsz évig dolgozik a kép két változatán.

Látok sok elvarázsolt felnőttet a kiállításon, talán ők is azon kapják magukat, hogy újra gyerekek. Én például szeretném, ha kitűnő történelemtanárom itt lenne velem és magyarázná a festmények bibliai utalásait. Aztán egykori legendás rajztanárom is felhívhatná erre-arra figyelmemet és tudna bőven újat mondani a matek- és fizikatanár – hiszen gépekről, erőkről, mechanikáról, optikáról oly szégyenletesen keveset tudok – ő pedig törvényeiket felfedezve és egyszersmind a gyakorlatba azonnal áttéve használta. Jó itt a kiállításon újra nyitott, rajongó, felfedező gyereknek lenni. Órákig állnék az oroszlán gépmodell előtt: minden része mozog és középen, a szíve helyén egyszer csak kinyílik egy csokor ibolya: igen, nemcsak a technika, a művész is ott van! Elbűvöl, hogy nemcsak a lókolosszus szobrát akarta létrehozni – most a modell ott áll a múzeum előtt és tényleg lenyűgöző – hanem ami talán még több: a kiöntéséhez, felállításához egy egész gyárat, rendszert, technológiát megtervezett. A tervei alapján készült animációs filmen kiöntik szemünk láttára Leonardo lovát, erre a heroikus vállalkozásra ugyanis nem kerülhetett sor a maga korában. Minden készen állt ugyan, de a bronz kellett az ágyukra. A művészet hatalmas volt ugyan, de a háború még hatalmasabb.

De álmai, rejtvényei, tervei között Leonardo legfantasztikusabb csodája az ember, arca, alakja, ahogy a festők közül ő látta először. Szépnek és csúnyának: igazinak. Az utolsó vacsora mindegyik apostolával együtt próbálok mozdulni – ahogy a kiállítás mutatja – és megértem végre, miért tudott a szokásos bibliai témába mindenkinél többet vinni Leonardo. Mert ő tudta, mit mondott, mit érzett mindegyik alak és mindezt le tudta fordítani a test, a mozdulatok nyelvére. A megfagyott pillanatot úgy őrzik figurái, hogy láttatják velünk az élő szituációt, melyet az a mondat vált ki: „Hajnali kakasszóra valamelyikőtök elárul engem”. Ahogy ott van a titok, a terv, a gondolat abban a papírdarabkában is, mely a kiállítás legféltettebb kincse (ez magyar anyag!), a művész sajátkezű vázlataival.

Gondolatból indulat és mozdulat: Az utolsó vacsora

Az „interaktív” kiállításon – melyen már nem én mozgatom a modelleket, hanem számítógép láttatja a fázisokat – átélem a nagy gondolkodóval a „minden érdekel, minden lehetek, mindenből minden lehet” végtelenség-érzését. A zseni itt van mellettem és diktál: a világ izgalmas, érdekes, csodálatos, az ember pedig nem reménytelen. Ő maga is titok, mely magában hordozza az esélyt, hogy fölnövekedjen az univerzumhoz. Az emberi tehetség határtalanságára példa ez a da Vinciből jött tudós-festő-hadmérnök-építész. És a zsenije nemcsak az alkotásban van. Hanem abban is, hogy visszaadja hitünket önmagunk lehetőségeiben. Leonardo azt sugallja: nem csak porszem vagy, hanem csoda.

Még több az e heti Nők Lapjából: • „Anyu, meleg vagyok!” 2. rész » • Ahol a gyerekeké és a pingpongé a főszerep…»  • Kis pénz – nagy ebéd » • Készüljünk a várandósságra…»  • „Háromezer dollár, és magáé a kisbaba” » • Miért nem kívánjuk egymást? » • Nők és az életkor – Jakupcsek Gabriella »   • A Da-Vinci kiállítást látni kell! » • Loladoktor rendel »