A klasszikus páros – Stahl Judit és Pálffy István

Hosszú kocsisor araszol a Pasarét felől. Esős, szürke, fáradt este. Néhány enervált dudaszó, fásult arcok, ideges emberek. Aztán egyszer csak egy sötét autó kivillan a többi közül, átkocog az út túlsó felén, komótosan felgördül a járdára, és megáll. Nem surranva és nem dölyfösen, hanem teljes magától értetődéssel. Nekem arra van dolgom, ott van egy hely, hát akkor, naná, hogy odaállok. Van az egészben valami… nem is tudom, hogy mondjam… valami elképesztő naivitás és rafináltság, valami báj és céltudatosság, spontaneitás és tudatosság. Nincs is kétségem, hogy éppen a megbeszélt időpontban Stahl Judit érkezett meg. Amióta csak feltűnt a képernyőn, valójában ő mindig érdekelt. Köztünk maradjon, de rendszerint érdekesebb volt, mint az általa felolvasott hír, vezetett műsor, sőt esetenként még az általa készített mákos gubánál is. Személyisége, hevültsége, kacér titokzatossága, szenvedélyes intimitása, koravén gyermekisége, infantilis asszonysága.

– Ugye, kicsit arcátlan voltam? – szegezi nekem messziről, bűntudatos pillantással a kérdést, én pedig vagyok olyan pancser, hogy válaszolok rá, és nyugtatgatom. Ekkor már érzem, hogy lépre mentem. Hogy balekként belesétáltam a csapdájába. Hogy míg én szépségétől, okosságától, esendőségétől elbűvölten gyámolítóan vigasztalom, közben ő már magához is ragadta a kezdeményezést, és kétségem sincs, hogy ez a csaj nem olyan, aki ezt a beszélgetés folyamán kiengedné a kezéből.

– Elsős lehettem, amikor otthon szipogva meséltem, hogy bántott egy fiú az iskolában – meséli. – Szüleim rám meredtek, hogy miért hagytam magam. Miért??? Mert nagyobb és erősebb! Hát aztán! Ő le tudna úszni három kilométert reggelente? Mert te leúszol! Elgondolkodtam a felvetésen, és másnap odamentem a fiúhoz, és jól elvertem. Szüleim szavai azóta is minden kritikus helyzetben visszajönnek. Már nem úszom, de rendszeresen futok. És rengeteget dolgozom. És mindennek utánajárok, mindenért keményen megküzdök, és mindent végigcsinálok. Hát akkor miért kéne megriadnom egy feladattól, megrettenni valamely kihívástól?

– Nem fél a kudarctól?

– Ha valami izgat, ennek a lehetősége fel sem merül. Belevágok. Volt már persze, hogy falnak rohantam, és betört a fejem. De mindig azt a következtetést vontam le, hogy még nem edzettem meg kellően a fejemet.

– Egy ilyen makrancos, vehemens embert mi vonz a médiavilágba, ahol annyi a talmi, annyi az álságosság, annyi a kötöttség?

– Mert ott is az igazit kerestem, a valóságot és a szabadságot. Akkoriban, amikor rendezőként végeztem a főiskolát, indultak a kereskedelmi televíziók. Még minden kiforratlan volt, minden nyitott, minden alakítható. És mivel maga a televíziózás izgatott mint műfaj, mint lehetőség, mint hatás, persze hogy örömmel mondtam igent az első hívó szóra. Ha történetesen kellékesnek vagy kábelesnek hívnak, valószínűleg ugyanilyen lelkesedéssel megyek, mert azt tudtam, hogy ott most olyan dolgok történnek, amiben a magam, ha tetszik, kotnyelességével, ha tetszik, kísérletező kedvével, de benne kell legyek. Meg kell mondjam, nagyon igazam volt.

– És lett, aki lett: az újkori magyar televíziózás egyik legkarakteresebb, legizgalmasabb, legnépszerűbb, megkockáztatom: egyik leghitelesebb személyisége, mégis váratlanul hátat fordított a klasszikus értelemben vett tévézésnek. Híradózás helyett főzőcskézni kezdett, ettől fogva nem azt vezette elő, hogy milyen törvényt fogadott el a parlament, hanem hogy mennyi tejfölt tegyünk a szalontüdőbe…

– És ez akkora baj?

– Dehogy! Számomra még a rántott leves is izgalmasabb téma bármely politikai szócséplésnél, mert ott kiderül, hogy mennyei nedű vagy kotyvalék…

– …többek között én is így voltam ezzel. Emellett vége lett a pionírkorszaknak, a dolgok beálltak a maguk kerékvágásába, működött üzemszerűen, és ez engem innentől már nem érdekelt tovább. Feszengeni kezdtem. Ezt a műfajt pedig nem lehet teljes odaadás nélkül csinálni… Hozzáteszem, én egyebet sem tudok…

– Ugyanakkor az állandó és nagyon határozott jelenléte főműsoridőben a képernyőn hihetetlen népszerűséget, nimbuszt hozott.

– …és elképesztő anyagi megbecsültséget…

– …ezt nem mertem mondani, de sokszor tapasztalom, hogy milyen döbbenetes megalkuvásokra is késztet az aranyketrec csapdája.

– Én viszont képtelen vagyok csak a népszerűség fenntartásáért, az amúgy nagyon kellemes életet biztosító anyagi lehetőségekért rutinból csinálni bármit is…

– Eljött volna akkor is, ha nincs még meg az új életcél és annak háttere? Ha ki van téve annak, hogy kenyérkereset gyanánt egy szövőgyárba kell helyette bejárni, és blokkolni reggel 5-kor?