| Hír: „Tévés főzőműsorban való részvétele miatt mondott le Thaiföld kormányfője és kabinetje. A miniszterelnököt egy bangkoki bíróság szólította fel lemondásra, mert kormányfőként pénzt fogadott el egy tévés főzőcskeműsor vendégeként” (2008. október). |
Sőt immár négy éve, a magyar nyelvű, tematikus gasztronómiai csatorna jóvoltából szinte egész nap részünk lehet a sütés-főzés vizuális élményében. A kérdés csupán, hogy kiknek és leginkább minek készülnek ezek a műsorok?
A nem célközönség
Egy nem oly régi ENSZ-felmérés szerint hazákban nem kevesebb mint kétszázezer ember éhezik. Ez nem azt jelenti, hogy volt már éhes, vagy szemkopogva, korgó gyomorral másfél órát rohan az első gíroszosig vagy gyorsétterembe, hanem úgy istenigazából és kitartóan. S nyilván csak a hatásvadászat kedvéért megjegyzem, hogy közülük tíz-tizenötezer gyerek. Van továbbá százezer olyan ember, akinek a zsíros kenyér és a főtt krumpli jelenti a mindennapos kulináris élvezeteket, amelyektől alultápláltak ugyan nem lesznek, de túl egészségesek sem. Az előbbi csoportot nevezi a szaktudomány „mennyiségi éhezőknek”, az utóbbiakat pedig „minőségi éhezőknek”. Ja, és a „minőségi éhezők” táborát gyarapítják persze a fogyókúrázók is, akik ilyen-olyan diétákra esküdve koplalnak jól-rosszul.
Akik tévéből főznek
Ilyen felvezetővel indítani egy cikket, belátom, elég demagóg. Mert jóllehet, ezek szerint az ország 3 százaléka éhezik, de hát ők amúgy sem túl nagy médiafogyasztók, sőt gazdaságilag sem fogyasztók… Vagyis az éhezőket szembeállítani a gasztronómiai műsorokkal nagyjából olyan, mint amikor az anyuka ráförmed a spárgakrémlevestől öklendező kölkére, hogy aszondja: „Edd meg, mert Etiópiában meg éheznek!” És hát egy-egy főzőműsorba belemélyedve kinek jut eszébe az a 3 százalék?
Vagyis a főzőműsorok nekünk, a többségnek készülnek. Jobban mondva, közülünk is leginkább a 18–49 év közötti lányoknak, asszonyoknak, mert hiszen állítólag ebben a korosztályban találhatók a potenciális fogyasztók, egy másik közhely szerint pedig a gasztronómiai és divatműsorok azt a funkciót látják el, mint a férfiaknak az autós, bütykölős, buherálós magazinműsorok. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy férfiként nem lehet tanulságos vagy érdekfeszítő egy-egy ilyen főzőműsor. Sőt, állítólag a legjobb szakácsok férfiak, és sok családban a konyha is a férfiember igazi birodalma (megjegyzem, én is ilyen családban nőttem fel), szóval a célközönség meghatározása egy kicsit sántít. Erre a cikkre készülve hosszas vitát folytattam a feleségemmel. Elmondtam neki, hogy arra próbálom kihegyezni a mondandómat, hogy „soha senki nem készített még el semmit egy főzőműsor alapján”, mert hát ez volt a szent meggyőződésem. Ahogy a stáblistát nem olvassuk el a filmek végén, ugyanúgy nem érdekel minket a 15 másodpercre felvillanó recept sem. A túrót! A feleségem viszont eloszlatta minden ilyetén illúziómat. Állítása szerint ő már nem is egyszer merített belőlük „ihletet” a családi ebédhez… Nos, ezek szerint tényleg ő a célközönség… Én pedig továbbra is inkább egy szakácskönyvben vagy az interneten nézek utána a recepteknek.
Gasztropornó
A főzőműsor szerintem olyan a nőknek, mint a férfiaknak a pornó. Azon érzékeink közül, amelyek mindkét tevékenység valós gyakorlása során funkcionálnak, csak kevés jut igazán szerephez, bár a speciális vágyainkat mindkét műsor felkelti. Főzni és szexelni is mindenki tud, és hát azt is szeretjük nézni, ahogy mások csinálják. Lehetünk álszentek, de ha nem így lenne, akkor miért virágozna a gasztonómiai és a pornóipar? Ha pedig túltesszük magunkat azon a megrázkódtatáson, hogy tulajdonképpen mindkét műsortípus a voyeurhajlamainkra épít, azt is megállapíthatjuk, hogy nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen az ember két legalapvetőbb, genetikailag kódolt ösztönéről van szó: az egyed- és a fajfenntartásról.
Bárki, bárhol, bármit
A főzőműsorok azért nagyszerűek, mert ha jó sokat nézünk belőlük, akkor példának okáért meggyőződhetünk arról, hogy főzni bárhol lehet. Lehet a hegyen, a mezőn, szél tépte, hullámok korbácsolta fjordokon, egy kilátóban, egy metróállomáson, egy liftaknában, meg isten tudja, még hol, merre. S miután így bátorságot merítettünk, ugyan miért okozna gondot a saját konyhánkban összeütni valamit? Nyilván a hagyományos ételkészítési gyakorlathoz igazodva azért a legtöbb műsor egy konyha kinézetű helyszínen zajlik. Van úgy, hogy ez csakugyan egy konyha, de zömében valami stúdióberendezést látunk. Bár én sokszor már itt elakadok, olyan cuccokat vesznek elő a „szakemberek”, amelyeket a saját konyhánkban keresve sem találnék. Ezek szerint egészen biztosan van olyan, hogy jól felszerelt konyha. Egyszer egy ilyen gasztroműsorban talán azt sem ártana tisztázni, hogy miből álljon egy pöpec konyha. Valószínűleg a hűtőszekrény nem elengedhetetlen tartozék. Mert hát én még olyat nem láttam, hogy a tévés szakács hosszasan álldogálna a nyitott frigó előtt, és azon tanakodna, hogy különféle műanyag büdlikbe élete párja vajon mit és mikor raktározott jobb időkre. Persze mikrohullámú sütő sem kell, mert hát nyilván mindennap frissen vásárolt alapanyagból főz az ember.
| Keith Floyd |
A konyha egy olyan hely, ahova csak úgy kerülnek a dolgok, lehetőleg előkészítve, és tevékenység befejezése után sem áll glédában a mosatlan… De ez már csak az igazán szőrszálhasogatóknak okozhat gondot, hiszen a mosogatószer-reklámokból megtudhatjuk, hogy az egész procedúra nem vesz igénybe többet 20 másodpercnél, és ennyi idő alatt egy általános iskola menzájának összes mosatlanjával vagy egy vidéki esküvői lakodalom birkapörkölt szaftos edényeivel végezni lehet, ami ráadásul még egy hidromasszázsnál is felüdítőbb élmény. Vagyis a sütés-főzés nem időigényes tevékenység!
Aztán, ha tovább nézzük a gasztronómiai műsorokat, rájövünk, hogy ez csak professzionális szinten igaz. Ha a tévék kifogytak a mesterszakácsokból, akkor vetik be az amatőr celebeket, akik szerencsés esetben csak szakácsként amatőrök. Ezek a műsorok viszont azért tanulságosak, mert látva a nem túl szakszerű konyhai csetléseket és botlásokat, megint csak önbizalmat meríthetünk: „Így én is tudok főzni.”
Főzni mindenki tud…
…ezek szerint. A probléma inkább az, és a tévés főzőműsorok egyik megbocsáthatatlan bűne, hogy teret is enged az önjelölt „mesterszakácsoknak”. De még mielőtt ráhúznánk a vizes lepedőt az elektromos médiára, el kell mondani, hogy ha egy-egy híresség már minden ötletből kifogyott, ami az ismertségén lendíthetne, akkor utolsó mentsvárként megjelentet legalább egy szakácskönyvet. Több száz gasztronómiai könyv található jelenleg a könyvpiacon, de tegyük a szívünkre a kezünket: Horváth Ilonánál nincs királyabb. Bár nyilván sokan vannak ezzel is úgy, mintha még dr. Benjamin Spock vitatható és idejétmúlt útmutatásai alapján nevelnénk a gyereket. Mert hát a gasztronómiai műsorok és gasztronómiai kézikönyvek hőskorában elsősorban a gazdaságosság volt az elsődleges szempont, ma viszont az egészséges táplálkozás az egzotikum és a látvány – bármi áron. Talán még vannak olyanok, akik emlékeznek a magyar televízióban először látott főzőműsorokra. Kudlik Juli? Nem, nem, nem… Még előtte a Nemzetközi szakácskönyv és a Főzőcske, de okosan című produkciókra gondolok, amelyeket az idén elhunyt Molnár Margit vezetett. Azóta viszont eltelt harminc-negyven év, és a gasztronómiai kultúránk is kiszélesedett. Legalábbis már csak rajtunk múlik, hogy mennyire szélesítjük. Molnár Margit, de még Kudlik Júlia is térdig járhatta volna a lábát, ha teszem azt, egy jó kis polipragut akart volna készíteni, vagy egy kevés kínai fafülegombára lett volna szüksége, s netán mindezt egy csipetnyi kuszkusz-fűszerkeverékkel akarta volna meghinteni.
A tanulság, hogy a gasztroműsoroknak igenis van létjogosultságuk. Csupán a mennyiséggel és a minőséggel van probléma. De mi az, amivel nem így vagyunk? Mindenféle műsornak dömpingje van, és természetes, hogy mindenféle műsort lehet jól és rosszul elkészíteni, ahogy az ebédet is. Legalább lehetőségünk van rá, hogy ízlésünk szerint kiválasszuk a számunkra hiteles és példaértékű szakácsot és az általa képviselt konyhai mentalitást, ízvilágot stb. Most akkor mi van? Legyen a tévés szakács bármilyen, szükség van rájuk. Kinek melyik tetszik? Ezen a téren nyilván nem szabad vitát nyitni, mert Benke Laci bácsi, Kovács Lázár, Jamie Oliver épp úgy indokolt választás lehet, mint – teszem azt – a számomra a másik végletet, a konyhai dilettantizmust képviselő Kozi, mert ha ő az eddigi teljes életművével csak nyolc-tíz kamasz lányt ösztönzött arra, hogy 10-15 percet eltöltsön a konyhában egy vajcsomókkal teli csokoládékrémes lábossal birkózva, már nem élt hiába.
Főzni pedig kell
Meggyőződésem szerint a konyhai tevékenységhez igazi kedvet elsősorban otthonról hozhat az ember, mint ahogy a sütés-főzés alapjait is leginkább a szüleinktől, nagyszüleinktől tanulhatjuk meg. A gasztronómiai műsorok pedig csak hab (és nem hal!) a tortán. Mindezzel kapcsolatban én leginkább azt sajnálom, hogy olyan felmérés még nem készült, amelyből megtudhatnánk, hogy a tévés főzőműsorok az elmúlt 10-20 év alatt vajon mennyivel lendítettek a hazai gasztronómiai és kulináris kultúrán. Alighanem a legtöbb család konyhájában a legtöbb esetben ma is ugyanazok az ételek, ugyanazzal a technikával elkészítve rotyognak a lábosokban, mint 10-20 vagy akár 50 évvel ezelőtt. Tisztelet a kivételnek!
Most pedig megyek, és utánanézek, mit készít a feleségem ebédre, hátha valami tévés recept nyomán gazdagodik az étrendünk.
Gasztronomia.lap.hu »
Konyha.lap.hu »
Recept.lap.hu »