Három évvel ezelőtt M. Tóth Géza Maestro című ötperces animációs rövidfilmjét Oscar-díjra jelölték. Géza már egy hónappal a nagy felhajtás előtt kiutazott Los Angelesbe, a nomináltak tiszteletére rendezett fogadásra. És kinn is maradt a díjkiosztóig. Mivel a Maestro gyártója, a Kedd Animációs Műhely nem rendelkezik sztárcsináló részleggel (ahogy az Amerikában szokás), egy menedzseri feladatokat ellátó barátja végigvezette és bemutatta őt a „megfelelő” szakmai rendezvényeken. Aztán eljött a Nagy Nap. De a többit már mondja el ő maga…
A meghívás
| A gála előtt |
„Feleségemmel kézhez kaptuk az Oscar-díj gálára szóló kétszemélyes meghívót. Igazából nem is nagyon olvastam el, hogy milyen protokolláris elvárásoknak kell megfelelnünk, az ember erre valahogy ráérez. Egy divattervező barátnőm készítette nagyestélyit és szmokingot vettünk fel. A szervezők amúgy csak az estélyt, és annak rangját biztosítják, a többi a te dolgod – hacsak nem vagy világsztár. Úgyhogy kivettünk egy szobát egy jó nevű hotelben, aztán limuzint béreltünk (merthogy ilyenkor az illik) és elindultunk a helyszínre, a Kodak színházba.”
Érkezés a vörös szőnyegre
„A színház környékét már teljesen lezárták. A színház előtti kordon mögött – pontosan úgy, ahogy a tévében is látható -, már várakozott a visító, tollal, notesszal hadonászó rajongótábor. Mellettük egy tribün, ahol a fotósok hada kattogtatott. És feljebb volt még egy terület, ott a meghívott közönség, művészek és sztárok gyűltek össze. Kiszálltunk a kocsiból, és akkor azon a bizonyos vörös szőnyegen elindultunk a többi Oscar-jelölt között. A vonulás igazából csak araszolás, mert a sztárok megállnak, ováció, fotózás, újra elindulnak, szóval ennek a menés-megállásnak a ritmusát követtük. Előttünk Meryl Streep lépkedett, mögöttünk az akciósztár Will Smith. A feleségemmel mosolyogtunk magunkban, tudva, hogy a rajongók és fotósok nem miattunk vannak itt, de azért jó belekóstolni picit abba az életbe, amit én nem élek. És igazából távol áll tőlem. De itt vonulni izgalmas játék, és nagy élmény volt. „
A színházteremben
„Odabent már összetalálkoztunk a meghívott közönséggel, akik nem a főbejáraton, ahol mi, hanem egy másik ajtón jöhettek be. A jegyszedők a helyünkre kísértek, és lassan megtelt a háromezer fős terem.
A nomináltakat nem egy csokorban ültetik le, hanem kategóriánként az öt jelöltet és párjukat. Már nem is emlékszem, hogy a nagy nyüzsgésben hol is foglaltunk helyet. Mindenesetre valahol a földszinten, olyan helyen, ahol a fejgépek és a kamerák könnyen megtalálják a jelölteket.”
| A 79. Oscar díj jelöltjei |
Sztárok között
„Mivel az ABC tévétársaság közvetítésében borzasztóan sok a reklám, nagyon hosszúra nyúlt a ceremónia. A reklámblokkok alatt kinyitották az ajtókat, kimehettünk. Emlékszem, hogy újra találkoztam Penélope Cruzzal, akit egy hónapja a „Nomináltak Bálján” már megismertem. Végtelenül kedves volt, Almodovárról és Magyarországról beszélgettünk. Nagyon szerettem a Volverben, aminek női főszereplőjeként jelölték Oscarra. Végül is a díjat a Királynőért Helen Mirren kapta meg, aki kelet-európai családból származik, és nagyon érdeklődve kérdezgetett engem. Többször találkoztam az operatőr Zsigmond Vilmossal is.”
| Helen Mirrennel és Sid Ganissel |
Díjátadás
„Munkáim több, mint 70 fesztiváldíjat kaptak. Elég sokszor átéltem már, fesztiválok díjátadóján, hogy milyen az, amikor az ember nevét kimondják, kimegy, elmond három szót, és milyen az, amikor nem. Ha megkapom az Oscart, az nem olyan, mint egy lottóötös, hanem olyan, hogy a munka gyümölcse beérett, megtettem a legtöbbet, amit megtehettem. Ha nem kapom meg, attól még a sok közös munka éppúgy érvényes, épp csak valakinek még jobb filmet sikerült letennie az asztalra. A kategóriámban végül is a kanadai-norvég The Danish Poet nyert. A rendezőjével, Torill Kove-val régóta jó kapcsolatban vagyunk.
Mellettem ült a díjátadón, úgyhogy elsőként gratulálhattam neki, aztán a reklámszünetben kimentünk és koccintottunk a sikerére.”
| Jelöltek ebédje a Beverly Hiltonban |
Kivonulás
„Ahogy jöttünk kifelé a végén, abban volt valami szomorúság. Hogy valami véget ért. Emlékszem, mentünk a limuzinok felé, és előttem battyogott Forrest Whitaker. Bánatosan lóbálta térdmagasságban az Oscar szobrot, kicsit rájátszva, hogy ez is csak egy tárgy. Szóba elegyedtünk, és pár perc alatt kiderült, hogy lelki rokonságban vagyunk. Valahogy olyan volt az össznépi távozás hangulata, mint amikor az ünnepek után a Karácsonyfát leszedik. És persze mindenki tudta, hogy jövőre is feldíszítik, csak már nem mi leszünk a díszek rajta.”
