Harc a lenge öltözetek ellen

Különvélemény | 2010. Május 26.
Barcelona városatyái szigorúan elítélik, ha valaki bikiniben lép az utcára – legyen bármekkora hőség a csodás tengerparti városban. A hírt Winkler Nóra kommentálja.

A hír:
A barcelonai városvezetés médiakampányt indít azért, hogy kitiltsa a bikinit a belvárosból.
A városatyák szerint nem illendő, hogy a hölgyek a strandról átöltözés nélkül egyenesen a centrumba mennek, és ott meztelen hassal flangálnak. „Az embereknek meg kell érteniük, hogy ez nem tetszik nekünk” – nyilatkozta az önkormányzat egyik szóvivője. A döntés alapján a következő hetekben plakátokat helyeznek el a metróban, a buszokon és más nyilvános helyeken; a hotelektől, bároktól, éttermektől és üzletektől is elvárják, hogy kitegyék a posztert. A képen egy rendes ruhát és egy fürdőruhát viselő pár lesz látható, az utóbbi egy vastag piros csíkkal áthúzva.

Különvélemény Winkler Nórától 

Ó, édes istenem. Ha már végigvettük lakóhelyünk megoldandó problémáit, kipipáltuk mind, körbenéztünk, maradt e terület, ahonnan jajkiáltást hallani, na akkor, de csak akkor vessük rá magunkat a bikinifelsőben flangáló fiatalokra. Barcelona szerintem az egyik legjobb város Európában. Sorolhatnám, miért – szép, változatosak a negyedei, sok étterem van, csodás kávézók, múzeumok, építészet, bulihelyek, egy őrülten tobzódó zenepalota, dzsúszbárok mindenfelé, bebiciklizhető, jó a levegő, spanyolok laknak ott, akik szeretnek élni, és kellemes az idő. És ha ez nem lenne elég – pedig csak az első párat írtam le emlékezetből –, van tengere. És közben egy abszolút nagyváros. Nem üdülőhely, hanem egy frankó, funkcionáló, fejlődő nagyváros, csak az alja egy tengerpartban végződik. Csodálatos adomány. Ha télen eljutok síelni, sokat jut eszembe, milyen lehet a helyieknek, hogy akár minden délután felcsattoghatnak a hegyre, és csúszkálnak sötétedésig, mert a hegy és a hó és a pályák nekik ott vannak. Barcelonában azt próbáltam elképzelni, hogy nyár van, ott élek, dolgozom, és ha vége van a napnak, nem azzal kísérem le, hogy ülök a kocsimban még egy erős 40 percet a benzinszagú kánikulában, hanem lesétálok a tengerhez, átveszem a fürdőruhámat, úszom a barátaimmal, majd mezítláb vacsorázunk az egyik bárban. Nem élek ott, de már télen és nyáron is láttam. Az nem rémlik, hogy belvárosi éttermekben, múzeumban, hangversenyen, templomban kínosan alulöltözött látogatókba botlottam volna.

Barcelona szabad város. Ezt valahogy érezni rajta – laza, nyitott, életpárti. Tán pont ezért nem feszít senkit, hogy ott tomboljon, ahol az nem alkalmas, hogy csak azért is ráerőltesse aznapi bolondériáját a szabálykövető többségre. Nincs szükség arrogáns miniforradalmakra, mert ki-ki megélheti magát, ahogy szeretné, van hely bőven. Ráadásul ez az egész fürdőruhatiltás könnyen kijátszható – fel lehet venni szoknyát és felsőt úgy, hogy a legnagyobb testfelületet mégiscsak a hón alatt szállított chihuahua takarja ki.
És még valami. Tavaly nyáron Barcelonában, a kikötő környékén többször láttam egy félmeztelen bácsit – alacsony, bozontos ősz hajú, jókedvű fazont – sötét, szűk fürdőnadrágban sétálni a part menti úton. Helyi lakos, gondoltam, rendszeresen úszik, és sétál haza ebédelni. Egyszer volt módom őt közelebbről megfigyelni, látványos fülbevalóit, láncát és a felsőtestére tetovált sokféle ábrát. Lejjebb viszont valami szokatlan volt. Ahogy közeledett, szemből, asszem, szájtátva vettem észre, hogy őrajta voltaképpen egyáltalán nincs semmi. A tetovált sellők és női nevek lent tetovált fecskévé válnak, és e szisztematikus szemfényvesztés részeképp komplett hímtagját is feketésre tetováltatta, s boldogan himbálta át a zebrán, végig a sétány éttermei, hivatalai előtt. Földbe gyökerezett lábbal néztem magam elé, mikor ellejtett mellettem, örökre belém vésve a „kis ember nagy bottal jár” közmondás igazságát. Lehet, hogy tíz éve volt egy városi törvény az elharapódzó meztelenül úszás tiltására, és akkor Javier bácsi, életében először, benyitott az utcai kis tattooboltba, hogy többet őt már ne egzecíroztassa senki.  

A hét korábbi különvéleményei:
Karafiáth Orsolya: Ha az élet autópálya lenne – avagy hogyan éljünk 145 évig?
Soma Mamagésa: Ki akar a kórok házában szülni?

 

Exit mobile version